Egy szomorú történet

(Részletek Jamie Cowen 2002-ben Budapesten, a Messiási Zsidó Bibliaintézetben tartott előadásából)

Ezen a ponton kezdődik el, hogy a korai keresztény teológusok most már hivatalosan állást foglalnak a zsidóság ellen. Már közvetlenül a Bár Kochbá lázadás után ez elkezdődik. Justinus mártír(1) az első, aki mindezt leírja. Párbeszédes formában ír egy levelet, melyben egy Tripho nevű emberrel folytat vitát. Tripho olyan zsidó, aki nem hisz az evangéliumban, Justinusnak pedig az a célja, hogy meggyőzze arról, hogy Jesua, Jézus a Megváltó, ő az út, akit követni kell.
Justinus ezt az írást két célból fogalmazza meg: a pogányoknak is bizonyítani szeretné, hogy Krisztus az Üdvözítő, és a zsidóságnak is, hogy Jézus a Messiás.

Ebben a levélben az Egyházat igaz szellemi Izraelnek nevezi. Azzal érvel, hogy Izrael Istene már az Egyház között lakozik, s már nem lakozik a zsidó nép között. Azt állítja, hogy Isten kapcsolata a test szerinti leszármazottakkal lezárult és most már szellemi kapcsolatban van a szellemi leszármazottakkal, akik az Egyház. Justinus az, aki először megfogalmazza és lefekteti a behelyettesítés teológiáját. Krisztusban látja meg az egész teremtés végső célját és beteljesedését. Isten céljait négy pontban fogalmazza meg.

– Istennek terve van a teremtéskor az egész emberiség számára
– Ádám elbukott
– Krisztus az, aki megvált
– Krisztusban minden beteljesedik, amikor visszatér az idők végén

Ebből a négy tézisből úgy tűnik, mintha Izrael nem is létezett volna, pedig az egész Ó- és Újszövetség végig Izraelről szól. Justinus azzal magyarázza ezt a problémát, hogy az Izraelre vonatkozó ígéretek csak ideiglenesen, addig léteztek és addig voltak érvényesek, míg el nem jön a Messiás. Miután eljött, megszűnt az érvényességük.

Ez a hagyományos keresztény teológia. Még azok a gyülekezetek is, amelyek a legbiblikusabbak, és amelyek Izrael lelkes támogatói, akik meglátták, hogy Istennek még van terve Izraellel, még ők is csak bizonyos mértékig próbálják besulykolni alapteológiájukba Izraelt.

Úgy gondolom, a Bibliából kiderül, hogy Isten Izrael szerepét Ádám bukása után vezette be: a Messiás Izraelből támad, a Messiás kiküldi Izraelt a nemzetekhez, a pogányok az idő során becsatlakoznak Izrael közösségébe és ezután a Messiás Izraelbe tér vissza. Mennyire eltérnek a hangsúlyok!

Az Írások legelején láthatjuk a teremtés történetének leírását. A teremtéskor Istennek az egész emberiség számára terve van, de Ádám megtöri ezt azzal, hogy bűnbe esik. Ekkor Isten Izraelt választja, hogy tervét teljességre juttassa. És ez még a mai napig sem fejeződött be.

Nem arról van szó, hogy Ádám elbukott és akkor gyorsan eljött a Krisztus, hogy kiszabadítsa Ádámot és utódait a bukásból. A történelmi valóság az, hogy ez után a bukás után Isten kiválasztja Izraelt, hogy az Megváltás tervét végbevihesse.

Azt a feladatot bízza Izraelre, hogy a világ üdvözítését szolgálják, és Isten terveit teljességre vigyék. A Messiás Izraelből támad, és Izraelért jön el, hogy azt szent nemzetté tegye, akik aztán elmennek a pogányok közé, a világ népei pedig Izraelhez csatlakoznak. A Messiás Izraelhez jön vissza, aztán válik a nemzetek Istenévé.

Óriási az eltérés a két elképzelés között! Először Izrael fogja befogadni a Messiást, hiszen oda tér vissza, s utána a nemzetek túlélői csatlakoznak a messiási királyságba. Izrael elmegy a pogány népekhez, és akik közülük hitre jutnak, csatlakoznak Izraelhez, és teljességre jutnak saját etnikumuk elhívásában.

