A keresztény bűnbánat lépcsőfokai

Ezen az estén központi gondolatunk a “Mit cselekedtél? A te testvérednek vére hozzám kiált a földről” bibliai idézettel összegezhető. Előadónk, Dr. Peter Hocken,

*** Magam is nagy várakozással és feszültséggel vagyok, hogy meghallgassam, amit megoszt velünk a bűnbánatról az antiszemitizmus felett, a teológiai antiszemitizmus (antijudaizmus) felett, illetve a bűnbánatról, amire azért kell eljutnia a kereszténységnek, mert elnyomta a Jézusban hitre jutott zsidók zsidó identitását a történelem során.

Szeretettel és tisztelettel köszöntöm Peter Hockent is, aki elfogadta meghívásunkat. Hadd áruljam el, hogy alig egy hete még kórházban volt, mégis vállalta, hogy megtartja előadását. Mi ezt nagyra értékeljük, Isten pedig megjutalmazza érte.

***

Peter Hocken:

A bűnbánat és a kiengesztelődés kérdéséről szeretnék beszélni. A keresztények/keresztyének: egyházaink bűnbánatáról, a zsidó nép ellen elkövetett bűnök miatt. A zsidók és a nemzetek közötti kiengesztelődésről, amelyhez ez a bűnbánat vezet. E kiengesztelődés a gyakorlatban több szinten is megtermi gyümölcsét.

Már az elején szeretném világossá tenni a különbséget a teológiai változás és a bűnbánat között. Mindkettőre szükség van. Míg a teológiai változás az értelmünk, a felfogásunk megváltozását jelenti a zsidó népnek Isten terveiben betöltött szerepéről, addig bűnbánatról akkor beszélhetünk, ha a megváltozott gondolkodás eljut a szívig, és ott, a szívben hoz létre változást.

A bűnbánat első lépcsőfokára általában véve az antiszemitizmus miatt kell lépnünk. Ezen olyan antiszemitizmust értek, amely tulajdonképpen a rasszizmusnak egy formája, ezért ez nem olyasmi, amiért egyedül a keresztények lennének felelősek. Sok egyház és gyülekezet fogalmazott már meg nyilatkozatokat, amelyben elítélik az antiszemitizmust, és én sem szeretnék hosszasan időzni e kérdésnél.

Rátérnék a bűnbánatnak azokra a lépcsőfokaira, amelyek kifejezetten a kereszténység előtt állnak, abban az értelemben, hogy a második és harmadik szinten elkövetett bűnök kifejezetten keresztény bűnök.

A második szinten a bűnbánat elsősorban a “behelyettesítés” teológiáját érinti, vagyis a bűnbánat abban áll, hogy elhagyjuk, és szívünkben is elfordulunk attól a teológiától, amely szerint Isten elvetette a zsidó népet.

Az egyházat évszázadokon át jellemezte az a hamis gondolat, hogy Isten elvetette a zsidó népet, mivel a zsidó nép nem fogadta el Jézust.

A “behelyettesítés” e tanításának, amely tehát azon az állításon alapult, hogy Isten elvetette a zsidó népet, sok következménye lett. Hiszen ehhez a gondolathoz szorosan társult, hogy akkor, ezek szerint, a zsidó népen valamiféle átok ül, ezért ez “feljogosítja” a keresztényeket arra, hogy megvetéssel legyenek a zsidók iránt.

Ezért “jogos” e gondolkodás szerint, ha a zsidó nép megvetendő körülmények között él, hiszen bűnös a múltja. Ez a “hivatalos” egyházi szinten megjelenő torz gondolkodás az elnyomásnak számos formájához vezetett, a tömegek szintjén pedig teret adott a nyílt erőszaknak.

Tehát a múltban a zsidó nép ellen elkövetett vétkeknek volt egy vonatkozása, amely egyenes következménye volt különböző hivatalos: kormányzati (királyok, uralkodók, kormányok) és egyházi döntéseknek.

A tömegek szintjén, a csőcselék viselkedésében az elméleti elvetés már gyűlöletbe és nyílt erőszakba torkollott. E mögött is ott húzódik tehát az egyházi felelősség, hiszen a behelyettesítés teológiája egyféle elméleti igazolását adta az erőszaknak, vagyis elvi engedélyt adott erre.

Tehát ezen a második szinten jelenik meg a kereszténység igazi felelőssége, pontosabban egy teológiai felelősség, mert megszületett egy hamis eszme, mely e teológia középpontjában van, miszerint Isten elvetette a zsidó népet. Ez teológiai eszme volt, de hamis eszme.

Ez a hamis eszme pedig fűtötte az antiszemitizmust, az antijudaizmust.

Ezért is tértem át gyorsan az antiszemitizmus első szintjének tárgyalásáról ide, a második szinten jelentkező “elvetés”, vagy “behelyettesítés” tanításának említésére, hiszen a keresztény antiszemitizmus, az egyházi felelősség elsősorban e hamis tan körül domborodott ki, miszerint Isten elvetette a zsidó népet.

A bűnbánat harmadik lépcsőfoka valami olyasmi, amiről jóval kevesebb szó esett mindezidáig, mint az első két szintről. A kereszténység zsidósággal kapcsolatos bűnbánatának érintenie kell azt is, amit úgy is nevezhetnénk, hogy a “zsidó gyülekezet elnyomása, vagy elveszte feletti bűnbánat”.

