Az őszi ünnepek: Ros hasana, Jom truá- a kürtzengés ünnepe V.rész

3) A Király koronázása :
„És kenje őt ott Sádók pap és Nátán próféta Izráelnek királyává; és fújjátok meg a harsonákat (sófárokat), és kiáltsátok: Éljen Salamon király!” (I. Kir. 1,34 vö. 1, 39 – Károli)
„Felvonul Isten harsona-szónál, kürtzengés (sófárfújás) közt az Úr.” (Zsolt. 47, 6 – Károli)

„És látám, hogy az ég megnyílt, és ímé vala egy fehér ló, és a ki azon ül vala, hivatik vala Hívnek és Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik….
És az ő ruháján és tomporán oda vala írva az ő neve: királyoknak Királya, és uraknak Ura.” (Jel. 19, 11.16- Károli)

A sófár akkor hangzott fel, amikor az új király trónra ült. Az újonnan megkoronázott királyt vezette elő és az ő hatalmát hirdette. Láthatjuk ezt az Írásban Salamon trónra lépésénél, Jéhunál (II. Kir. 9, 13) vagy Joásnál (II. Kir. 11, 12-14).
Alig képzelhető el az, hogy ha Izrael földi királyainak trónra lépésekor szólt a sófár, akkor a mennyei Király trónra lépésekor hallgatnának a kosszarv kürtök. Az üdvtörténet új nagy korszakát beharangozó sófár szava azt hirdeti: Jön a Királyok Királya! Eljött megkoronázásának ideje! Mintha már erről szólna a Kóráh fiainak zsoltára is:
„Felvonul Isten harsona-szónál, kürtzengés (sófárfújás) közt az Úr. Énekeljetek Istennek, énekeljetek; énekeljetek királyunknak, énekeljetek! Mert az egész föld királya az Isten: énekeljetek bölcseséggel. Isten uralkodik a nemzetek fölött; Isten ott ül az ő szentségének trónján.” (Zsolt. 47, 6-9 – Károli)

De még világosabban hirdeti ez a 98. zsoltár:
„Trombitákkal (trombitákkal) és kürtzengéssel (sófár hangjával) vígadozzatok a király, az Úr előtt!” (Zsolt. 98,6 – Károli)

* * *
4) Izsák feláldozása – Ábrahám feltámadásba vetett hite:

“Ábrahám fölemelte szemét és íme, látott mögötte egy kost, amely szarvával megakadt a bozótban…” (Gen 22, 13 – Hertz)

“Hit által áldozta meg Ábrahám Izsákot, próbára tétetvén, és az egyszülöttet vitte áldozatul, ő, ki az ígéreteket nyerte, A kinek meg volt mondva: Izsákban neveztetik néked mag; Úgy gondolkozván, hogy az Isten a halálból is képes feltámasztani, miért is őt példaképen visszanyerte.” (Zsid. 11,17-19 – Károli)

A Ros hasana ünnepi liturgiájába a zsidó hagyomány beleszőtte Izsák feláldozását is. Amikor Ábrahám be akarta mutatni fiát (I. Móz. 22.), akkor jelent meg az Írás „leghíresebb” kosa. Ez a kos a szarvánál fogva akadt fenn a bozótban, így tudta Ábrahám megfogni, és feláldozni fia helyett. Ennek kapcsán a zsinagógákban az ünnep második napján szokták felolvasni Izsák történetét. A talmudi bölcsek magyarázatai és imádságok kapcsolják össze a két eseményt, de az igazat megvallva a Tanach (Ószövetség) alapján csak egy távoli, közvetett párhuzam vonható a két történés között. Hiszen azzal, hogy Ábrahám megragadta a kos szarvát és feláldozta, nem vált igazán előképévé a Ros hasanakor kosszarv kürtöt ragadó papoknak.

