Wintermantel Balázs: A pészáh keresztény megközelítése

Sok széder esten vettem részt, többnyire ortodox zsidók között, ami számomra nagy megtiszteltetés volt, ahogyan az is, amikor ritkábban neológ zsidók társaságában, szám szerint a legtöbbet azonban messiási zsidók (azaz Jeshuát Messiásként elfogadó), de zsidóságukat hangsúlyosan fontosnak tartó, ezért a kívülállók által többnyire csak kereszténynek tartottak társaságában; de ez az első olyan alkalom, ahol hívő zsidók és hívő keresztények között lehetek egy pászáhi széder alkalmon, ha nem is vacsorán, s ahol azt a megtisztelő felkérést kaptam az előzetes vetésforgó elv alapján, hogy én beszéljek a pészáh keresztény megközelítéséről.

Gondban vagyok. Nem csak azért, mintha zavarban lennék hitemről vallani, nem csak azért, mert alapvetően én tanultam Tőletek, s bár nem személyesen, de Fináli Gábor rabbi előadásaiból és a Bethlen Téri Oneg Sábbát Klub cionista alkalmain is; nem csak azért, mert a pészáh keresztény értelmezése elmondhatatlan a Kereszt, s annak „botránya” nélkül, hanem inkább azért, mert rövid ismertetésemmel se nem szeretnék bántódást okozni, azzal, hogy mi tudjuk, amit Ti nem, egy volt professzorom szavaival élve üdvsoviniszta állásponttal, de főképp azért, mert mint a Soá-val kutatóként is foglalkozó, s a bűnbánat fontosságát hangsúlyozó keresztényként szüntelen a fülemben cseng Adorno híres mondása, hogy t.i. „Auschwitz után nem lehet verset írni” csak úgy lehet értelmezni, hogy a holokauszt után a poézis hagyományos témái menthetetlenül elavultak. E gondolatot fordítják úgy keresztények tömegei maguk számára, hogy a holokauszt után, az Egyház felelőssége miatt nincs alapunk hitünkről bizonyságot tenni zsidók számára. Márpedig a felkérés, a pészáh keresztény megközelítése nem jelenthet mást, mint hitem megvallását – a soá után, zsidóknak is. Bár értem és magamra nézve is megértettem Adorno gondolatát én mégsem ezt a következtetést vonom le belőle, különösen, ha ez egy felkérés; inkább úgy alkalmazom, hogy ha zsidóknak (is) beszélhetek a pészáh keresztény értelmezéséről, messzebb kell kezdenem.

A pészah, a húsvét a Konstantini fordulat óta, nevezetesen a 325-ben tartott niceai zsinattal új fordulatot vett az egyházban. A zsinaton az egyik leglényegesebb kérdés a húsvét időpontjának egységesítése volt. Szókratész így ír erről egyháztörténetében: „Élt az Egyházban a bibliai (zsidó) időszámítás szerinti időpont (niszán 14.) mellett egy másik időpont is, amit főként a hellenizált gyülekezet tartott meg. A zsinatot követően Konstantin levelet írt a püspököknek, amiben összefoglalta a zsinat eredményeit. Többek között ez állt benne: „Először is méltatlannak tűnt az a legszentebb ünnep [a peszáh], amelyet azok tartanak, akik a zsidók szokásait követik. Akik kezüket bűnös vétekkel szennyezik be, e becsteleneknek jogosan vakul el lelkük. Mivel ugyanis népük elvettetett… Semmiféle közösségben ne legyetek a gyűlölt zsidó néppel!” A bibliai ünnep megtartását illetően pedig így nyilatkozott: „… tehát ezt így ki kell javítani, hogy semmi köze se legyen [az Egyháznak] ahhoz az apagyilkos és úrgyilkos néphez, létrejött az a szép rend [a húsvét időpontjának elfogadásával], amire a földkerekség nyugati, déli és északi részének összes egyházai ügyelnek, és néhány keleti egyház is.”