Ez alatt azt értem, hogy az egyházban sok olyan döntés született az első évszázadokban, amely arra kényszerítette a Jézusban hitre jutó zsidó származású embereket, hogy hagyjanak el mindent, ami a zsidóságra jellemző, és teljes mértékben tagadják meg zsidó identitásukat, a zsidósághoz való tartozásukat. Ebben van valami nagyon súlyos és sötét vonás.

A szükséges bűnbánat e harmadik szintjére akkor ébredtem rá, amikor találkoztam a messiási zsidókkal. Mert a messiási zsidók, olyan zsidók, akik hisznek Jézusban, de ezt zsidóként teszik. Azt mondják, hogy Jézus, vagyis Jesua első követői mind zsidók voltak, a tizenkettő, Pál, Barnabás és István. Nekik nem kellett megtagadniuk zsidóságukat akkor, amikor Jézusban elfogadták Izrael Messiását és a világ Megváltóját.

A mai messianisztikus zsidók azt mondják: amikor mi, zsidók, Jézus követői leszünk, miért kéne feladnunk zsidó mivoltunkat?

Erre a kérdésre a nemzetek keresztényei nagyon nehezen találnak feleletet. Azonban a messiási zsidók puszta létezése nagyon súlyos és kínos kérdést tesz fel mindannyiunknak:

Mi történt az első évszázad zsidó gyülekezetével?

Válaszként pedig azt találjuk, hogy az első Jézusban mint Messiásban hívő zsidó közösség egyszerűen a perifériára szorult, vagy törvényen kívül helyeződött.

Ebben a tekintetben a 325-ös év döntő fontosságú volt, ez volt a niceai zsinat éve. Nem azért, mert ez a zsinat bármit is nyilatkozott ebben a kérdésben, hanem azért, mert amikor a zsinat összegyűlt, Konstantin, a császár egy törvényt hozott, amelyben elrendelte, hogy az egész egyház a világon a Húsvétot ünnepelje, és ezt ne a zsidó időszámítás szerint tegye.

Ez a döntés gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a hit bármilyen zsidó elemét a nemzetek egyházán belül ezek után gyakorolni lehessen.

Tehát a bűnbánat harmadik szintje, amely a bűn egy újabb szintjének felel meg, a zsidó hit elemek gyakorlásának az egyház közösségéből történt kizárását érinti.

Azért olyan súlyos kérdés ez, mert – ha belegondolunk -, ha megmaradt volna egy látható zsidó jelenlét az egyházban, lehetetlen lett volna, hogy a behelyettesítés teológiája kifejlődjön, és hogy minden, ami zsidó, a megvetés tárgyává váljon!

Amikor arról beszélek, hogy az egyház kitiltotta a látható zsidó jelenlétet soraiból – és nagyon óvatosan válogatom meg szavaimat, hiszen túlzás lenne azt mondani, hogy a korai egyház mindent kivetett, ami zsidó, mert az ószövetségi írások megmaradtak. Az Újszövetség is nagyrészben zsidó iratokból áll, és sok imádság és más elem is zsidó eredetű, és ezek még jelen voltak – vannak az egyházban, – ám a tiltott az lett, hogy a Jézusban hitre jutó zsidó emberek továbbra is olyan hitgyakorlatot folytassanak, amely megkülönböztethető módon zsidó.

Ez a bűnbánat három szükséges fázisa. De ahogyan korábban említettem, ebben a folyamatban a teológia megváltozása csupán az egyik vetület, de szükség van a szívek megváltozására is. Mind e kettőre szükség van.

Ha megtekintjük, hogy mi is történt az elmúlt 30-40 év során, azt látjuk, hogy elég sok változás történt az első szempontból, vagyis sok teológiai változásnak lehettünk tanúi, amelyek főleg a Holokauszt reflexióiként születtek meg.

Úgy is mondhatnánk, hogy a Holokauszt rákényszerítette az egyházakat arra, hogy megvizsgálják lelkiismeretüket, különösen Európában. Azt látjuk, hogy számos egyház elutasította az antiszemitizmust és sok teológus fordult el a behelyettesítési teológiától.

Én, mint katolikus, hálás vagyok Istennek azért a változásért, ami a katolikus egyház hivatalos tanításában történt. Hiszen az 1965-ös II. Vatikáni Zsinat irataiból világosan kiderül, hogy a katolikus egyház elfordult a behelyettesítés tanításától, és elismeri, hogy Isten szövetsége Izrael népével nem szakadt meg.

A harmadik lépcsőfok azonban, az első zsidó gyülekezet elnyomása és elveszítése, nos, ez a kérdés még nem-igen került a legtöbb teológus kutatásainak kérdéskörébe, és ennek következtében az egyházak kérdéskörébe sem. A változások tehát, amelyek megtörténtek, teológiai szinten történtek. De ahogy már többször is hangsúlyoztam, nemcsak teológiai változásra van szükségünk, hanem a szív megváltozására is. A bűnbánat, megtérés, a szív megváltozása szintjén már jóval kevesebb történt egyházainkban.

Mindannyiunk számára, akik olyan egyházakhoz tartozunk, amelyek hivatalosan már elfordultak a behelyettesítés teológiájától, nagy kihívás az, hogyan mozdulhatunk el a teológiai nyilatkozatok szintjéről az igazi, szívbeli bűnbánatig.

