In memoriam Gallai (Haász) Julika 1937-2021

Az alábbi írással emlékezünk meg a mindenki által szeretett Julikáról.

Kertész Lilly: Józsi bácsi és Jeruzsálem

Budapest mellett, Ürömön él a Gallai házaspár. Józsi bácsi 77 éves. Jeruzsálem szeretetét még gyermekkorában nevelte bele mély zsidó érzelmű édesapja. Magas kora ellenére azonban soha nem jutott el a Szentföldre. Most már kilátás sincs rá, mert kilenc és fél éve súlyos beteg. Hetven éves felesége, Júlia ápolja. A házaspár gyermektelen. Néhány jó baráton kívül úgyformán magányosan élnek szerény nyugdíjukból.
A háború ideje alatt Julika hét évesen, gyerekként egyedül harcolt kis életéért a budapesti gettóvilágban. Édesanyját és egyetlen nővérét elhurcolták és megölték. Édesapja munkaszolgálatos volt… valahol.
A háború után apja kétségbeesve kereste kislányát. Egy gyermekmenhelyen talált rá, nullára leromlott, az orvosok szerint menthetetlen állapotban, de az apa nem adta fel. Újra tanította járni, enni, beszélni. A gyermek az elszenvedett lelki és testi trauma után nehezen tért vissza az életbe. Kilenc-tíz évesen tanult olvasni.

2007. október. Barátaik hatnapos izraeli kirándulásra készülnek. Hívják őket is. Nagy a csábítás. Józsi bácsi lelkesen bizonygatja, hogy bírni fogja az utat. Csillogó szemmel ígéri feleségének, hogy vele semmi baj nem lesz. Julika ingadozik. Óriási felelősség szakadt rá. Nagy kockázat egy ilyen beteg emberrel tengeren túli országba utazni. Másrészről van-e joga elrabolni férjétől azt az álmot, amit egy életen át dédelget, és most megvalósíthatná, ha ő, Julika, beleegyezik. Mit tegyen? Végül is igent mond. A tolókocsit mindenesetre magukkal viszik. A repülőutat remekül viseli Józsi bácsi, szinte megfiatalodik.


Október 23-án a tengerparti Natanján a Margoá hotelban száll meg a hattagú csoport. Innen utaznak Jeruzsálembe, három napra.
Jeruzsálem kövein gurul a tolókocsi. Kotel Hámáárávi: a Nyugati Fal. Süt a nap, gyönyörű október. Józsi bácsi boldog. Talán nem is hiszi, hogy ez egyszer nem álmodik. Jeruzsálem képe nem képzelet szülte látomás, hanem eleven valóság. Megérintheti a Kotel (a Fal) szent köveit. Józsi el van varázsolva. De hát Jeruzsálem valóban varázslatos. Talán a boldog izgalom, a túl nagy öröm hatására útban visszafelé Józsi bácsi rosszul lesz. Natanjára érve egyenesen a Laniádó kórházba viszik. Szívinfarktus. Az orvos szerint az utolsó pillanatban érkezett.
Eltelt három nap. Józsi bácsi kórházban, Julika reggeltől estig mellette.
A repülőjegyek figyelmeztetnek, hogy lejárt az idő, másnap hajnalban indul a gép vissza Magyarországra. (Adott helyzetben Gallaiék nélkül.) Az utolsó este a csoport még elfogadja a Bnéj Brit natanjai – magyar nyelvű, Lőw Emanuel páholyának meghívását aznapi rendezvényükre. Ott találkozom és beszélgetek vezetőjükkel, Simonyi Andreával. Rendkívül aggasztja az idős házaspár sorsa. Neki hajnalban utaznia kell a többiekkel, hogy hagyja itt őket? A két idős ember semmi más nyelvet nem beszél a magyaron kívül. Julika máig a hotelben aludt és reggelizett, a kórházba Andrea szállította naponta. Ott tolmácsolt, intézkedett, de hogy lesz tovább, ha egyedül maradnak? Szállodára, taxira nincs pénzük és senki sem tudja, meddig tarthat ez a helyzet? Andrea keres valakit, aki be tudna járni a kórházba, beszélni az orvossal, ilyenformán tájékoztatni Julikát. Én elvállalom a tolmács szerepét. Igaz, nem Natanján lakom, hanem Nordián, egy idősek otthonában, de van autóm, ami a közlekedést megoldja.
Másnap délben 2-3 óra között az orvos felvilágosítással fogad:
– A szívrohamon kívül tüdőgyulladás is fellépett. Mesterségesen tápláljuk – hallom a riasztó hírt. – De kézben tartjuk a helyzetet – teszi hozzá.
– Doktor úr, ha felépül a beteg, mennyi idő múlva repülhet?
– Ez jó kérdés. 3-4 hónapnál előbb semmi esetre sem.
– Mi lesz a feleségével? – kérdezem.
– Pénze nincs, nem beszél nyelveket. Nincsenek gyermekeik, tudomásom szerint semmi támaszuk. Ráadásul mától megszűnik a biztosítása is. Segíteni szeretnék, de hová fordulhatok? Hiszen nem izraeli állampolgárok.
– Ez nem rám tartozik, de gondolom forduljon a magyar követséghez – ajánlja a doktor.
Nézem az apró növésű, fehér hajú Julikát, aki pillanatnyilag elég elesettnek tűnik. Egy széken ül férje ágya mellett, és némán fogja a beteg kezét.
– Ebédeltél valamit? – kérdeztem. Nemet int a fejével.
– Már fél négy!
– Nem fontos. Nem is vagyok éhes. Ennél nagyobb gondom van. A csomagjaink ott maradtak a szállodában. Csak 24 órát őrzik. Egy tolószék és két bőrönd. Nem tudok érte menni. Különben is nincs hová tegyem.
– Hol fogsz aludni éjjel? – faggatom tovább.
– Remélem megengedik, hogy itt ülhessek ezen a széken – mondja rezignáltan.
Eszembe jut, amit az orvos mondott az imént. „Három, négy hónap minimum.” Addig fog a széken ülni?
– Julika, megyünk a csomagjaidért.
– De hová visszük?
– Természetesen hozzám, veled együtt.