Pál az Areopágosz közepére kiállva így kezdte prédikációját

„Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, mert amikor bejártam és megtekintettem szentélyeiteket, találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: AZ ISMERETLEN ISTENNEK. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.” (ApCsel 17:22)

E gondolat analógiájára én kezdhetném úgy gondolataim, hogy kedves zsidó testvéreim, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak titeket, sőt ugyanazt az Istent tiszteljük… Csak én többet tudok róla? Másképp is ismerem? Más oldaláról? Hiszen kimondatlanul is így lenne értelmezhető! Erre értettem, hogy, ha megértettem Adornot, és úgy érzem, igen, még hívő emberként is más közös kapcsolódási pontot szeretnék keresni, de nem a TaNaCh-ból, mert az talán még rosszabbul hangzana tőlem hitünk magyarázataként, hanem a közös keresztények és zsidók által is ismert, tisztelt világi (azaz ugyan keresztény és zsidó, de nem teológus) gondolkodóktól. Összekötő kapcsokat, mely egyébként, mint minden a kereszthez, s így a pészáhhoz, a húsvéthoz kapcsolódik; ezek a közös kapcsaink legyenek most Bibó István és Vajda Mihály.

Bibó azonosítja az antiszemitizmus egyik okát a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után c. művében, mégpedig a középkori zsidóellenes előítéletet, miszerint a középkor vallásos köztudatának része volt az a tétel, hogy a kereszténység Megváltóját „a zsidók feszítették keresztre”. Az a tétel […] a teológiának így nem tétele, mert hisz a másik oldalon áll az, hogy Jézus Krisztus maga s összes apostolai és első tanítványai mind zsidók voltak. A Krisztus megfeszítéséért való s közvetlen tetteseken túlmenő felelősség teológiailag az eredendő bűn erejénél fogva minden embert terhel; a zsidókat érő teológiai szemrehányás nem az, hogy megfeszítették Krisztust, hanem az, hogy noha elsősorban nekik hirdette az evangéliumot, nem ismerték és nem ismerik el Messiásnak.” […] A középkori ábrázolásban „elkerülhetetlen volt, hogy ebben a történetben Krisztus és tanítványai üldözött keresztényekként, Krisztus megfeszítői pedig zsidókként jelenjenek meg, bármennyire anakronisztikus volt is ez, s bármennyire valamennyien zsidók voltak is valójában.” [… ] „S ehhez járult s mindezt a hisztériáig fokozza fel az a többletképzet, hogy azoknak a közösségéről van szó, akik a keresztény vallás alapítóját, Isten fiát meggyilkolták. (BIM 8. 93-95.)

Vajda Mihály írja Kertész Imre Sorstalansága kapcsán, hogy: „Auschwitz a kereszt óta az európai ember legnagyobb traumája, mert bűnrészessé tette mindazokat, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek vele.” (Sisakrostély-hatás 247.)

Bibóval és Vajdával egyetértve, a helyzettel nem érthetek egyet. Főleg azzal, hogy a keresztény teológia egy másik sarkalatos állítása volt és sajnos ma is sok helyen, hogy az Egyház vette át Izrael helyét, mint Isten népe, a választott (új) nép.

Ha bárki, aki ezt vallja, felteszi magának azt a józan kérdést, hogy „ha Isten meg tudta szegni az Izraellel kötött szövetségét, miért ne szegné meg az Egyházzal kötött szövetségét?” De az igazság az: Ő nem szegi meg az ígéreteit, mert nem szövetségszegő. Ő Szövetséget kötött és Ő megtartja az Ő szövetségét. – én ezt hiszem. Ezt erősíti Pál is a Rómaiaknak írt levél 11. rész 1-2. veresiben: „Mondom tehát: Avagy elvetette-é Isten az ő népét? Távol legyen; mert én is izraelita vagyok, az Ábrahám magvából, Benjámin nemzetségéből való. Nem vetette el Isten az ő népét, melyet eleve ismert.”

Értelmezésünk szerint a Jézus Krisztusban kötött új szövetség nem szünteti meg Istennek népével kötött korábbi szövetségét, hanem megerősíti, és meglepő módon kiszélesíti. Már az őskereszténységben is „a keresztről szóló tanítás”’ botrány volt. Pál az 1Kor 1,18-ban mondja „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” A kereszt azóta is botrány, fentiek miatt többszörösen is.