Jó és fontos az, amikor egyházaink teológiai nyilatkozatokat adnak ki, amelyek kimondják, Isten szövetsége a zsidó néppel, Izraellel soha nem veszítette el érvényességét. Ám ezek a teológiai nyilatkozatok nem érnek el túl sokat abban, hogy az egyházak egyszerű tagjainak és nemzeteink polgárainak szívbeli magatartása megváltozzon.

Természetesen, ha olyan keresztényekkel találkozunk, akik a behelyettesítést tanítják, meg kell mutatnunk nekik, hogy ez nem az Újszövetség tanítása.

Én azonban ezt tartom legnagyobb feladatunknak, hogy az igazi bűnbánatot hirdessük, olyan bűnbánatot, amely az egyszerű emberek mentalitását változtatja meg. Mert sok bizonyítékunk van arra, hogy egyházainkban sokakban egyáltalán nem változott meg a zsidó néppel szembeni negatív viszonyulás. A bűnbánat pedig a szív változását jelenti.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a megvetés helyére a tisztelet lépjen. Az elvetés helyére az elfogadás, a szíves fogadtatás. És annak a helyére, hogy kitiltunk mindent, ami a zsidó identitás hordozója a gyülekezetben, tisztelet lépjen Jesua mai zsidó tanítványai irányában.

Szeretnék még egy kicsit a bűnbánat tartalmáról, jelentéséről beszélni. Két tanítást emelnék ki, a keresztény egyházak két különböző köréből. Az első, amit úgy neveznek: “azonosuláson alapuló bűnbánat”. A bűnbánat ezen útjának legismertebb tanítója John Dawson, aki eredetileg új-zélandi származású, de jelenleg az Egyesült Államokban él. Nemrégiben választották meg őt a YWAM (Fiatalok küldetéssel) szolgálat nemzetközi vezetőjévé.

John Dawsont az Úr a kiengesztelődés szolgálatába vezette, és ennek során érlelt meg egy tanítást a kiengesztelődésről, mindenféle, egymással konfliktusban lévő embercsoport viszonylatában. John Dawson azt is felismerte, hogy a zsidók és a nemzetek kiengesztelődése képzi minden más etnikai konfliktus gyökerét.

Ahogyan ez a YWAM szolgálatát jellemzi, John Dawson tanítása gyakorlatias. John Dawson gyakran tart különböző szemináriumokat konfliktusoktól terhelt területeken. Az ilyen alkalmakon fogalmazza meg tanítása lényegét: “A konfliktusok történelmi gyökeréhez kell visszamenni. Mindig megvan az oka, ha valahol előítélet és gyűlölet uralkodik, és ezt az okot meg kell találnunk, ha igazi kiengesztelődést keresünk. Ha valóban véget akarunk vetni a gyűlöletnek és előítéletnek. Nincs más módja a történelmi konfliktusok kezelésének”.

Sokan azt gondolják, ha “nem néznek oda”, akkor a konfliktus magától elmúlik, hogy az idő mindent begyógyít. Az idő magától azonban nem gyógyít be semmit. Az idő nem szabadít meg a gyűlölettől. Legfeljebb eltemet dolgokat, és már nem annyira látható a probléma. A volt Jugoszláviában a közelmúltban dúló háború a legjobb példa erre.

A régi történelmet az emberek újra átélik, és az új nemzedékek újra belekerülnek a múlt meg nem oldott konfliktusaiba. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy az újra átélt konfliktusok egyre mélyebbek lesznek. Mindig akad új ok a gyűlöletre, új rémtettek, amiket el lehet mondani az ellenséges félről. Ezért alapvetően fontos, hogy a konfliktusok gyökerét keressük meg és azonosítsuk, hogy is kezdődött.

És ha ezt megtaláltuk, mondja John Dawson, akkor minden “törzsnek”, népnek a maga vétkét kell Isten előtt megvallania. És itt lép be az azonosulás momentuma. John Dawson itt olyan bibliai igehelyekre utal, amelyekben azt látjuk, hogy a vezetők nemcsak a kortárs nemzedék vétkeivel azonosulnak Isten előtt, hanem az atyáik, az előző nemzedékek, az ősök bűneivel is.

Ezt olvassuk például Jeremiás könyvének 3. fejezetében, a 25. versben: “Mi és a mi atyáink vétkeztek”.

A bűnbánatnak ezt az útját látjuk Nehémiás és Dániel könyveinek 9. fejezeteiben is. Nehémiás könyvének egész 9. fejezete bűnvallás. Az elején beszél arról, hogy “ők pedig, a mi atyáink, felfuvalkodának, és megkeményíték nyakukat és nem hallgaták parancsolataidat” (9,16). A fejezet vége felé pedig már még egyértelműbb, hogy Nehémiás az ősök bűneivel azonosul, az atyákéval: A 33. verstől így folytatja:

“Hiszen te igaz vagy mindenekben, valamelyek ránk jöttek; mert te igazságot műveltél, mi pedig hamisságot cselekedtünk! Hiszen a mi királyaink, fejedelmeink, papjaink és atyáink nem cselekedték törvényedet és nem figyelmeztek parancsolataidra és bizonyságtételeidre, melyek által bizonyságot tettél ő ellenök; És ők az ő országokban s a te nagy jóvoltodban, mellyel megáldád őket, s a széles és kövér földön, melyet nékik adál, nem akartak szolgáid lenni; és nem tértek meg gonosz cselekedeteikből. És ímé mi most szolgák vagyunk azon a földön, melyet a mi atyáinknak adál, hogy ennék annak gyümölcsét és javát, ímé mi szolgák vagyunk azon”

Ugyanezt találjuk Dániel könyvének 9. fejezetében is. Még számos ilyen igehely van.

