MEGNYÍLT az ELFELEDETT SOPRONIAK kiállítás

A soproni Ó- és Új-Zsinagógában kiállított megrendítő kiállítás célja emlékezni és emlékeztetni, ez a kötelességünk, annál is inkább, mert a túlélők is köztünk vannak – hangsúlyozta Sándor Péter, a soproni Zsidó Hitközség elnöke a megnyitón egybegyűlteknek.

A vészkorszak történéseit egykori dokumentumok, fényképek, holokauszttúlélők és szemtanúk visszaemlékezései alapján eleveníti fel  az Új utcában nyitott a tárlat, amely a város zsidó közösségének történetét és a holokauszt idején való meghurcoltatását idézi.

A kiállítás október 31-ig tekinthető meg az Új u. 11 (Új-Zsinagóga), illetve az Új u. 22-24 (Ó-Zsinagóga) helyszíneken, kedd-vasárnap 10-18 óra között, díjtalan belépés mellett.

Prof.Dr Szita Szabolcs megnyitó beszéde:

Szeretettel és őszinte tisztelettel köszöntök mindenkit a mai  kiállítás megnyitón, ünnepélyes megemlékezésünkön.  Magyarország bécsi nagykövetsége kérésére átadom Szalay-Bobrovniczky Vince nagykövet úr és munkatársai köszöntését, gratulációját is.

Megrendítő a mai nap, amikor felidézzük az ostoba fajelmélet, a gerjesztett gyűlölet okozta népirtást, az egykori Sopron vármegyei és a Sopron városi  zsidóság nagy többségének elpusztítását. Fejet hajtva, emléküket tisztelve, arcukat felvillantva bizonyítjuk, hogy nem feledjük az ebben az utcában, az évszázados, patinás Judengasse-ban, másként az Új utcában sem a gettóba zárt, ártatlanul elhurcolt, legyilkolt honfitársainkat.
Égbekiáltó bűnt követtek el azok, akik mindezt megszervezték és végbevitték. Csorbították a nemzet, benne Sopron szabad királyi város méltóságát, elárulták népünk évszázados jó, befogadó hagyományait. Ezek a személyek, csoportosulások az elvesztett első világháború következményeiért, a magyar társadalom bajaiért és tartós feszültségeiért alaptalanul a zsidóságot tették meg bűnbaknak. Hogy azután gyalázatos, faji alapú törvényekkel „korlátozásnak” nevezett kiszorításába fogjanak.
Götz Aly német történész találóan arról írt, hogy az antiszemitizmus mindig a gyengeség, a kisebbrendűségi érzés egyik jele. De fogalmazhatunk úgy is, hogy a zsidóellenesség nem más, mint a normális emberi gondolkodás egyik zsákutcája, pestise.
Az 1930-as évek végétől a 14 milliós ország törvényhozása a folyamatos, jogi alap nélküli jogfosztás útjára lépett, mikor a 800 000-nyi törvénytisztelő polgárát zsidó fajúnak minősítette. Hogy sárga csillaggal megjelölve  kirekeszthessék őket abból társadalomból, amelynek hasznos, alkotó  (és hazafias) része voltak – a kirekesztők pedig megkaparinthassák állásukat, vagyonukat.
A másodrendű állampolgárként való megbélyegzést, a kiteljesedő jogfosztást a deportálás gyalázata követte: a Sztójay-kormány az 1944. március 19-i német megszállást követően feláldozta a háború oltárán, a hitleri szövetségnek a magyar zsidóságot. Tragédia, egyfajta nemzeti öngyilkosság volt ez: először a már 1941-től eldurvult katonai munkaszolgálat, kínzásokkal, sok ezer halottal. Majd a vidéki zsidók százezreinek elpusztítása, a budapestiek folyamatos Duna parti gyilkolása és a gyalogos halálmenetek.

