Skip to content

Dobner Győző: Emlékforgácsok

A tízemeletes lakótelepi házak eltemették a múltat. A román taxisofőr hosszan keresgélt a térképen, majd a „láncos templom” környékéről egyre távolodóan gördült utcáról utcára, végül megállt a tízemeletes tömb szélső parkolójában. Tört magyarsággal közölte: Nem tudja, hol a Mikszáth Kálmán utca…

Az állandóságot mutató polgárházak eltűntek. Hányan lehetünk még az élők között, akik emlékszünk az ún. zsákutcára, a zöld gyeppel benőtt kocsiútra, ahol zavartalan biztonságban járszottunk. Néha fiakker fordult be a sarkon; apám vagy az utcában élők közül érkezett valaki haza.

A zsákutca végén üresen álló ház után konyhakerti telkek sorakoztak. Köztük talán a harmadik a miénk. Nem valami széles, de jó hosszú. Közel a végéhez apám ültette bablugas. Közepén hatalmas tégla formájú kőtömb. Asztalként szolgált. (Vajon hogyan kerülhetett oda?) Körülötte fatuskók ülőalkalmatosságként. A kőasztalon szinte látom a sakktáblát – a mai napig őrzöm –, a fatuskókon ülnek a gondolkodó játékosok. Nem szólnak bele az éppen sakkozó páros küzdelmébe. Kik is voltak? Liteczky úr – a festőművész, Darabos úr – a gyártulajdonos, a Félegyházi fivérek – földbirtokosok, Schwarcz úr – a kereskedő, Grünfeld bácsi a sarokházból és természetesen apám – hatalmas, tekintélyes, amilyen én sohasem leszek… Ülök apám térdén, mozdulatlanul nézem a kockás táblát, rajta a gyönyörűen faragott sakkfigurákat. Minden külső késztetés nélkül tanulom a sakkot. Rendkívül érdekel a komoly felnőttek komoly játéka. (Már évzizedek óta nem játszom.)

A ház, ahol laktunk, a Mikszáth Kálmán utca 11. Anyám és legidősebb nővérem az első megtanulandó mondatként véste a fejembe: Lakom Mikszáth Kálmán utca 11. Fújtam, mint egy verset.

Egy igen szép felhőtlen, koranyári délutánon az idillnek vége szakadt. Még nem változott meg minden. A gyermekkor élénk színei sem váltak hamu-szürkévé, de annak a napnak néhány perce rendkívüli élességgel vésődött az emlékezetembe. Házunk utcafrontra épült: Magas ablakpárkányait apám is csak ágaskodva, felnyújtott karral érte el. Szép polgárház, bár nem hivalkodó. Három tágas szoba, egy iroda, nagy ebédlőkonyha, tágas cselédszoba. (Lakói: Borika néni és Vanda, a lengyel menekült lány.) Előszoba, amiből nyílt a külön WC és természetesen a füdőszoba minden kellékkel felszerelve. A rézhenger alatt csaknem mindig parázslott a tűz. Az épület udvara nem volt túl nagy néhány gyümölcsfával. Közülük kettő már terebélyes, egyik kajszibarack, másik Kálmán-körte. Ildi nővérem – a három közül a középső – nagyon szerette a körtét, és kiváló famászó volt. Egyszer felmászott erre a fára. magával vitte izgalmas olvasmányát – valamilyen regényt – közben szedte-ette a körtét. Amikor lejött – ugyanis kezdte rosszul érezni megát – bevallotta kb. 13 körtét evett meg, noha még nem voltak igazán érettek.

Ezen a napon anyám a fa alatti kerti asztalra tálalta az ebédet. Amikor éppen elkezdte a tányérokba merni a forró levest, valami megszakította a kellően várt, némiképp ünnepélyes cselekvést. Váratlanul, zajjal közeledett az égből, majd a következő pillanatban elhalt a sivítás. Óriási dörrenést hallottunk a kertünk végén túli gyümölcsös felől. Füst, felfröccsenő földcsomók, fák ágai repültek magasan az apácák kertje fölött. Apám felpattant.”Mindenki a pincébe! Anya vidd a levest!” – kiáltással visszarántotta anyámat a cselekvés mezejére. Két idősebb nővérem, bátyám, Boriska néni, Vanda, anyám a fazékkal, apám a lefiatalabb nővéremmel a karján futottak a pincébe. Engem valaki az asztal sarkára ültetett nyilván azért, hogy jobban átölelve vigyen, majd a zavarodottságban ott hagyott néhány másodpercre. Teljes erővel ordítottam. Anyám, talán félúton a pince felé, letette a leveses fazekat, visszafordulva felkapott, futott velem a pincébe. Bár nem emlékszem a következő percek eseményeire, de bizonyos vagyok abban, hogy a leves sem maradt az udvaron. Némán várakoztunk a félhomályban. Kint csend volt, majd apám felment a lépcsőn, kinyitotta az ajtót. A fény végigömlött a vaskos lépcsőácsolaton. A pánikszerű lerohanást felidézve a későbbi pincében eltöltött idő jutott az eszembe, noha tudom, hetek múltán következett be. Az apácák kertjében néhány gyümölcsfát elpusztító bomba csupán egy későbbi szörnyű felvonás előjátéka volt. Azonban egy dolog bizonyos. A meghiúsult „körtefás ebéd” volt az első lenyomatom a II. világháborúról, amely már évek óta tartott, de addig a napig nem tört be gyermekkorom idilli világába.