Mindez arra utal, hogy van valami nagyon fontos mindabban, hogy azonosulni tudjunk a népünkkel. Az azonosulásnak pedig nyilvánvaló a kapcsolata az identitással, az önazonossággal.

A jelen keretek között nincsen lehetőségünk arra, hogy az azonosulás kérdését mélyen feltárjuk, azt azonban mindnyájunknak nagyon fontos megértenünk, hogy az üdvösségünk, a megváltás maga, az azonosulás egy cselekedetéből származik: Jézus azonosulásából.

Jézus, aki bűntelen volt, mégis azonosult minden bűnös emberi lénnyel. Először azonban saját népének bűneivel azonosult. Ennek gyökerei Ézsaiás könyvének 53. fejezetének szenvedő szolgájára nyúlnak vissza, aki népe bűneiért szenved.

Jézus azonosulása a legnyilvánvalóbb módon János általi keresztségében fejeződik ki. Hiszen a János keresztsége a bűnök bocsánatát fejezte ki, tehát amikor Jézus unokatestvéréhez fordul, hogy keresztelje meg, János tiltakozik: “Nem tehetem”, mondja, “éppen fordítva kéne történnie. Neked kéne engem megkeresztelned”.

Jézus azonban így felel: “Szükséges, hogy minden igazságot betöltsünk.” (Mt 3,15)

Azt gondolom, hogy az azonosulás olyan kérdés, amiről mélyebben kell gondolkodnunk, ami felett sokat kell még imádkoznunk.

Meg vagyok győződve róla, hogy John Dawsonnak igaza van akkor, amikor azt mondja: csak akkor tudjuk azonosítani egy-egy konfliktus gyökerét, ha vállaljuk az atyáink (és természetesen anyáink) vétkeivel való azonosulást. Mindez kimozdít bennünket a szellemi gőg és arrogancia magaslataiból is, amivel magunkat jobbaknak tartanánk őseinknél.

Az ősök bűnével való ilyetén azonosulás szorosan kapcsolódik a közbenjáráshoz, hiszen szellemi valóságokat próbál megragadni. Az ilyen bűnbánat letöri a szellemi magaslatokat.

Nagyon fontos azonban megértenünk a “szellemi képviselet” és a “vezetői szintű képviselet” közötti különbséget. Hadd fejtsem ki, hogy mit értek ez alatt. Az azonosuláson alapuló bűnbánat egy Isten előtti megvallás: mi és a mi atyáink vétkeztek.

De benne van az is, hogy megvallást teszünk annak a népcsoportnak a képviselői előtt is, akiket évszázadokon át megvetettünk és gyűlöltünk. És benne van az is, hogy arra hívjuk őket, fogadják el bűnbánatunkat. És ha ezt olyan emberek teszik, akiket Isten Szentlelke győzött meg, de nem rendelkeznek egyházaikban és nemzeteikben semmiféle vezetői szereppel, akkor van szó “szellemi képviseletről”.

Nagyon fontos azonban, hogy az ilyen “szellemi szintű” bűnbánat megtörténjen, mert ha nem történik semmi szellemi szinten, akkor vezetői szinten sem fog semmi történni.

Időnként a gyülekezeti, egyházi vezetőket aggasztja az, ha emberek felvállalnak valamit anélkül, hogy erre “kinevezték volna” őket. E probléma gyökere gyakran a bölcsesség hiányából fakad. Ha emberek úgy érzik, hogy Isten arra hívta őket, hogy álljanak a résre, és tartsanak bűnbánatot atyáik vétkeiért, ezt bátorítanunk kell. Ez a szellemi azonosulás, vagy képviselet azonban alapvetően “privát”, elrejtett, nem nyilvános.

Nem arra gondolok, hogy valami titkos dologról lenne szó, hanem arra, hogy az ezt felvállaló csoport magatartása ilyen legyen. Lehet, hogy közöttetek is vannak olyanok, akiket Isten arra hív álljatok Isten elé magyarok korábbi nemzedékeinek bűneiért. Ez rendkívül fontos.

Az ilyen esetben abban kell óvatosnak lennünk, milyen nyilvánosságot adunk ennek. Mert ez az a pont, ahol az ellenség gyakran belép és zavart kelt. Azt hiszem, ha olyan emberek éreznek elhívást erre a bűnbánatra, akik nem vezetői a közösségeknek, egyházaknak, azt jobb nem nagy nyilvánosságra hozni.

Ami számít, az Isten és a sértett fél előtti megvallás. De ha egy magán jellegű csoport ezt megteszi és erről nagy sajtókonferenciát tart, hogy elmondja a világnak, milyen nagy dolgot tett, ez kihívja a feleletet: mit gondoltok, kik vagytok ti? Ti senkit sem képviseltek. A megoldás: ne tartsunk ilyen esetben sajtókonferenciát. Elégedettnek kell lennünk az Úr előtti engedelmességünkkel.