Tisztelt Közönség, tisztelt Emlékezők!
1944 tavaszán sokan nem hitték el a híreket, hogy az Eichmann-kommandó irányításával szervezetten irtják az európai zsidóságot. És tagadták, hogy a Magyar Királyság területén is bekövetkezhet. ami a környező országok zsidóságával történt. Tudták, de nem hitték, hogy a náci ordas elérheti, felfalhatja a magyar zsidóságot. Tragikus tény, hogy a konzervatív, Horthy-kormányzóhoz hű, titokban az angolszászokkal tárgyaló politikusok távolinak tartották, lekezelték a veszélyt – akárcsak a történelmi egyházak jelesei. Néhány kiváló hazánkfia kivételével nem kívántak szembenézni a mind fenyegetőbb tények sorával – aminthogy a magyar zsidóság legtöbb vezetője és az őket követő sokaság sem. Ezért is következhetett be oly ijesztően gyorsan, kiterjedten mindaz, ami 1944 nyarától történt.
Mai összejövetelünk a kegyelet és a fájdalom, az emberi méltóság védelmének kifejezése. Emlékezés hatszázezer, benne 1800 soproni, egykori honfitársunk tragédiájára. Emlékezés szörnyű események sorára; az élő, szerető, a végóráig reménykedő, ártatlanul kiszolgáltatott embertársaink soraira.
Mély megrendüléssel gondolunk a gettókban szenvedőkre; a bábákkal megmotoztatott lányok, asszonyok megaláztatásaira, a csendőrnyomozók által kincskeresés címén lilára vert férfiakra, a vagonokba préselt, Auschwitz-Birkenauban gázba fojtott soproni, csornai, beledi, kapuvári, fertőszentmiklósi  zsidó polgártársainkra.
A holocaustumra, vagyis az égő áldozatra, az elevenen a tűzbe hajított gyerekekre. Döbbenettel gondolunk a felfoghatatlan iszonyra, a tömeghalál iparszerű megvalósítására, az emberi testek után maradt pernyére és hamura. Az emberség, az egész emberiség ellen szervezett aljas merényletre, amelyre sem azelőtt, sem azóta nem volt példa.
Fáj az emlékezés. De míg élünk, emlékeznünk kell. Az Elfeledett soproniak címmel ma megnyíló, remélhetőleg a világban még több helyen bemutatásra kerülő  magas színvonalú kiállítás alkalmából is megőrizzük, szívünkbe zárjuk az SS lágereiben, a munkatáborokban, munkaszolgálatban szenvedett soproniak, a bánatba, a náci és a nyilas brutalitásba belepusztult zsidók  emlékét.
A legteljesebb együttérzéssel gondoljunk rájuk, hogy haláluk ne legyen értelmetlen. Áldozatuk örök mementó maradjon a mai és az utánunk jövő nemzedékeknek is.
Lelkiismeretünk parancsa, hogy az áldozatoknak emlékhelyeket emeljünk és jeles alkalmakkor ezeknél gyűljünk össze. Ma a soproni  zsidók ódon utcájában, egykori templomaikban, a gótikus építőművészet jeles alkotásaiban mély és őszinte fájdalommal emlékezünk mindazokra, akik e falak között olvasták, magyarázták a szentírást és imádták az Örökkévalót. Akiknek élete hét évtizede szörnyű drámába fordult. Sokukat még a végtisztesség méltóságától is megfosztottak, mert nem adatott meg nékik, ami mindnyájunknak jár.
Ezért is mindenkinél inkább megérdemlik a kegyeletet, az emlékezés méltóságát – miközben osztozunk jelenlévő családtagjaik, a mai zsidó  közösség  gyászában is.

Tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt emlékezők!
Hazánk, benne a nemzeti közösség érdeke, hogy az elhurcolt, megölt soproniak emlékét felidéző mai nap legyen a remény napja is. Hogy e helyen, a mai alkalomból együtt bízzunk a megbékélés, a józan összefogás erejében. Legyen erőnk és erkölcsi tartásunk, hogy a nyugati kultursarok szelleme és gyakorlata, a nemzeti méltóság ereje, tisztelete, az emberség melletti közös, szilárd kiállásunk legyőzze az előítéleteket, visszaszorítsa a fajmítoszt, kigyomlálja a gyűlöletet és annak minden hajtását.
Reméljük és bebizonyítjuk, hogy egyre többen vagyunk, akik -felelősséget vállalva – rámutatunk az egész magyar nemzet és nép számára csapást jelentő üldöztetésre, az okokra és okozatokra. A fájdalmas miértre, és arra is, miért nem lehetünk ebben az ügyben közömbösek. Ez a rémtett megtörténhetett, mivel a szervezők, a tettesek és kiszolgáltatott, megbénított áldozataik mellett létezett egy passzív tömeg is. A vérvádat, a zsidók világméretű összeesküvését és több más ostobaságot elfogadó, a fajiság mítoszára hangolt sokaság a kirekesztés teljes megvalósulásától várta sorsának jobbra fordulását. Ez a tömeg 1938-tól kezdve sokhelyütt csak nézte, eltűrte a gyalázatot, ami miatt mi erkölcsi felelősséget érzünk és vállalunk.
Az új soproni kiállítás új érték, a magyar nemzeti emlékkultúra friss hajtása. A 70 éve történt szégyenteljes történések méltóságteljes elutasítását jelenti – s még többet: küzdelmet a felejtés ellen. Ez a kiállítás a megújuló társadalmi gondolkodás egyik bizonyítéka arra nézve, hogy Sopronban és vidékén a történelmi együttélést tisztességgel feldolgozzák, megbecsülik Pollák Miksa főrabbi, Füredi Oszkár építész, Pap Károly író, Csatkai Endre múzeumigazgató és más gondolkodók rangos munkásságát,  szellemi hagyatékát. Műemléki védelemben tartják a Judengasset, megőrzik a soproni zsidók, egykori elnevezéssel mózeshitű honfitársaink közösségeinek történeti lenyomatát.

Igen tisztelt Vendégeink!
Köszönet, hála és elismerés illeti mindazokat, akik ezért  az új értékért, az unikális kiállításért hónapokon át nagy energiával dolgoztak. Fontos, hogy Tárkányi  Sándor és kollégái  munkáját biztos háttér, szellemi, tudományos összefogás erősítette. Itt említjük, magasra értékeljük a Soproni Levéltár, a múzeum, a Soproni Zsidó Hitközség közös tevékenységét, Sopron Megyei Jogú Város önkormányzatának erkölcsi segítségét, jelentős anyagi áldozatát.
Elismerés jár minden magyar polgárnak, aki tesz és kiáll azért, hogy a zsidóság korunkban is létezzen. Biztonságban velünk éljen, alkosson, hogy munkája és évezredes kultúrája hazánkat, értékeinket gyarapítsa.

Hölgyeim és uraim,
tisztelettel kérem, vigyék el az új kiállítás hírét határon innen és túl. Hívjanak, hozzanak el ide minél több vendéget, sok-sok diákot, fiatalt. Éljenek tovább szívünkben és lelkünkben ezek a régi soproniak, ekként is tegyünk valamennyien a feledés ellen.

Köszönöm, hogy eljöttek, az emlékkiállítást ezennel megnyitom.