Egy forró tus, meleg étel és egy jó ágy. Ennyivel az én pici lakásom is tud szolgálni.
Reggel korán kelünk.
– Tudsz úszni? – kérdeztem.
– Reggel 7-kor nyit nálunk az uszoda. A víz és a levegő is melegített.
– Imádok úszni. – Most először érzek a hangjában lelkesedést.
Majd csendesebben:
– Nem gondoltam, hogy télen szükség lehet fürdőruhára, ezért nem hoztam magammal.
– Ez nem probléma – nevetek -, nekem van kettő.
Úszkálunk, beszélgetünk, ismerkedünk. Átmegyünk a forró jacuziba. Az erős vízsugarak alatt Julika felenged. Nevetgélünk is. Minderre szüksége van, hogy kibírja az előtte álló napot, a gondokat.

A kórházban beszélek a szociális nővérrel, aki elintézi, hogy Julika minden délben ebédet kapjon. Telefonálok Pestre a biztosítónak. Nagy megkönnyebbülés, hogy Józsi kórházi ellátását és minden költségét fedezik. Sajnos, csak az övét, Julika biztosítás nélkül maradt, és ez igen aggasztó. A „kis
ördög” néha akkor ébred, amikor a legkevésbé várják.
Natanján bemegyek a barátnőmhöz, Egervári Verához, hogy megbeszéljük a problémákat. Vera felhívja a magyar nagykövetséget. A konzulasszony szabadságon van, csak hétfőn jön vissza, és ma még csak csütörtök van. Nincs mit tenni, várni kell. Telefonálok a Bnéj Brit elnökének, Levkovits Joszéfnek. Megígéri, hogy gyűjtést szervez. Vera mindenről e-mailen értesíti Gallaiék magyar barátait.

A kórházban mindent megtesznek Józsi gyógyulásáért. Állapota azonban változatlan.
Eszméleténél van, de a nap huszonnégy órájában infúzióhoz és oxigénpalackhoz kötve, lélegeztetővel az arcán. Mesterségesen táplálják. Közvetlen életveszélyről azonban az orvos nem beszél. Julika meglepően bizakodó. Úgy látja, az egészségi ellátás, a törődés, az ápolás nagyon jó és várja a gyógyulást.
Másnap péntek. Nálunk, a nordiai idősek otthonában minden péntek este nagyon szép és nívós a Kábálát Sábát – a szombat fogadása. Le nem mondanék róla. Julikának is teszik. Meg van hatva.
Elérkezik a hétfő. Ismét telefonálok a követségre. A konzulasszony, Havasi Marianna jelentkezik. Azonnal kapcsolatba lép a budapesti külügyminisztériummal. Amikor visszahív, hangjában őszinte sajnálkozás cseng:
– A külügyminisztériumnak ez esetben nem áll módjában segíteni, és ezért a követségnek sem adhat felhatalmazást.

Őszintén szólva, erre nem számítottam. Julika még kevésbé. A csalódást valamennyire enyhítik számára a konzulasszony vigasztaló, kedves szavai. A későbbiekben is gyakori érdeklődése, ha gyakorlatilag nem is, de morálisan feltétlenül segít.

Józsi bácsi állapota változatlan: oxigén, infúzió, tele van csövekkel. Julika fogja a kezét és duruzsol a fülébe.

Már egy hete nálam van Julika. Esténként nagyon korán lefekszik, hiszen egész nap a beteg ágya mellett ül.