A kormányzati, a vezetői képviselet megint egészen más kérdés. Ez az a helyzet, amikor a résztvevők valóban egyházaik, nemzetük hivatalos képviselői, vezetői. Amikor ők nyilatkoznak, akkor viszont nagyon fontos a nyilvánosság. Ha Magyarország miniszterelnöke és az esztergomi érsek bűnvallást tesz a múlt bűnei felett, bolondság lenne ezt nem nyilvánosságra hozni. Ennek a vezetői képviseletnek éppen az a lényege, hogy ők abban a pozícióban vannak, hogy sokak nevében nyilatkozhassanak.

Az utolsó dolog, amit a bűnök megvallásával kapcsolatosan mondani szeretnék, egy másik kezdeményezésről szól, a múlt bűneihez való viszonyunkat illetően. Ez II. János Pál kezdeményezése, aki a katolikusokat hívta fel a múlt bűnei feletti bűnbánatra. Ez azért nagyon jelentős, mert erre hosszú évszázadokon át nem került sor.

Azt gondolom, hogy ennek jelentős szellemi következményei lesznek. Miután a pápa felhívást intézett a bűnbánatra, felkért egy bizottságot, hogy a kérdést mélyebben tanulmányozza. A pápa nemzetközi teológiai bizottsága egy nyilatkozatot fogalmazott meg 2000 márciusában: “Emlékezet és megtisztulás” címmel. A pápa ebben a dokumentumban fogalmazza meg, hogy szükséges megtisztulnia az emlékeinknek.

Azt hiszem, ez is nagyon jelentős dolog. Úgy tekintek erre, mint ami kiegészíti John Dawson tanítását az azonosuláson alapuló bűnbánatról. És ezt a dimenzióját a dolgoknak nem is bonyolult megérteni. A konfliktus helyzetekben vannak emlékek, amiket a nemzedékek átadnak egymásnak. Világosan látható ez olyan válság-helyzetekben, mint például amilyen az északír válság is. Az északír gyerekek már a hat, hét, nyolc évesen megtanulják, hogy kit és miért kell gyűlölniük.

Hamis, torz emlékek ezek, amik öröklődnek, nemzedékeken át. A pápa tehát azt mondja, hogy a konfliktusoknak nem lesz vége, ha meg nem tisztulnak emlékeink.

Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy újra felül kell vizsgálnunk történelmeinket, és azt, hogy hogyan adjuk tovább konfliktusainkat a következő nemzedéknek. Ez azt jelenti, hogy szétválasszuk az igazat a hamistól, és a jót jónak mondjuk, a gonoszat pedig gonosznak. Ránk a “saját oldalunk” felelősségének kimondása hárul. (Nem a másik oldalé).

Ami a zsidó-keresztény konfliktust illeti, a keresztények felelőssége, hogy szembenézzenek a hamis történetekkel, sztereotípiákkal, még a viccekkel is: mindennel, amit a nemzedékek egymásnak zsidóellenességből átadnak.

John Dawson tanítása a konfliktusok gyökeréhez való visszatérésre koncentrál. És ez nagyon fontos. A pápa gondolata pedig arra fókuszál, hogyan adjuk át az újabb nemzedékeknek emlékeinket. Vissza kell térnünk és meg kell vizsgálnunk lelkiismeretünket, és fel kell tennünk a kérdést: mi volt igaz, mi volt hamis. Ki kell mondanunk: ez hamis volt, ez igaz volt. És ez nem könnyű, mert megvannak mítoszaink, és nem szeretjük, ha ezek megtisztulnak.

Ennyit szerettem volna mondani. Mindennek lényege: nagy-nagy feladatunk az, hogy a bűnbánatig, a szívek megváltozásáig jussunk el. Ez pedig az elé a nagy kihívás elé állít minket, hogy arra támaszkodjunk: hogyan végzi el a Szentlélek a szíveket megváltoztató munkáját! Mert egyházi nyilatkozatok sohasem érhetik el azt, amit egyedül Isten Szentlelke végezhet el az emberi szívekben. Bár fontos elismerünk e nyilatkozatok jelentőségét abban, hogy legalább megszüntetik a gyűlölködés “hivatalos” támogatását.

Kérdések:

Dobner Győző:

Nagyon köszönjük Peter Hockennek, hogy megosztotta velünk gondolatait. Bizonyára mindez kérdések sorát vetette fel a hallgatókban. Az első kérdés, ami bennem megfogalmazódott, annak kapcsán nagyon hangsúlyos, hogy mit tudunk tenni mi, akik nem vagyunk vezető beosztásúak, tehát sem politikai sem egyházi vezetők – és többségében, sőt egészében ilyenek vagyunk itt együtt? Mit tudnak tenni az – így is mondhatjuk – második, harmadik vonalba tartozó személyek, keresztyének, hogy serkentsék azokat a felsőbb szintű megnyilvánulásokat ezen a téren, az átértékelésnek és bűnbánatnak a megnyilvánulásait, amelyek, úgy vélem, az országunk javát szolgálnák.

Nemrégen beszélgettünk egy Finnországból érkezett hölggyel, aki ő úgy vélte, az európai kereszténység szellemi ébredését az korlátozza leginkább, hogy ez a bűnbánat nemzeti szinten még nem következett be Magyarországon.

Ez nagyon megrendített bennünket, akik ezt hallottuk, és azóta is foglalkoztat, hogy mit is tehetünk, hogy itt legyen egy egész nemzetre kiterjedő belátás és a belátást követő bűnbánat, olyan szinten, hogy az pozitív folyamatokat indíthasson el az országban.