Az Újszövetség azonban tudtunkra adja Izsák feláldozása kapcsán, hogy Ábrahám hite  sajátos módon nyilvánult meg. Ez mégis valamelyest összekapcsolja a két eseményt. A Zsidókhoz írt levél arról ír, hogy Ábrahám azzal a hittel áldozta fel Izsákot, hogy „Isten a halálból is képes feltámasztani…”. Itt mutatkozik meg Ábrahám Isten által csodálatosan megformált személyiségében egy „erény”, a feltámadásba vetett hit.
Ábrahám minden zsidó atyja, de a Messiáson keresztül minden kereszténynek is. Ő azért lehetett első, és magja minden hívőnek (I. Móz. 12, 1-3), mert Isten olyan tulajdonságokat munkált el benne, amik még bennünk is tovább élnek a mai napig. Ábrahám volt az, aki ígéretet kapott a földre, ő imádkozott oly megindítóan, és olyan lelkülettel Sodomáért, és Gomoráért, ami még ma is sok odaszánt hívőben megelevenedik egy átadott könyörgés során. De ő fizetett először tizedet is, és tett olyan dolgokat, amiben mindannyian szellemi elődként tekinthetünk rá.
Hasonlóképpen Ábrahám történetében említi az Ige először konkrétan, hogy megvolt benne a feltámadásba vetett hit, aminek minden Jesuában hívő emberben meg kell lennie. Ábrahámnak ezt a hitet Izsák feláldozásakor adta az Örökkévaló, és ekkor is próbálta meg, hogy valóban hisz-e a feltámadásban. Szellemi értelemben Ábrahám számára meghalt a fia, mert eltökélte, hogy minden belső, emberi ellenkezés ellenére feláldozza. Már csak a feltámadásában hitt, amikor lesújtani készült rá. E hite teljesen élő volt, és azzal, hogy a Mindenható megállította, számára „feltámadt” Izsák. Amikor ez a hit kiállta a próbát, a kos adott kimenekedést, melyet a szarvánál fogva vont az oltárra.
Azoknak, akik elfogadták a Messiást, és Benne haltak meg, a hitük ugyancsak kiállta a próbát, mint Ábrahámé. Ők a kosszarv megfújásakor támadhatnak fel a Megváltóban, Isten hitükre valóságosan azzal válaszol, hogy feltámasztja őket.
Az emlékeztető sófárfújás tehát jelképe a feltámadásba vetett hitnek is, ami majd a Messiás Teste számára az utoljára felhangzó sófár megfújásakor lesz valósággá.

(5) A figyelmeztető sófár:

„Embernek fia! szólj néped fiaihoz és mondjad nékik: Mikor hozándok fegyvert valamely földre, és a föld népe választ egy férfit ő magok közül, és őt őrállójokká teszik:
Ha valaki hallándja a trombitaszót (sófár szavát), de nem hajt az intésre, s aztán a fegyver eljő és őt utóléri: az ő vére az ő fején lesz. Hallotta a trombitaszót (sófár szavát), de nem hajtott az intésre, tehát az ő vére ő rajta lesz; és ha hajtott az intésre, megmentette lelkét.” (Ezék. 33, 2-5 – Károli)

A Messiás eljöveteléig a Ros hasanakor megszólaló sófár legfőbb intése számunkra az lehet, hogy meg kell igazulnunk. A kürtzengés ünnepe minden évben a Megváltó visszajövetelét is hirdeti, azt üzenve: „Most még a földi sófárok szólnak, de nemsokára a mennyei hangzik fel, és addigra készen kell lennünk.” Az „őrtálló” erre figyelmeztet és óv minket a közelgő veszedelemtől. A fegyver, az éhség, a nyomorúság már közelít, de ha hallgatunk az intésre, megmenekülünk.
Az ünnepnek ez a jelentése mélyen gyökerezik a zsidó hagyományban is. Természetesen nem az elragadtatáshoz kapcsolódóan, de a Ros hasana központi üzenete a zsidóság számára a felhívás a megtérésre, figyelmeztetés arra, hogy az ítélő Isten elé kell állnunk. Az ünnepnek ezt az üzenetét, a hozzá kapcsolódó szokásokat azonban az elragadtatásra készülődés fényében érdemes is végiggondolni.

A rabbinikus hagyomány az élet múlékonyságára figyelmeztet. A zsidó új év kezdetén azt mondja, hogy tartson az ember számadást. A sófár erre a számadásra hív fel, ébreszt fel éles hangjával. Egy zsidó tradíció szerint nevelkedett messiáshívő testvér azt mondta, a sófárnak úgy kell szólnia, hogy az ember libabőrös legyen. E hangnak egyfajta ébresztőnek kell lennie, figyelmeztetésnek a végre és arra, hogy Bíró elé kell állnunk.
A rabbik három könyvet említenek, az élet könyveit, amelyeket ilyenkor nyitnak meg. Az egyik élet könyvében vannak az igazak, a másikban gonoszok. Az ő sorsuk már eldőlt. A köztes állapotban lévők vannak a harmadik könyvben. Mindezzel a bűnbánat szükségességét hangsúlyozzák a rabbik, hogy ki-ki gondolja át, mit tett, és ennek megfelelően melyik könyvben szerepelhet…
E hagyománynak vannak bibliai alapjai, bár az Írás nem így beszél a könyvekről, mint ahogy a zsidó tradíció. Mózes és Dávid is tudott az élet könyvéről, mert Isten Szelleme kijelentette számukra (II. Móz. 32, 32 és Zsolt. 69, 29). Bizonyossággal szólnak róla, mint akik tudnak a létéről, szerepéről. Mózes és Dávid mondatai, hogy a vétkesek kitöröltetnek az élet könyvéből, tökéletesen összhangban vannak azzal, amit Jeusa (Jézus) a Jelenések könyvében mond: „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből…” (Jel. 3,5 – Károli).