Szerdán, november 13-án hajnalban, még nincs öt óra, megszólal a telefon. A kórházból az ügyeletes nővér hív: Józsi bácsi meghalt.
A nővér elmondja, hogy nem szenvedett. Szép csendben elaludt. Julika mezítláb, hálóingben szaladgál a kőpadlón, a hideg szobában. Nem sír, csak két kézzel fogja a fejét:
– Én öltem meg, én öltem meg! – mondogatja. – Tudnom kellett volna, hogy nem bírja ki az utat. Ha nem utazunk, még mindig élne. Én öltem meg, gyilkos vagyok!
Megrémülök. Még csak az hiányzik, hogy önmagát hibáztassa. Hirtelen mozdulattal belenyomom egy fotelba: – Most meghallgatod, amit mondani fogok. Figyel rám! Te nem „gyilkos” vagy, hanem szent. Amit tettél, egy zsidó asszony sem tett a férje lelki békéjéért… Józsid több mint kilenc éve beteg. Gyógyulásra nem volt remény. Az idő csak telt, több szenvedéssel, mint örömmel és akkor a kilátástalan szürkeségben megajándékoztad őt a fénnyel. Egy álommal, amire már gondolni sem mert, hiszen tudta, hogy hiába. Rég lekésett róla. Pedig láthatod, hogy míg élünk van remény. Bizonyítja ez a történet is: Az idős Gallai József beteg testét elvonszolta a Szentföldre. Megölelte a Siratófalat és a Szent Fal visszaölelte őt, többé el sem engedi. A lélek, ami független az ember korától, hazatért, és örök időkre itt marad a Szentföldön… Julika, ha szeretted a férjedet ez a gondolat nyújtson számodra vigaszt.
Látom, hogy még mindig nem érti. Elmondom újra és újra, amíg a sokkos állapot lazulni látszik…
Készülnünk kell. Több elintézni való vár ránk Reggeli után telefonálok a magyar követségre a konzulasszonynak. Bejelentem Gallai úr halálát, majd indulunk a kórházba. Útközben bemegyünk E. Verához, aki e-mailen értesíti a magyarországi barátokat és kéri, kezdjék el a temetéssel kapcsolatos ügyek intézését.
Havasi Marianna konzulasszony visszahív. Bejelentésével sikerül meglepnie:
– Ettől a perctől a magyar külügyminisztérium mindenről gondoskodik. Az elhalálozott balzsamozása, minden egyéb felkészítése a hazaszállításra, az özvegy repülőjegye, biztosítása, Ferihegyen a koporsó ellátása stb., stb.
Ezen a reggelen a Bnéj Brit elnöke is jelentkezik: az elmúlt héten összegyűlt 500 sekkel, ami Julika rendelkezésére áll. Julika megköszöni, de már nincs rá szüksége.
A kórházban kéri, hogy látni szeretné halott férjét. Először vonakodnak, de ő határozottan kitart óhaja mellett. Elkísérem, és most újabb meglepetés ér. Józsi halálában megfiatalodott. Az arca kisimult, és végtelen nyugalom árad szét rajta: mintha aludna és szépet álmodna.
– Örülök, hogy láthattuk, mondom Julikának, amikor már kiértünk a szabadba. – Ezt az emléket vidd magaddal, amely bizonyítja, hogy mindaz, amit hajnalban mondtam, úgy igaz.
Vera hívja Julikát magához pár napra. Már nem kell a kórházba utazgatnia, és Vera a tenger mellett lakik, jót fog tenni neki.
Este egy fiatal férfihang jelentkezik nálam telefonon: „Tímár Zoltán vagyok Kfár-Szábáról” – mutatkozik be.”Az édesapám, aki Magyarországon él, unokatestvére Gallai Józsefnek. Magyarországi barátai értesítették őt Józsi bácsi sajnálatos haláláról. Apám azonnal felhívott engem, hogy gondoskodjam az özvegyről, amíg Izraelben tartózkodik. Jövök érte és elviszem magunkhoz.”
Megadom neki Vera telefonszámát és másnap Zoli elviszi Julikát Kfár-Szabára.
Pár nappal később Verával meglátogatjuk őket… Tímár Zoli 19 éve él Izraelben. Aranyos fiatal felesége szintén magyar anyanyelvű. Bár jól bírják a hébert, két apró gyermekeikkel csak magyarul beszélnek, hogy a kicsiknek szoros kapcsolatuk lehessen a nagyszülőkkel. Ivritül majd megtanulnak – észre sem veszik. Julika nem csak családot, de két „unokát” is kapott. Még a nyelv probléma sem áll közöttük.
Öt nap múlva a Magyarországra induló repülőgép elviszi Julikát és a koporsót…

Gallai Joszef-József földi maradványait Budapesten, a rákoskeresztúri zsidó temetőben 2007. november 16-án örök nyugalomra helyezték, de én hiszem (és remélem, Julika is hiszi), hogy lelkét Jeruzsálem hegyei és kövei vigyázzák az örök időkig.

forrás: IZRAELI SZEMLE 2008.január-február (11-12.o.).