Peter Hocken:

Szeretnék erre a kérdésre válaszolni: mit is tehet a köztes vezetői réteg. Pásztorok, vezetők, akik nem rendelkeznek nemzeti hatáskörrel. Azt hiszem az olyan vezetők, akik azért rendelkeznek egy bizonyos hatáskörrel, mint amilyen egy helyi pásztornak, vezetőnek is van, mozoghatnak ezen belül, mint vezetői képviselők, és mint szellemi képviselők is.

Fontos, hogy helyi vezetői hatáskörünkön belül éljünk a kezdeményezéssel ennek a bűnbánatnak az érdekében: pl. egy városban működő pásztorok, szellemi vezetők tehetnek annak érdekében, hogy feltárják a helyi történelmet, és ezzel kapcsolatban nyilatkozzanak.

Azonban nemzeti szintű kezdeményezések szintjén egy középszintű vezető ugyanolyan helyzetben van, mint bármelyik hívő ember. Azonban a középszintű vezetők felelősek azért, hogy hatást gyakoroljanak a nemzeti szintű vezetőkre, azokra, akik eggyel “felettük” vannak.

Azoknak a vezetőknek, akik helyi felelősséggel bírnak, mindig nagyobb esélyük van arra, hogy hatást gyakoroljanak a felettük lévő vezetői rétegre, hogy kifejtsék nekik nézeteiket.

Attól eltekintve, hogy felszentelt katolikus pap vagyok, nincsen semmilyen hivatalos beosztásom a katolikus egyházban. De különböző módokon sok olyan kapcsolatom alakult ki az elmúlt évek során, amelyekkel húsz évvel ezelőtt nem rendelkeztem.

Tehát lelkipásztorként Önök is hatással lehetnek azokra, akikkel kapcsolataik vannak és azokra, akikért felelősséggel tartoznak. De soha ne feledjük, a szellemi mindig megelőzi a fizikai valóságban megjelenő dolgokat.

Nem hinném, hogy nemzeti vezetők országos szintű nagy nyilatkozatai valaha is el fognak hangzani, ha nem történik sok-sok láthatatlan szellemi felkészülés a kezdetekkor.

Egy másik megjegyzésem ahhoz kapcsolódik, amit a finn látogatókkal kapcsolatban említett. Nagyon lényeges kérdés: a hatékony bűnbánatnak olyan mélyre kell mennie, amilyen mélyen a bűn elkövetésre került.

Ha a múltban elkövetett bűnökbe az elkövetők mélyen belekerültek, érzelmileg is mélyen érintette őket, akkor a bűnbánat mélységének is olyan mélyre kell mennie. Máskülönben a bűnbánat üres szavait fogjuk hallani, de belül, mélyen semmi sem változik meg. És ez felvet egy érdekes kérdést.

Sok keresztény fél az érzelmek kinyilvánításától. De lehetséges-e szörnyűséges bűnöket megvallani úgy, hogy közben ne legyenek érzelmi reakcióink. Ahol az ugyanabban a városban lakók egymás ellen iszonyatos bűnöket követtek el, nem lehet olyan bűnbánatot elképzelni, amelyben ne nyilvánulnának meg mély érzelmek.

Persze az érzelmeket mesterségesen sem lehet felspannolni, mert annak nagy veszélye van. Vannak olyanok, akikben megvan a képesség mások érzelmeinek felkavarására.

A vezetőknek azt kell megtanulniuk, hogy ne nyomják el mások érzelmeit, tehát ha a Szentlélek az, aki megérint embereket, és azok sírni kezdenek, akkor ezt nem szabad leállítani azzal a felkiáltással: ilyet itt nem engedhetünk meg.

Két héttel ezelőtt Franciaországban jártam egy konferencián, Párizs közelében. Volt egy alkalom, amin a konferencia vezetőiből álló csoport (7 zsidó és 7 nemzetek egyházaiból való vezető) találkozott helyi, francia lelkipásztorokkal, vezetőkkel. Beszámolót tartottunk nekik a zsidó és nem zsidó hívők helyzetéről, viszonyáról a Krisztus, a Messiás Testében, és amikor a kérdésekre került sor, egy férfi hangosan elkezdett sírni. Pedig nem is az imádság ideje volt. Beszélgettünk. És valaki hangosan zokogni kezdett. És ez teljesen megváltoztatta az alkalom légkörét, irányát és az egész új értelmet kapott. Később, amikor a napot kiértékeltük, mindenki felismerte, hogy ennek az embernek a sírása volt a fordulópont. Hála az Úrnak, a találkozó vezetője nem akarta ezt a testvért eltávolítani a helyiségből.

Fogarasi Gábor:

A kérdésem a Jézust elfogadó zsidók és a nemzetek együttélésére vonatkozik, ennek gyakorlati megvalósulására. Mondana példákat arra, amikor hívő zsidók bekapcsolódnak a helyi gyülekezet életébe? A hétköznapi életben hogyan valósulhat ez meg, vagy inkább egymás mellett élésről van szó?

A másik kérdésem az olyan zsidó testvérekre vonatkozik, akik talán már idősebbek, régebben benne élnek az egyházban és most találkoznak a zsidó identitás kérdésével. Mennyire kell képviselnünk a zsidó identitást a számukra, azt az identitást, amit sokszor elutasítanak, amiről inkább már nem is akarnak hallani, mert félelem van bennük?!