A Mindenható is elmondja Mózesnek, hogy csak azokat törli ki az élet könyvéből, akik vétkeznek ellene. Ezekre az ószövetségi  igehelyekre alapoz a zsidó tradíció.
Érdekes módon az élet könyvéről sokkal többet ír az Újszövetség. A Jelenések könyvében szerepel legtöbbször, amelyben a sófárfújások is a leggyakoribbak.
Az Újszövetség szerint: Az élet könyve a Bárányé (Jel. 13, 8; 21, 27), és az igazak nevei vannak felírva benne (Fil. 4, 3). A mennyei Jeruzsálembe csak az megy be, aki be van írva a könyvbe (Jel. 21, 27). Jesua maga is mondja: „De annak ne örüljetek, hogy a szellemek alátok vannak rendelve, annak örüljetek, hogy a nevetek a mennyekben be van írva.” (Luk. 10, 20- Csia)
Ezek az Igék kérlelhetetlenül szembesítenek minket azzal a kérdéssel, hogy be vagyunk-e írva az élet könyvébe?  Fel vannak-e írva a neveink a mennyben? Vagy igen, vagy nem. A sófár erre is emlékeztet, amikor éles hangja belehasít levegőbe és felriaszt. Most még lehet korrigálni, bűnbánatot tartani…
„És látám a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állani az Isten előtt; és könyvek  nyittatának meg, majd egy más könyv nyittaték meg, a mely az életnek könyve; és megítéltetének a halottak azokból, a mik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint.” (Jel. 20,12 – Károli vö. Dán. 7,10)

A készülődés, a várakozás az elragadtatásra, az évenként visszatérő újabb és újabb figyelmeztetés a bűnbánatra, önvizsgálatra, számadásra mind megvan ebben az ünnepben!

(6) Ítélet:

„Közel van az Úrnak nagy napja, közel van és igen siet; az Úr napjának szava keserves, kiáltoz azon a hős is. Haragnak napja az a nap, szorongatásnak és nyomorúságnak napja; pusztításnak és pusztulásnak napja; sötétségnek és homálynak napja; felhőnek és borúnak napja. Kürtnek (sófárnak) és tárogatónak napja a megerősített városok ellen és a büszke tornyok ellen!“ (Sof. 1,14-16- Károli)

„És látám azt a hét angyalt, a ki az Isten előtt álla; és adaték nékik hét trombita (sófár)… És a hét angyal, akinél a hét trombita vala, készüle a trombitáláshoz (sófár fújáshoz)…
Az első angyal azért (megfújta a sófárt) trombitála, és lőn jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre…” (Jel. 8, 2.6.7 – Károli)

A sófár az ítéletre is figyelmeztet és emlékeztet minket. A kürtnek napja lesz az ítélet napja „a büszke tornyok ellen” (Sof. 1, 16). Erről ír a Jelenések könyve is, hogy ítélet lesz a földön, amelyet az angyali sófár szava fog megelőzni (Jel. 2.6.7.8.10 stb.). Ez a figyelmeztetés összekapcsolódik a bűnbánatra hívással vagy annak végiggondolásával, hogy vajon az élet könyvében be van-e írva a nevünk?
Egy sófár szól, de a hangja egyszerre több üzenetet közöl. A nagy sófárfújás, ami után eljön a szentek elragadtatása, azoknak, akik itt maradnak, egyben ítéletet hirdet. Ebben a korszakban más sófárok is megszólalnak (Jel. 2.6.7.8.10 stb.).
Jeremiás a maga idejében úgy szólt Izraelhez, hogy szavai különösen érdekesen csengenek számunkra, akik az utolsó időkben olvassuk őket. „Oh én belsőm, oh én belsőm! Aléldozom, oh én szívemnek rekeszei! Háborog a szívem, nem hallgathatok! Hiszen hallottad én lelkem a kürt (sófár) szavát, a harczi riadót! Vészre vészt jelentenek; bizony elpusztul az egész föld, nagy hamarsággal elpusztulnak az én sátraim, kárpitjaim egy pillantás alatt! Meddig látok még hadi zászlót, és hallom a kürt (sófár) szavát?” (Jer. 4,19-21 – Károli)

(7) Bűnbánat :