Justinus teológiája teljességgel kihagyja Isten Izraellel kapcsolatos tervét. Ez azután az idő múlásával tovább torzul: ha az Egyház Izrael helyébe lépett, de Izrael mégis valamilyen formában tovább létezik, akkor úgy kell tekinteni rá, mint akadályra Isten tervében és valahogy meg kell tőle szabadulni.

Az egyik lehetőség, hogy megtérnek és keresztények lesznek. De ha nem hajlandók? Ez már komolyabb probléma. Nem a megtérésükkel vagy nem megtérésükkel van a gond, hanem ennek a teológiának a totális tévedésével. Justinus a levelében azt mondja: “legyél vagy keresztény, vagy zsidó, de a kettő együtt nem lehetsz”.

Érvekkel támasztja alá, hogy e két közösség egymással kibékíthetetlenül áll szemben. Az az iróniája ennek, hogy ezt a kijelentést mind a zsidók, mind a keresztények a mai napig elfogadják. A zsidó közösség azt mondja, hogy aki hiszi, hogy Jézus a Messiás, már nem zsidó. A keresztény egyház pedig az évszázadok során azt mondta, hogy, ha egy zsidó elkezd hinni Jézusban, akkor meg kell tagadnia a zsidóságát.

A zsidóság és az Egyház elszakadása a gnoszticizmus megjelenésével folytatódik. A gnoszticizmus olyan eretnek tanításból származik, amelynek alapítója Marcion volt. A 180-as évek tájékán kezdett el működni. Azt tanította, hogy két Isten van: az egyik az Ószövetség, a másik az Újszövetség Istene. Az Újszövetség Istene nagyobb, mint az Ószövetségé; az Ószövetség Istene csak az anyagi világ dolgaival foglalkozik – mint például Izrael, mert ők egy fizikai nemzet -, az Újszövetség Istene azonban csak a szellemi dolgokkal. Azt tanította, hogy Jézus megmenti, kimenti az ő népét a zsidók ószövetségi Istene kezéből.

Két egyházatya válaszolt Marcion tanításaira. Az első Tertullianus volt. Célja az volt, hogy a gnoszticizmus eretnekségét kitisztítsa, de ezt csak úgy tudta megtenni, ha elmagyarázza, hogy az Ó- és az Újszövetség egységben van. Egymással. Tehát elmagyarázza, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene az egytlen igaz Isten, ő Jézus Krisztusnak is az Istene. Valahogyan azonban kezelnie kell a két szövetség közötti különbséget. Azt mondja tehát:

“A Tóra törvényei és rendelkezései méltatlanok egy megvilágosodott egyház számára. Csak azért adattak ezek az előírások a zsidó népnek, hogy megfékezzék a bálványimádást és a mohóságot.”

Arra a következtetésre jut, hogy a bálványimádás és mohóság bűnei csak a zsidóságra jellemzőek, ezekhez a bűnökhöz az emberiség többi részének semmi köze. Az érvelését azzal folytatja, hogy a zsidóság bűneit Krisztus meggyilkolása tetőzi. A zsidók mindig is méltatlanok voltak a kiválasztásra és ezt most el is veszítették. Isten választása most már a pogányokra esett, akik képesek arra, hogy egy magasabb, megvilágosodottabb szinten éljenek, mint a zsidók.

A furcsasága mindennek azonban az, hogy itt Tertulliánus célja nem az, hogy a zsidósággal szálljon szembe, csak Marcionnal vitázott. Magyarázatai során azonban durva antiszemita következtetésekre jut.

A másik egyházatya, aki szembeszáll Marcion tanításaival, Ireneus. Azt mondja, hogy eredetileg Isten kiválasztotta a zsidóságot, hogy felkészítse őket a Krisztus számára, de ők elutasították és meggyilkolták, s mivel ezt tették, Isten az örökségüket kizárólag a pogányoknak adta.