Peter Hocken:

Azt hiszem, először is, – legalábbis ahogyan ezt én tapasztaltam meg -, tudatosítom magamban, hogy léteznek Jézusnak zsidó követői, akik meg vannak győződve arról, hogy zsidók akarnak maradni. Ez leginkább a messiási zsidó mozgalomban nyilvánul meg, mert ők ezt közösségi szinten élik és erősítik meg. ők azok, akik olyan közösségeket hoznak létre, ahol a zsidó hívők zsidó identitásukban élhetik meg Jézus Messiási mivoltába vetett hitüket, folytathatják zsidó életformájukat, és Istentiszteleteik jellegzetesen zsidó keretek között folyhatnak. De az is igaz, hogy az elmúlt években egyre több olyan zsidó származású hívő van a meglévő egyházakban, akik számára a zsidó identitásnak nagy jelentősége van.

Elsősorban tiszteletben kell tartanunk azt, ami napjainkban zajlik és keresnünk kell, hogy felismerjük ebben a Szentlélek munkáját. Azt kell elkerülnünk, hogy csak egy lehetséges járható utat tartsunk helyesnek. Hiszen még a Jézusban mint Messiásban hívő zsidók mozgalmán belül is sokféle lehetőséget és utat látunk.

A múlt egyik bűne éppen az erőszak, a kényszerítés volt. Ennek a bűnös magatartásnak az ellentéte pedig a tisztelet a Szentlélek vezetése iránt. Sok-sok forma, út lehetséges. A kérdés az, hogy egy adott zsidó hívő számára milyen formát ölt az, hogy ő megélje zsidó identitását.

A jelen kor fejleményeiből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy vannak szélsőségek, amiket jobb elkerülni. A szélsőségekben mindig megjelenik a személyes nyomás, és az uniformizálásra való törekvés, mintha csak egy helyes út lenne.

Sajnos, vannak olyan messiási zsidók, akik azt mondják, a nem zsidó hívőknek is azt kell gyakorolniuk, amit ők tesznek, és ez a vélekedés az Apostolok Cselekedetei 15. fejezetének éppen fordítottja.

Második kérdésére azt felelném, hogy minden esetben segítenünk kell az embereknek, hogy igazi identitásukat felfedezzék. Az identitás végső soron az Úrtól, a Teremtőtől származik. A hitetlen, arrogáns ember egyik illúziója az, hogy saját maga teremtheti meg identitását, hogy mi vagyunk azok, akik magunkat létrehozzuk. Tehát ha emberek keresik identitásukat, ami pedig családi gyökereikhez kapcsolódik, akkor, azt hiszem, ezt segítenünk kell, még akkor is, ha ennek fájdalmas vonatkozásai is lehetnek.

Tudom, hogy ez egy óriási kérdés a magyar zsidóság számára, ugye nem tévedek. Valószínűleg olyan kérdés ez, aminek sokkal nagyobb nyílt társadalmi figyelmet kéne szentelni Magyarországon. De azt hiszem nem hasznos addig belemenni ebbe a társadalmi vitába, amíg az ország nem esett át egy nagy megtisztuláson az előítéletektől.

Ahogyan kiszélesedik a bűnbánat, amiről beszéltünk, a zsidó ősöktől származó emberek identitásának kérdése egyre nagyobb lesz Magyarországon, mert a félelem, ami elnyomta ezt az identitást, feloldódik.

A kérdés egyik oldala azokra a zsidó hívőkre vonatkozik, akik elhagyták zsidó identitásukat. Ez nem egészséges magatartás, mert benne van az Isten elől való menekülés is. Soha ne bátorítsunk embereket ebben a valóságtól való menekülésben, a futásban attól, akik ők valójában.

Másrészről viszont, míg bátorítanunk kell az emberek identitás keresését, sokkal nagyobb mértékben bíznunk kell a Szentlélekben, aki elvezeti őket azon az úton, amin járniuk kell.

A kérdés másik fele a nem zsidó keresztényekre vonatkozik. Vannak olyan nem zsidó hívők, akiket Isten valóban arra hív, hogy azonosuljanak a zsidó néppel. De semmiképpen sem szabad ezt a személyesen ránk szabott elhívást általános szabályként másokra húzni.

Az apostolok döntése az Ap.Csel 15-ben egy nagyon nagylelkű döntés volt. Arról szólt, hogy a lehető legkisebb terhet tegyék a nem zsidó hívőkre.

“Mert tetszék a Szent Léleknek és nékünk, hogy semmi több teher ne vettessék ti reátok ezeken a szükséges dolgokon kívül”.

Ahogyan már korábban is mondtam, nem szabad megmondanunk másoknak, mit tegyenek, és egy személyes elhívásból nem hozhatunk törvényt.

Arra azonban minden nem zsidó hívőt felszólít az Úr, hogy tisztelje a zsidó népet és a zsidó hívők helyét a Krisztus, a Messiás Testében. Erre valóban hív mindnyájunkat az Úr. Azok a nem zsidó hívők, akik judaizálva járkálnak az ekklézsia berkeiben, azt hiszem, megnehezítik a Szentléleknek azt a munkáját, hogy igaz tiszteletet ébresszen a zsidósággal szemben.

