[lightbox=http://www.danielcsoport.hu/images/newspost_images/pm24.jpg|pm24.jpg][/lightbox]"Fiók-Gyerek"
[A gyermekgyógyász professzor férj az orvosi szobájában]
Férjemből gyermekorvos lett. „Gyerekszaga” volt, annyira szerette őket és a gyerekek is őt. Egy vizit a többi orvos és nővér számára szörnyű lehetett, annyit állt egy beteg ágya mellett. A hosszas álldogálásnak volt egy objektív oka. Alapelve ugyanis az volt, hogy „síró gyermeket, légyen az akár csecsemő, nem vizsgálok!” És addig játszott, dörmögött, simogatta, hintáztatta a gyereket, míg az abba nem hagyta az üvöltést. Kerülhetett az akár fél órába is. El lehetett képzelni a főorvosi sleppet alkotó orvosokat, ápolónőket; milyen boldogok voltak az álldogálással.
PÉLE-MÉLE (6.-rész) -Önéletírás-
Egyke gyerek voltam – nemcsak hogy testvérem, de unokatestvérem sem volt. Azaz… apám húgának volt egy fia és egy lánya Pesten, de azokkal nem lehetett találkozni, mert anyám és testvérei lenézték apám rokonságát. Máig nem tudok rájönni, miért? Anyám testvérei tisztviselők voltak, s volt közöttük egy „fekete bárány”, akit a vele együtt lakó húga (boszorkány nénikém) kiüldözött otthonról. Ezt az egész helyzetet persze titkolni akarták elõlem („nicht for dem Kind”), de annyit mégis kiderítettem 5-6 éves fejemmel, hogy az elüldözött Ila nénikém – aki gyönyörû volt – télen fát lopott otthonról a szeretõjének. Apámnak két húga volt – az egyik talán polgárit végzett- neki volt két gyereke – anyámék szerint egy hosszú, esküvõ nélküli viszonyból. (Később összeházasodtak.) A másik nővér tisztviselő volt; egy Magyarországon feltehetően egyetlen munkás zsidó férjjel. Nos, mire vágott fel a mamám családja? Talán az ő szüleikre? Hát ezt azért nem hiszem. Apai nagyapám bányabérlő volt Nagykovácsiban, ahol egy kis borozót is fenntartott. Na és az anyai? Az asszimilált zsidó legextrémebb fajtájához tartozott – (épp csak nem tért ki). Volt egy kis vegyes boltja, ami tönkrement, ő meg sohasem volt otthon – hol lehetett? Emlékszem egy nagy fényképére: magyar szűrben, gatyában, s kezében egy nagy kasza. Erre kellett hát felvágni? Nem értem máig sem.
Anyai nénikéim minden évben 3-4 hétre látogatóba jöttek Fegyvernekre. Mamám a legfinomabb ételeket, sütiket készítette nekik – ők pedig nem győzték kifogásolni az én nevelésemet. (Mindketten gyerektelenek voltak.) De még a ruházatomat is. „Miért kell ezt a gyereket télen ilyen melegbe bugyolálni? Nézzétek meg a paraszt gyerekeket, azok télen is mezítelen lábbal futkosnak!” Mire apám: „No, persze, ti csak a futkosókat látjátok, s nem azokat, akik a temetőben fekszenek.”
A látogatásokról jut eszembe, hogy egyszer édesanyám egy nagy tál krémessel megbotlott a szoba küszöbén. A krémes a földön – anyám is – én meg, ó, ellenállhatatlan, komikus szituáció – teljes erőmből nevettem. Akkor a mamám a szokottnál erősebben, alaposan elvert.
(Folytatása következik)