Ezek után hogy szólhatok mégis? A bűneinket, az Egyház bűneit szégyellem, de hitemet nem. Ezért példa előttem Dániel, aki igaz ember volt, s mint ő, én is azonosulok népem és az Egyház bűneivel, s mielőtt mondandóm lényegére térnék meg kell vallanom: Vétkeztem, vétkeztünk és gonoszságot követtünk el, gonoszul cselekedtünk és lázadtunk, még el is távolodtunk a Te parancsolataidtól és ítéleteidtől. És a Te szolgáidra, a prófétákra sem figyeltünk, akik a Te nevedben szóltak a mi királyainkhoz és fejeinkhez, az atyáinkhoz és a föld minden népéhez. Ó Uram, Tiéd az igazság, de enyém, miénk csak arcunk szégyene. Előtted állok, Uram és szégyenkezve és fájdalommal vallom be a kimondhatatlan bűnrészességemet a zsidó emberek szenvedéseiben. Ó Istenünk, nincsenek szavak arra, hogy kifejezzem a bűntudatot és szomorúságot, amit érzek. Most itt vagyunk Előtted, nem csupán a saját személyes bűneim ismerem be, de Eléd állok a keresztény egyház bűnei miatt is. Nem említek semmilyen konkrét egyházat vagy részét az Egyháznak. A teljes Egyház nevében tartok bűnbánatot. Szégyellem magam Előtted minden közömbösségünkért! Uram, Ó Isten, szégyellem keménységünket! Bocsáss meg nekem, bocsáss meg nekünk! Töröld el bűneinket, a Te kegyelmed miatt!

Kedves Barátaim! Köszönöm, hogy egy közösségben lehetünk Veletek – együtt zsidók és keresztények! Felétek is kifejezem bűnbánatomat és sajnálatomat, köszönöm ezt a lehetőséget, e nélkül nem éreztem úgy, hogy bármit is mondhatnék Nektek. Köszönöm, hogy az Örökkévalót követve, együtt lehetünk s közösen, immár rendszeresen imádkozhatunk Izraelért, megváltásunkért és a Messiás eljöveteléért!

***

Tehát mit is gondolunk mi, keresztényként a pészáhról? Biztos vagyok benne, hogy az itt jelenlévő keresztény testvéreim osztják gondolataim, de abban is biztos vagyok, hogy „a kereszténység nem”. Számomra a húsvétot sem a piros tojás és a locsolkodás jelenti! A Rómaiakhoz írt levél 9:4-5 verseiben Pál felsorol számos jellegzetes vonást, amelyeket csak Izraelre és a zsidókra alkalmaz. Amikor a rokonairól beszél, akiket Izraelitáknak nevez, Pál a következőket mondja: „akik izráeliták, akiké a fiúság és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek, akiké az ősatyák, és akik közül származik a Krisztus test szerint, aki Isten mindenekfelett: áldott legyen mindörökké. Ámen.”

A felsorolás utolsó pontja a legegyedibb mindegyik közül – zsidó embereken keresztül – Izraelen keresztül – történt, hogy Jézus Krisztus, a Messiás, eljött ebbe a világba. Az Ő eljövetele nem más embereken keresztül történt meg, hanem zsidókon keresztül.

A pészáh ünnepén a zsidó nép Egyiptomból való szabadulására emlékezünk. E szabadulás miatt beszélhetünk Izraelről, mint szabad népről. Izrael népének története a pészáhhal kezdődik. Hasonlóképp az Egyház (a Messiás Testének) története is a megváltásunkat hozó pészáhon kezdődik el. Számunkra Jeshua utolsó vacsorája egy széder est keretén belül zajlott.