Ez az ünnep legfontosabb üzenete a zsidóság számára. Az ünnep előző jelentéseinél szóltunk az élet könyvéről, a sófár ébresztő, figyelmeztető hangjáról…
Az évnek ez az egész időszaka a bűnbánat és az önvizsgálat jegyében telik el. A Talmud szerint a vallásos zsidók már az egész elul hónapot (hatodik hónapot) azzal töltik, hogy felkészülnek az ünnepre, a félelmes napokra. Ezen érdemes elgondolkodnunk, mert üdvtörténeti szempontból a Messiás népe is most a hatodik hónap végén jár.
Majd a Ros hasana indítja el a bűnbánatra hívással azt az időszakot, ami tíz napig tart, és „félelmes napoknak” nevezik. A tíz nap a Jom kippurral zárul le, és ez teszi teljessé.  Az ünnepekre előírt szertartás szerint a sófár csendben marad tíz napig, a „félelmes napokban” és Jom kippur végén hangzik fel.

Végül egy érdekes párhuzam a messiási zsidók értelmezéseiből az ünnepre:

Abban az időben, amikor a Templom fennállt, a papság minden reggel három trombita megfújásával hirdette ki a Templom kapuinak kinyitását. Ennek alapján él egy hit, amely szerint kürtzengés ünnepén az első sófárhang a mennyek kapujának megnyílását jelenti be. E tradíció megjelenik János Jelenéseiben, amikor az apostol írja: „Egy nyitott ajtót láttam a mennyben, és az előbbi hang, melyet úgy hallottam, mikor velem beszélt, mintha kürt (trombita) harsogna, megszólalt: „Jöjj fel ide. …” (Jel. 4, 1- Csia).
E hagyomány szerint a mennyek kapuja kinyílik, és fogadja a bűnbánó imádságokat, és nyitva marad egészen Jom kippur végéig. Az engesztelés napjának liturgiája egy hosszú sófárfújással végződik, amely kihirdeti, hogy a mennyek kapuja bezárult és az ítélet meghozatott.(9)

* * *

A zsidó és a keresztény apokaliptikus várakozások nagyon hasonlóak, talán nincs is olyan terület, ahol ennyire közel áll egymáshoz az Ószövetség és az Újszövetség népe. A zsidó Gaon rabbi tízféle értelmezését adta a sófárfújásnak. Ezek képezhették az írás alapját, mert az Újszövetség hasonló kijelentései megerősítik e megközelítéseket.

Az írás a pécsi Immánu-EL Közösségben készült

9) The Riddle of Rosh haShannah (www.yeshuarabbi.com)

Felhasznált irodalom:

1. Hayim Halevy Donin: Zsidónak lenni – Göncöl kiadó, 1998, 222-225 oldal
2. Naftali Kraus: Zsidó ünnepek – A haszid legenda tükrében, Az ősi forrás sorozat (4) – Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület kiadása, 1994, 61-88 oldal
3. Naftali Kraus: Az ősi forrás – Fórum Rt. Könyvkiadó, 1990, 542-544 oldal
4. Hertz Biblia kommentárok (ide vonatozó részek)
5. Raj Tamás: Ros Hasana; Jom truá – A riadó napja (www.zsido.hu)
6. Ros Hásána, a zsidó újév /Részlet Oláh János: Judaisztika I. c. könyvéből/ (www.lauder.hu)
7. Kevin Howard – Marvin Rosenthal: Az Úr ünnepei, Új Spirit Könyvek, Budapest, 2010, 25-33, 111-127 oldal
8. Werner Mücher: Az Úr ünnepei – Evangéliumi Kiadó, 2001, 36-39 oldal
9. The Riddle of Rosh haShannah (www.yeshuarabbi.com)
10. David H. Stern: Jewish New Testament Commentary (A zsidó Újszövetség magyarázata) – ide vonatkozó kommentárok
11. C.H. Makintosh: Elmélkedések Mózes első könyvéről, Evangéliumi Kiadó, fordította Vida Sándor, 146-156 o.
12. A Talmud könyvei, A hagyomány gyöngyei – Korvin testvérek könyvnyomdája, Budapest, 1921-1923, 167-176 o.
13. Feste Israels – Hanspeter Obrist (Hrsg), amzi, Brunnen Verlag, Basel, 2006, 27-30. o.
14. Daniel Juster és Peter Hocken: A messiási zsidó mozgalom, Kiadja: Segítség az Élethez Alapítvány 39-41. oldal
15. Coulson Shepherd: Zsidó ünnepek, prófétai és keresztyén jelentőségük,  „Jó Hír” Iratmisszió, 2002, 73-79 oldal