Megfogalmazta, hogy azok a zsidók, akik büszkék arra, hogy Izraelhez tartoznak, nem tartoznak Krisztushoz, és többé semmi hasznuk. Talán most lenne a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy visszatekintsünk Pál szavaira:

“Mert néktek mondom a pogányoknak, a mennyiben hát én pogányok apostola vagyok, a szolgálatomat dicsőítem, Ha ugyan felingerelhetném az én atyámfiait, és megtarthatnék közülük némelyeket. Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból? Ha pedig a zsenge szent, akkor a tészta is; és ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának; Ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. Azt mondod azért: Kitörettek az ágak, hogy én oltassam be. Úgy van; hitetlenség miatt törettek ki, te pedig hit által állasz; fel ne fuvalkodjál, hanem félj; Mert ha az Isten a természet szerint való ágaknak nem kedvezett, majd néked sem kedvez. Tekintsd meg azért az Istennek kegyességét és keménységét: azok iránt a kik elestek, keménységét; irántad pedig a kegyességét, ha megmaradsz a kegyességben; különben te is kivágatol. Sőt azok is, ha meg nem maradnak a hitetlenségben, beoltatnak; mert az Isten ismét beolthatja őket. Mert ha te a természet szerint való vadolajfából kivágattál, és természet ellenére beoltattál a szelíd olajfába: mennyivel inkább beoltatnak ezek a természet szerint valók az ő saját olajfájokba.” (Róma 11,13-14)

Az én értelmezésem szerint Pál pogány származású hívőknek beszél arról, hogy milyen módon viszonyuljanak a megtérésre még el nem jutott zsidó közösséghez.

Folytassuk az egyházatyák írásainak áttekintését. Tertullianus és Ireneus kb. 200 körül éltek. Utánuk következett Eusebius, aki összefoglaló egyháztörténelmet írt az apostolok korától a saját koráig, ami kb. 300 körül volt.

Az általa megírt egyháztörténelmet ma is tanítják még a teológiákon. Ez a korai egyház történelmének klasszikus leírása. A következőket mondja: “A zsidók minden egyes közösségükben egy keresztényt keresztre feszítettek a purim ünnepén, mint Jézus visszautasításának kinyilatkoztatását. A római-perzsa háború során a zsidók 90.000 keresztény foglyot ejtettek pusztán azért, hogy élvezettel legyilkolhassák őket.”

Írásaiban éles ellentétbe állítja a hébereket, akik jó emberek voltak az Ószövetség idején és a zsidókat, akiket gonoszként fest le. Honnan veszi ezt az információt?

A Római Birodalomra általában jellemző volt az antiszemitizmus. A rómaiak érdekes módon ateistáknak tartották a zsidókat, mert nem hittek az ő isteneikben. Különféle negatív történetek keringtek a zsidókról. Euzebiusz ezekben a zsidó-római konfliktusról szóló történetekben a “római” helyére “keresztényt” ír.

Azt mondja, hogy a zsidók keresztényeket gyilkolnak, és nem azt, ahogyan ezek a történetek szóltak. A félelmetes ebben az, hogy ennek az embernek az egyháztörténete az elkövetkezendő 1500 év során mértékadóvá válik. Ettől kezdve mindenki így fog gondolkodni a zsidókról.

A következő idézet Konstantintól származik, akiről tudjuk, hogy a Római Birodalom államvallásává tette a kereszténységet.

“Semmiben sem vágyunk közösségben lenni ezzel a gyűlölt néppel, mert számunkra az Üdvözítő más utat jelölt ki. Mi ehhez az úthoz ragaszkodunk és tartózkodunk minden szégyenteli kapcsolattól ezzel a néppel.”

Egyiptomban legalább 1 millió, Izraelben 2,5 millió, Szíriában újabb 1 millió, Törökországban is, Irakban és Babilonban szintén ennyi zsidó élt. Észak Afrika különböző részein, Spanyolországban, Rómában és Itália déli részein, Görögország déli részein szintén nagy zsidó közösségek éltek.

Kövessük egy pillanatra nyomon az Egyház terjeszkedését. Izrael, Szíria, Nyugat-Törökország, Görögország, Róma és Itália a terjeszkedés útvonala. A II. sz. elejére Egyiptomba, Izrael északi részére, Észak-Törökországba, Perzsiába és a Fekete tenger mellékére, Észak-Afrikába, és Itália különböző részeire is eljut az Evangélium.