Mi úgy hisszük, hogy ahogy a TaNaCh pészahján a választott nép a bárány vére által, úgy az Újszövetség pészahján a Messiásban megváltott nép a bárány vére által jött ki a szolgaságból. Jeshua betartotta a peszáh rendjét. Itt adta az úrvacsorát és a rendet tiszteletben tartva megtöltötte számunkra egy új tartalommal. Lukács evangélista így írja le Jeshua szavait: „Nagy volt bennem a vágy arra, hogy mielőtt szenvednék, ezt a pászkát (szédert) elköltsem veletek.” (22:15)

A Bárány vérével és testének kovásztalan kenyerével: „Ez az én testem és ez az én vérem, a szövetség vére”. Így kötötte meg Jeshua a pészáh estéjén az Újszövetséget.

Nagyon elgondolkodtató, hogy csupán néhány órával azelőtt, hogy Jézust elárulták és keresztre feszítették, tanítványaival együtt a 118. zsoltárt szavait énekelte: „A kő, amelyet az építők megvetettek, szegletkővé lett! Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt! Ez a nap az, amelyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vigadjunk ezen! Ó, Uram, segíts most; ó, Uram, adj most jó előmenetelt! Áldott, aki jő az Úrnak nevében; áldunk titeket, akik az Úr házából valók vagytok” (Zsolt 118:22-26)

Ha átolvassuk a Máté evangéliumának viszonylag rövid leírását az utolsó vacsoráról, akkor szinte minden versben a Széder nyomaira bukkanunk, amit Jeshua maradéktalanul megtartott. Jeshuának így volt kedves a világ megváltását elhozó pészáh, mert tudta, hogy a fenti hagyományok megtartásával Isten előtt jár. Az Atyát tiszteli meg azzal, hogy az ünnep hagyományos elemeit megőrizve tesz újjá mindent.

Az utolsó vacsorán a Széder eseményei Máté evangéliuma (Mt 26:20-30) szerint:

20 Mikor aztán este lett, Jézus a tizenkét tanítvánnyal együtt asztalhoz dőlt.	• jellegzetes testtartás a Széder estén
23 Mire ő azt felelte: „Aki velem együtt mártotta kezét a tálba, az fog engem elárulni.	•  a falat bemártása sós vízbe az egyiptomi szenvedésre utal
26 Mialatt ettek, Jézus fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte s ily szóval adta oda a tanítványoknak: „Fogjátok, egyétek, ez az én testem!”	• tradicionális zsidó hálaadás, és áldásmondás • az afikomán megtörése
27 Aztán a poharat fogta kezébe, hálát adott, odaadta nekik, s ezt mondta: „Igyatok belőle mindnyájan!	• a harmadik pohár felmutatása
29 De azt is mondom nektek, hogy mostantól fogva a szőlőnek ebből a terméséből nem fogok inni addig a napig, melyen majd veletek együtt annak új terméséből fogok inni Atyám királyságában.”	• a negyedik (ötödik) pohár, amely jelzi, hogy a peszáh még nem teljesedett ki
30 Énekeltek s aztán kimentek az Olajfák hegyére.	• Hállélt (dicséreteket) énekelve

Az Apostolok Cselekedetei (2:22-36) leírja Péter pünkösdi prédikációját, amit 50 nappal a húsvét után mondott, mintegy a húsvéti események összefoglalásaként és értelmezéseként:

„Izraelita férfiak, halljátok meg ezeket az igéket! A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok, azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek. De őt az Isten, miután feloldotta a halál fájdalmait, feltámasztotta, mivel lehetetlen volt, hogy a halál fogva tartsa őt. Mert ezt mondja róla Dávid: Láttam az Urat magam előtt mindenkor, mert jobbom felől van, hogy meg ne inogjak. Azért vidult fel a szívem, és ujjongott fel a nyelvem, még testem is reménységben fog nyugodni, mert nem hagyod lelkemet a halottak birodalmában, azt sem engeded, hogy Szented elmúlást lásson. Megismertetted velem az élet útjait, betöltesz engem örvendezéssel a te orcád előtt. Atyámfiai, férfiak! Nyíltan megmondhatom nektek ősatyánkról, Dávidról, hogy meghalt, és eltemették, sírja is nálunk van mindmáig. De próféta volt, és tudta, hogy az Isten esküvel fogadta neki, hogy véréből valót ültet a trónjára; ezért előretekintve, a Krisztus feltámadásáról mondta azt, hogy nem marad a halottak birodalmában, és teste sem lát elmúlást. Ezt a Jézust támasztotta fel az Isten, aminek mi valamennyien tanúi vagyunk. Miután tehát felemeltetett az Isten jobbjára, és megkapta az Atyától a megígért Szentlelket, kitöltötte ezt, amint látjátok is, halljátok is. Mert nem Dávid ment fel a mennyekbe, hiszen ő maga mondja: Így szólt az Úr az én uramhoz: Ülj az én jobbomra, amíg ellenségeidet lábad zsámolyává teszem. Tudja meg tehát Izráel egész háza teljes bizonyossággal, hogy Úrrá és Krisztussá tette őt az Isten: azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek.” 