Tatai István:

Először ara szeretnénk hálásan reagálni, amit az elején említett a teológiai változások és a szív megtérése közötti különbségről. A református egyház is tett közzé ilyen nyilatkozatot az 1990-es években: üdvözölte az új izraeli államot, és elismerte Izrael helyét Isten tervében, hogy Isten nem vetette el a zsidó népet… de mindez nem a szívek megváltozását jelentette.

A másik kérdésem: én elég gyakran járok Izraelbe, és láttam, hogy a nemzetek képviselői bűnbánatot gyakoroltak a Holocaust vétkei miatt. Ha jól értem, bűnbánatot gyakorlunk Isten és egy nemzet előtt. A kérdésem az, hogy mikor kapunk bocsánatot és kitől.

Peter Hocken:

A bűnt mindenek előtt Istennel szemben követjük el, de megsebzi azt a népet is, aki ellen vétkezünk. Hasonló módon a bűnbocsánat is az Úr cselekedete, de ahhoz, hogy a helyes viszonyok helyreálljanak, a sértett fél bocsánatára is szükség van. Azt hiszem nagyon sok bölcsességre van szükség ahhoz, hogy meglássuk, mit tegyünk nagy nyilvánosság előtt. Mindig megvan annak a veszélye, hogy elkezdünk egy szerepet eljátszani, egy nagyobb nyilvánosság előtt.

Egy dolgot mindig elmondok, amikor e témáról tanítok. Mégpedig azt, hogy a múlt bűnei gyakran éppen a büszkeség és arrogancia bűnei voltak, tehát a gyógyulás és kiengesztelődés folyamatának szükségszerűen különleges módon alázatban kell megtörténnie.

Azt hiszem ez nagyon jó alapot ad arra nézve, hogy megvizsgáljuk: mi a hiteles és bölcs. Ha azt érezzük, hogy valami nem alázatos szándék vagy kezdeményezés, akkor ki kell mondanunk, hogy az nem állja meg a helyét.

Tatai István:

A János Pál Pápa által megfogalmazott “Emlékek és megtisztulás” dokumentum kapcsán hangzott el az a mondat, hogy az előítéleteket átadhatjuk generációkon át. Felmerült bennem a kérdés, hogy az ünnepeink egy része nem ilyen-e?

Ugyanis, ha nemzeti emlékeinket akarjuk megtisztítani, és el kell döntenünk, hogy mi a jó és mi a rossz, itt magyar vonatkozásban nagyon bonyolult a kérdés. Itt van például október 23-a. Negyven évig azt hallottuk, hogy rossz, most azt, hogy jó. De egyházi vonatkozásban is: vegyük ezt a dátumot: 1517, a reformáció dátuma. Hogyan fogjunk hozzá egy ilyenhez, amikor nincsen meg az alap, ami alapján azt mondhatjuk, hogy jó vagy rossz, mert nem azonosak a kritériumok, ami alapján megközelíthetjük ezt a kérdést. Hogyan lehet ezt elkezdeni, például a katolikus protestáns feszültségek terén?

Peter Hocken:

Ez egy nagy kérdés. Nagyon nagy kérdés. Azt hiszem, teológiai szinten nagyszerű haladást ért el ez a folyamat, de nagyon csekély valódi bűnbánat történt.

Azt hiszem, Izrael kérdése óriási mértékben hozzá fog járulni a katolikus-protestáns kiengesztelődés kérdéséhez.

Először is azért, mert az Efézusi levél 2. és 3. fejezetében elénk tárt egység zsidók és nem zsidók egysége az egyetlen Testben. Azt hiszem az egység elleni eredeti bűn a Test zsidó részének elnyomása volt. Ahogyan egyre inkább helyet és tiszteletet adunk a hit zsidó kifejeződésének, azt találjuk, hogy minden egyéb megosztottság gyökeréhez jutottunk el, beleértve a katolikus-protestáns megosztottságot is.

Gyakran vettem részt olyan összejöveteleken, ahol katolikusok, protestánsok és messianisztikus zsidók is részt vettek. Mindig azt találom, hogy a messiási zsidók jelenléte teljesen megváltoztatja a katolikusok és protestánsok viszonyát. Ha együtt van a katolikus és a protestáns messiási zsidókkal, akkor a katolikus és a protestáns hirtelen ugyanabban a hajóban találja magát: valahol mindketten hibáztak. Ez a helyzet felszabadít minket a hagyományos katolikus protestáns dilemmától: nekem igazam van, neked nincs.

Szövétnekes kérdező:

Sokáig újjászületett keresztényként sem volt semmi ismeretem a zsidó ünnepekről. Csak Dobner Győzőn keresztül értettem meg mély messiási tartalmukat és jelentőségüket. Mit tehetünk azért, hogy a zsidó ünnepeket megismerjék a keresztények?

Peter Hocken:

Fontos, hogy komoly, mégis nyugodt módon közelítsük meg ezeket a kérdéseket. Nem kell azt gondolnunk, hogy mindezt már jövőre meg kell oldanunk. Mindig Isten Szellemének világosságát kell keresnünk. Fontos, hogy a nem zsidó hívők megértsék Izrael ünnepeinek jelentését. De nem biztos, hogy azonnal meg fogjuk látni, mit is jelent ez a mi felekezetünk, közösségünk egészének életére nézve. Fontos, hogy növekedjünk az értelemben és növekedjünk a hitben. És az Úr fog világosságot adni!