A zsidó közösségek vonalát követi ez a terjeszkedés, mert a korai hívők mindegyike vagy zsidó volt vagy istenfélő pogány.

A IV. évszázadra úgy tűnik, hihetetlen gyorsasággal terjed az Evangélium, azonban csak arról van szó, hogy Konstantin rendelete következtében egyszerre mindenki keresztény lesz. Nem hitbeli, személyes döntés alapján, hanem állami törvény alapján.

Ezen a ponton válik a kereszténység tömegvallássá. Természetesen ezeknek a tömegeknek nem minden tagja hívő. Kialakul a névleges kereszténység. Ha már mindenki papírforma szerint keresztény, akkor kik azok, akik nem? A zsidók. Korábban sokkal árnyaltabb volt a helyzet: léteztek pogányok, keresztények, zsidók. Most már jobban kitűnnek a zsidók, és hitetlennek bélyegeztetnek. Azt mondják róluk, hogy nem tudatlanság miatt utasították vissza a Krisztust, hanem makacsság miatt.

Ez az az idő a történelemben, amikor elkezdik fizikailag is támadni a zsinagógákat és a zsidó kereskedőhelyeket. A zsidó hívők számára nagyon sötétté válik a kép. A IV. évszázadra Konstantin után az egyház létrehozott egy katekizmust, melynek a hittételeit minden hitrejutónak tudnia kellett. A következő idézet a konstantinápolyi egyház katekizmusából származik. Találunk ebben egy kitételt, amely olyan hívőkre vonatkozik, akik zsidó származásúak és elfogadták Jézust Megváltónak.

“Egy zsidónak, aki hitre jut, ezt kell megvallania: Megtagadok minden szokást, rítust, törvényt, mindenféle kovásztalan kenyeret, mindenféle bárányáldozatot, amely a hébereké. Megtagadom a héberek minden ünnepét, áldozatát, imádságát, tisztulási szertartását, megszentelését, böjtjeit, újholdjait, sabbatjait, minden babonájukat és himnuszukat, minden kántálásukat, a zsinagóga minden szokását, a héberek minden ételét és italát. Egyszóval mindent megtagadok, ami zsidó, minden törvényt, minden szokást, és mindenekfölött megtagadom az Antikrisztust, akire minden zsidó vár, aki Krisztus formájában és alakjában fog megjelenni. És magamat az igaz Krisztushoz és Istenhez adom.”

Egy másik katekizmusból származik a következő részlet, melyet egy másik keleti egyház adott ki. Vajon mit kezd egy zsidó, aki hisz a Messiásban egy ilyen egyházban?

“Megtagadom a héberek teljes istentiszteletét, a körülmetélkedést, minden törvénykezését, a kovásztalan kenyereket, a pászkát, a bárány áldozását, a hetek ünnepét, a kürtzengés ünnepét, az engesztelés ünnepét, a sátrak ünnepét, és miden egyéb héber ünnepet, az ő áldozatait, imádságait, tisztulási szertartásait, a böjtjeit, a sabbatjait, az újholdakat, az ételeket és italokat. Teljes mértékben tagadok minden szokást és intézményt, amelyet a zsidó törvény tartalmaz.”

Ettől kezdve csak rosszabb lesz a helyzet. A következő idézet Joannész Khrüszosztomosztól (St. Joannes Chrysostomus) származik, aki a keleti ortodox egyház atyja. Aranyszájú Szent Jánosként szokták emlegetni, erőteljes szónoki képessége miatt. A zsidókról neki ez a mondanivalója:

“A zsidók minden ember közül legértéktelenebbek, buják, tolvajok, Krisztus kegyetlen gyilkosai, az ördög tisztelői, a vallásuk betegség. A zsidók Krisztus kegyetlen gyilkosai és Isten meggyilkolása miatt számukra semmiféle megtérés nem lehetséges, nincs bocsánat vagy menekülés. A keresztényeknek nem szabad visszariadniuk a bosszútól. A zsidóknak pedig szolgaságban kell élni örökre. Isten mindig gyűlölte a zsidókat, ezért kötelessége minden kereszténynek gyűlölni a zsidókat.”