A kereszthalál, amit Jézus önként vállalt értünk és a bűneinkért a legszégyenletesebb és legfájdalmasabb halálnem volt, amivel a rómaiak a rabszolgákat, lázadókat és árulókat büntették. A kereszt így a legnagyobb megvetés jele volt. Már a tanítványok számára is botrány volt, hogy a Messiás-Krisztus útja a kereszten végződött. Jézus a szenvedése előtti estén megmondta tanítványainak: „mindnyájan megbotránkoztok bennem” (Mk 14:27). Pál igehirdetésének központja a kereszt botránya, ami a zsidókban is, a pogányokban is megütközést kelt. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot; Ámde magoknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust, Istennek hatalmát és Istennek bölcsességét. 1Kor 1:23-24

A Pászka ünnep előtt Jézus már tudta, hogy eljött az idő, amikor el kell mennie ebből a világból az Atyához. Bár Jézus mindig is szerette azokat, akik az övéi voltak ezen a világon, most különösképpen megmutatta nekik szeretetét. János 13:1

János 14:6 Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csak rajtam keresztül.

Franz Rosenzweig – aki asszimilált zsidó polgári család sarjaként a kikeresztelkedés határáról fordult vissza egész szellemi érdeklődésével a zsidóság felé – írja Rudolf Ebrenberghez 1913-ban e jézusi mondat kapcsán, hogy „másként áll azonban a dolog, ha valakinek már nem szükséges az Atyához jutnia, minthogy már nála van. És ez Izrael népének az esete (nem az egyes zsidóé).” (Nem hang és füst.)

Rosenzweignek azt tudtam volna válaszolni, hogy érteném a gondolatmenetét, ha Jézus a pogányokhoz szólt volna, de a zsidó Jézus a zsidó tanítványaihoz beszélve mondta ezeket a szavait.

Pál írta a Rómaiakhoz írt levél 10:1 versében: “Testvéreim, a szívem vágya és imája Istenhez Izraelért, hogy ők megmenekülhessenek.”

Jézus a zsidóknak mondta a János evangéliuma 8:24 versben, hogy “Ha nem hiszitek, hogy Én vagyok (A Messiás), bűneitekben fogtok meghalni.”

Ezt egy zsidó mondja zsidóknak. Csak egy ajtó van az üdvösségre – Jézus. A János evangéliuma 10:9 versében Jézus azt mondta, “Én vagyok az ajtó. Ha valaki bemegy Rajtam keresztül, megmenekül.” Nem tisztem vitatkozni a fentiekkel, se Rosenzweig következtetésével.

Számomra az utolsó széder vacsora keresztény szemmel azt jelenti, hogy a Krisztus megfeszítése előtt napon történt utolsó széder keresztény hitem szempontjából a húsvéti események előképe, mely egyben előrevetíti feltámadását, bűneink bocsánatát, uralkodását és az örök életet.

Most a pészahra emlékezve közösen tudunk gondolni az Úr szabadítására, ígéreteinek megtartására, s örök szövetségére, melyek erősítik hitünket! „Jövőre Jeruzsálemben” (Lösáná hábáá biJörusálájim).

***

2021. március 30. – Pesach Imádság Jeruzsálem Békéjéért / Pesach Prayer for Jerusalem’s Peace