Pál egy nemes olajfáról beszél és egy vadolajfáról. Az olajfa természetes ágairól beszél, és a vadolajfa ágairól. Ezt a képet használja. Egyértelmûvé teszi, hogy a nemes olajfa Izrael abban az értelemben, hogy ez ábrázolja a hívõ Izraelt Ábrahámtól fogva egészen a Jézusban hívõ zsidókig, és rajtuk keresztül örökkévalóságig. Tehát az új- és ószövetség hívõ Izraelét. Ilyen ez a fa, ami egy növekvõ faként értendõ, és képe másrészről Isten útjáról Izraellel. Kép Isten üdvtörténetérõl. Mindenki, aki ezen a fán van, része az üdvtörténetnek. Mondhatjuk úgy, hogy ez a szent maradék képe a kezdetektõl a kiteljesedésig. A természetes ágak a Jézusban hívõ zsidók Jézus idejétõl fogva az idõk bevégzéséig. Õk a természetes ágak. Azt mondja Pál, hogy van egy vadolajfa is vadolajfa ágakkal. Ezek a pogányok, nemzetekbõl származó emberek. Ezek az emberek, ezek a „másikak”, a nem zsidók Isten nélkül voltak. Remény nélkül voltak, kimenekedés nélkül, Jézus nélkül. Azt mondja Pál, ha a nemzetekbõl származók, a pogányok Isten kegyelmébõl a zsidó Messiásban hitre jutnak, és Õ a megváltójuk lesz, akkor történik valami egészen döntõ fontosságú. Kérlek benneteket, hogy nyissátok meg a szíveteket. Pál mondja, hogy két vonatkozásban is döntõ fontosságú, és nemcsak egy szempontból. Mi általában egyre gondolunk. Hadd tegyem világossá, mire gondolok. Az egyik döntõ fontosságú dolog, ami itt történt, hogy a pogányoknak is egy közvetlen bejárásuk van Izrael Messiásához. Közvetlen bemenetelük van az õ személyes Urukhoz, személyes Gyógyítójukhoz, személyes Megváltójukhoz. Közvetlen kapcsolatba tudnak lépni Vele, és megváltottakká válni. Ez az egyik része a dolognak.
A másik, amire Pál gondol az olajfánál, ha a nemzetekbõl származók hitre jutnak Jézusban, akkor egyúttal Isten által beoltatnak a nemes olajfába. A zsidó nemes olajfába. Anélkül, hogy õk maguk zsidókká válnának. Anélkül, hogy a nép részeivé válnának, az üdvtörténet részeivé válnak.

Ézsaiás könyvében áll egy Ige, ami biztosan megszólított már mindenkit, az itt ülõk közül. De ha pontosan elolvassuk,akkor látjuk,hogy elsõsorban nem hozzánk szól. Elsõsorban Izraelre értendõ.

„És most, oh Jákób, így szól az Úr, a te Teremtõd, és a te alkotód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ésa. 43,1)

Ez kinek szól? Izraelnek. Ez egy elképesztõ szeretet, amit nekünk érzékelnünk kell, mert mindenek feletti jelentõsége van. Isten mondott valamit errõl a néprõl, aminek mindenek feletti jelentõsége van. Ez azt jelenti, hogy Õ tulajdonába vette ezt a népet, rátette a kezét, és azt mondta: ’Ti az én személyes tulajdonom vagytok.’ Nekünk, a nemzetek keresztényeinek ebben az értelemben kell errõl tudomást vennünk, hogy Õ e népet tulajdonába vette. Mihez? Mi az oka annak, hogy tulajdonába vette? Mi a terve az Õ személyes tulajdonával? Mert ha terve van, akkor keresztül is viszi. Véleményem szerint az Ézsaiás könyvének 43. fejezetének 10. versében van legjobban összefoglalva, hogy Izrael elhívása, kiválasztása mit jelent. Mihez választotta el Isten ezt a népet minden nép közül? E versben azt mondja: „Ti vagytok az én tanuim…”1 Talán ez a legjobb szó, amivel el tudjuk magyarázni, hogy mi Izrael elhívása. ’Ti – és ezt az egész népnek mondja – kivétel nélkül, ti vagytok az én tanúim.’ És ezt ismét magától mondja Isten. Nem azt mondja, hogy Izraelnek egy része az Õ tanúja, és a többi nem. Habár Istennek természetesen nem mindegy, hogy a nép hogyan reagál. Magától értetõdik, hogy nem mindegy. Lehetséges, hogy ma egy másik népbõl több tanúja van, mint a saját népébõl, de alapvetõen ezt Isten mondta ki: ’Ti vagytok az én tanúim.’ Hogy akarjátok-e, vagy nem, hiszitek-e, vagy nem – ’ti vagytok, mert erre hívtalak el benneteket.’ Ez is mutatja, mi a mondanivaló ebben az Igében.