Vajon ez az ember kezébe vette-e valaha a Rómaiakhoz írt levelet? Félelmetes elméjű tudós volt, s nem nehéz elképzelni, hogy akik hallgattak egy ilyen embernek az igehirdetésére, miért ragadták magukhoz az ítélkezést és kezdték el gyilkolni fizikailag is a zsidókat.

A tömegeknek nem volt Bibliája, a papokat hallgatták. Ez az idézet a keleti egyház legfőbb vezetőjének szájából illetve tollából származik.

Tekintsük meg most a nyugati egyház állapotát. Azt gondolhatnánk, hogy ott egy kicsit jobb a helyzet. Milánói Szent Ambrus nyugati egyházatya volt. Az a római császár, aki Ambrus előtt élt, keresztény volt és rendkívül antiszemita.

A következő uralkodó Theodosius, már nem volt keresztény. Egy olyan rendeletet hoz, hogy építsenek újjá egy zsinagógát, amelyet a korábbi uralkodó ideje alatt leromboltak, vagyis felégettek. Ambrus levelet ír az uralkodónak, amelyben bírálja a zsinagóga újjáépítésére vonatkozó tervét. Ez áll levelében:

“Itt kijelentem, hogy én voltam az, aki felgyújtotta a zsinagógát. Valóban én adtam ki a rendelkezést, hogy ezt tegyék meg, azért, hogy ne legyen több olyan hely, ahol a Krisztust tagadják.”

A következő idézet Niceai Gergelytől származik. Szent Gergely egy istentiszteleti szövegében így jellemezte a zsidókat:

“A próféták gyilkosai, az ördög társai, viperák népe, démonok nagytanácsa, mindennek, ami szép és jó, ellenségei, kecskék és vaddisznók a kegyetlenségükben.”

A 380-as évek körül élt János, Ambrus és Gergely, Szent Ágoston, akitől a következőkben szeretnénk idézni, pedig 411 körül. A nyugati egyházban ő viszonyult a legtoleránsabban a zsidókhoz. Róla sem lehet elmondani, hogy nagyszerű véleménye lett volna róluk, de legalább megakadályozta a zsidóság gyilkolását. Ágoston ezt mondja:

“Egy héber legmegfelelőbb képmása Iskariotes Júdás, aki ezüstért adja el az Urat. Egy zsidó sohasem értheti meg az Írásokat és örökre hordozza a büntetést Jézus haláláért.”

Próbáljuk meg értelmezni Ágoston véleményét. Meg volt győződve arról, hogy Isten elvetette a zsidó népet. Azt gondolta, hogy a keresztényeknek békén kell hagyni őket, mert példaként vannak arra vonatkozóan, hogy mi történik egy néppel, akik elutasítják Istent. Hadd legyenek a zsidók figyelmeztető jelül arra, hogy mi történik azzal, aki nem fogadja el Jézust.

A nyugati világban Ágoston véleménye lett a legmérvadóbb 600 éven keresztül. Ha Ágoston nem írta volna ezeket az írásokat, valószínűleg a zsidók elpusztítása sokkal hamarabb megtörtént volna.

A sorban a következő egyházatya Jeromos, a Vulgata fordítója. 418 körül írta a következőket:

“A zsidók született hazudozók, akik a keresztényeket eretnekségre csábítják. Addig kell őket büntetni, míg bűnt nem vallanak.”

A zsinagógáról pedig azt mondja:

“Ha kuplerájnak nevezed, bűnbarlangnak, az ördög menedékének, a sátán erődítményének, a lélek megrontójának, mindenféle gonoszság szakadékának, akkor még mindig kevesebbet mondasz, mint amit megérdemel.”

Miután Jeromos ezeket leírta, Ágoston egy levelet küldött neki, és megfeddte, mert úgy gondolta, hogy egy kicsit messzire ment. Ebből is kitűnik, hogy Ágoston próbálta enyhíteni a kialakult viszonyokat.

Talán összegezhetjük ezt annyival, hogy e korai egyházatyák nyomán megszületett egy rendkívül antiszemita keresztény teológia.

Jegyzetek

1) Kb. a 140-es években élt.