Emlékeim szerint az első, rövid pinceélmény után életünk visszarendeződött. A bablugasban folyt a „sakkbajnokság”. Ha egy kisgyerek véleményezné a körülményeket, bizonyára így fogalmazna: „Micsoda kényelmes élet!” Évtizedekkel később értettem meg a sakkbajnokságok szokatlan jellegét. Apám nem utazhatott korlátozás nélkül a Nagybányától Nagykárolyig terjedő szolgálati területére. Zsidó szomszédaink nem intézhették ügyeiket a városban csak szabadságuk, netán életük kockáztatásával, földbirtokos szomszédaink nem látogathatták birtokaikat, nehogy a városon kívül rekedjenek vártalan esemény miatt. A futóbab-lugas a béke szigeteként él ma is amlékeimben.

Egy napon átalakult a zsákutca megszokott hangulata. Az eltévedt angol bombázó gyümölcsöskerti „támadását” szinte elfelejtettük. Az utca konyhakerti végén munkások jelentek meg. Magas deszkafalat építettek tetején több sor szögesdróttal. Házunkban nyomott légkör lett úrrá. A felnőttek, szüleink, Boriska néni állandó feszültséget palástoltak. Vanda, a lengyel lány, „nővérünkké” vált. A pincébe csak apa mehetett le. Időnként edényekkel a kezében, majd vödörrel jött vissza, s ment a kertbe a vödörrel és egy ásóval a kezében.

Pincénk tágas volt. Előteréből lakószoba nagyságú ablakos helyiség nyílott, majd ebből még egy ablaktalan. Udvarunkon máglyában állt vagy 40 köbméter tüzifa télire, továbbá három cserépkályha a lakás fűtésére. Apám a fa egy részét a pincébe hordta le. Az ismerős sakkpartnerek nem mutatkoztak nálunk. Sok évvel később tudtam meg, hogy „nagyon is nálunk voltak” csendesen, észrevétlen. A zsákutca végébe tilos volt mennünk. A kecskéket csak a házhoz közel legeltethettük. Később a bombázás szinte állandóvá lett. Hamarosan eljött az ideje a pincébe költözésnek. Egy találat miatt a ház egyik szobája lakhatatlanná vált.

A pince homályában naphosszat építőkockáimmal játszottam a matarcon ülve. Boriska néni volt a játékpartnerem. Egy napon részeg német katona jött le a lépcsőn. Kiabált apámmal, a falhoz lökdöste. Talán gyanút fogott a láthatatlan vendégeinkről?

Az emlékeim és a családi krónikák összekeverednek… Csak egy kép éles. Apám a pince falánál áll, beteges nővérem a karján, én pedig a lábát ölelem. Aztán a lépcsőn megjelent egy német tiszt (nekem egy másik katona), aki lefegyverezte a részeget, és ő is távozott. Apám napok alatt teljesen megőszült, pedig még nem volt 45 éves.

Nem tudom, hogyan is tudhatnám, meddig tartott a német-orosz harc a város elfoglalásáért? Arra emlékszem, egyszerre csak befejeződött az esti „szórakozásom” – a sztálinorgona sorozatok színpompás látványa a pinceablak képernyőjén. Az orosz parancsnokság lista alapján szedte össze a városi értelmiséget és a „burzsujokat”. Apámat is elvitték. Később elmondta, tolmács hiányában orvosnak vélték, és halottak boncolására akarták rávenni. Apán annyira rosszul lett, hogy végül elálltak a kényszerítéstől. Majd sokadmagával bevagonírozták, és Oroszország – a Szovjetunió felé vitték. Valahol Máramaros vagy Munkács táján sikerült leugrania a vonatról. Éjszakákon át gyalogolt hegyi ösvényeken, egy-egy pihenőt csőszkunyhóban töltve, míg éhesen, rongyosan, piszkosan megérkezett. A háború véget ért. Az utca újra a miénk, gyermekeké lett. A gettó üres házaiban bújócskáztunk, míg a kecskék a mindenütt növő akáccserjékből lakmároztak.

Azonban a világ már nem volt a régi. Félelmetes hegyi románok járták a várost bocskorosan, övükben kisbaltával. Bár nem bántottak, féltünk tőlük.

Egyik felől a szomszédunk eltűnt családosótól. Az új szomszéd – Árgyelán – a város egyik bírája, tekintélyes, félelmetes úr. Fia – Gabi viszont állandóan nálunk lógott. Talán 12-13 éves kamasz lehetett, örökösen középső nővérem nyomában, aki „rá se rántott”. Gabi pedig csodálta növérem vagányságát fára mászásban, focizásban, csúzliszásban vagy verekedésben. Esténként Árgyelán úr a bíróságról hazatérve mindig talált okot fia fegyelmezésére. Gabi üvöltésének az egész utca tanúja volt. Egy alkalommal a fürdőkádból kiugorva menekült apja elől, anyaszült meztelenül. Egy ideig az udvarunkon kergetőztek, majd a fogócska az utca bokrai között folytatódott a nézők mulatságára. A sarkon Grünfeld Feri egyedül lakott a házukban, szüleit elhurcolták, és nem jöttek vissza. Ferinek sikerült elrejtőznie, és életben maradt. Napközben szinte állandóan nálunk volt.

Élelmezésünket elsősorban elsősorban a három kecske biztosította. Tejük zsíros, tápláló volt, és én szerettem a kecsketejet. Reggelenként puliszkával, délben a puliszkát kecsketúróval, este néha – ha sikerült rá szert tenni – lekvárral. Bátyámmal gyakran forgattuk a szánkban, nem akaródzott lenyelni, míg apánk ránk nem dörrent. „Azonnal nyeld le!” Kenyeret hónapszám nem ettünk. Egyszer apánk hazatérve csinos, elterülő cipót vett elő táskájából. „Madárlátta kenyér” – mondta. A népmesei bevezető után áhitattal haraptuk be az első falatot. Különös, édeskés íz ömlött szét a szánkban, az árpakenyér jellegzetes íze. Soha nem felejtem el.

Back To Top