Roóz Zoltán: A megbékélés „fegyvere”

2000 őszén egy olyan keresztény csoporttal kerültem kapcsolatba, akik holokauszt túlélők felé szolgáltak Budapesten. Önkéntesként csatlakoztam hozzájuk. Az idősekkel töltött idő és a történeteik megismerése közben feltáruló sebeik mélyen megérintettek. Mivel égett bennem a vágy, hogy Isten szeretete őket is megérintse, ezért Isten vezetését kerestem, hogy miként tudnám szeretett idős barátaimnak még hatékonyabban bemutatni Jézus igazi arcát, amelyet a múlt sötét árnyai eltakartak előlük.

Ezt kutatva értettem meg, hogy a közel kétezer éves zsidó-keresztény, és több mint ezer éves magyar-zsidó együttélés rendezetlen terhei milyen módon vetítették előre a magyar zsidóság elszenvedett tragédiáját a második világháború idején, s hogy ez most milyen akadályként tornyosul újdonsült idős zsidó barátaim előtt, hogy Jézus igazi arcát megláthassák. Ekkor jutott eszembe egy ige Ézsaiás prófétától: „Töltsétek, töltsétek, egyengessétek az utat, vegyétek el népem útjából, amiben megbotolhat!” (Ézs 57,14) Ez az ige cselekvésre hívott, amely a megbékélés, a kiengesztelődés szolgálatának útjára vezetett.

A rendezetlen múlt
Később egy újabb szempont adatott számomra, hogy még elkötelezettebb legyek. „Dávid idejében egyszer éhínség volt három egymást követő évben. Amikor Dávid kérdést intézett az ÚRhoz, ezt mondta neki az ÚR: Saul miatt és vérengző házanépe miatt van ez, mivel megölette a gibeóniakat.” (2Sám 21,1). Ebből a történetből egy másik szellemi törvényszerűség vált megragadhatóvá számomra. A rendezetlen múlt sötét fellegei rávetülhetnek egy egész nemzet jelenére, s elzárhatják áldásaik birtokbavételétől. Az ártatlan vér Istenhez kiált a földről! (vö. 1Móz 4,10)
Mindezen felismerések a megbékélés, a kiengesztelődés szükségszerűsége felé tereltek, de már nem csak idős barátaim, a zsidó-keresztény megbékélés érdekében, hanem a nemzetemért érzett felelősségem okán is. Jézushoz, s az Isten igéjéhez fordultam, hogy megértsem: milyen további bibliai alapelvekre építve lehet ezen az úton tovább haladni és célba jutni?

Békülj ki!
Az első alapelv, amit mint alapkövet találtam a megbékélés útjának megépítéshez, feltöltéséhez, (vö. Ézs 57,14), így hangzik: „Szeresd felebarátod, mint magadat!” (3Móz 19,18; Mk 12:31) A következő alapkő, ami szükséges az út egyengetéséhez: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük…”(Mt 7,12) De, ahogy Ézsaiás próféta megfogalmazta, az út építése során találkozunk olyan kövekkel is, amelyeket el kell mozdítani, amelyekben népe megbotolhat! Személyesen itt érkeztem el a múlt rendezésének, a megbékélés szükségszerűségének megkerülhetetlen pontjához.
A Hegyi beszédben van egy komoly figyelmeztető felszólítás. Ez a „...békülj ki…” alapelve, amely komolyan befolyásolja istentiszteletünk szellemi minőségét. (Mt 5,23-24) „Ha… atyádfiának valami panasza van ellened… menj el, békülj ki…” Amikor pedig ezt a jézusi alapelvet átemeltem az egyénre szabott szövegösszefüggésből a zsidó-keresztény kapcsolatok szintjére, akkor a következő kérdést kellett feltennem magamnak: Az eltelt kétezer évben történtek miatt lehet panasza a zsidóságnak a kereszténységgel szemben? Nemzeti szinten megfogalmazva: Az eltelt több, mint ezer éves együttélés során a magyar zsidóságnak lehet panasza a magyar kereszténységgel szemben? Az egyetemes és magyar egyház történetét, valamint hazánk történelmét vizsgálva a válaszom egyértelmű igen volt.
Talán némelyekben felmerül a gondolat, amit személyes beszélgetésekben hallani szoktam ilyenkor: „De hát a zsidóságnak is lenne miért bocsánatot kérnie, nem?!” Nyilván így van, bizonyosan lenne, de szintén egy jézusi alapelv arra figyelmeztet bennünket, hogy mindenekelőtt a saját gerendáinkkal kell elbánnunk!

A keresztény teológia két „ősbűne”
De mi történt a zsidó-keresztény kapcsolatok kétezer éves történetében, hogyan keletkeztek a „gerendáink”? Tekintsük át vázlatosan a zsidó-keresztény kapcsolatokban szerzett gerendáinkat egy újabb és fontos jézusi elv szűrőjén keresztül: „Ha jó a fa, jó a gyümölcse is, ha rossz a fa, rossz a gyümölcse is. Mert gyümölcséről lehet megismerni a fát.” (Mt 12,33)
Nagy Antal Mihálynak, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia volt professzorának Örök szövetség című tanulmánya szerint először is volt egy zsidó „belügy”, egy legitim vita Izraelben, amelynek a kérdése az volt, hogy a zsidó názáreti Jézus a Messiás, vagy nem? Ezt nevezi a „bibliai mintadialógus” korszakának, mivel ennek a dialógusnak a középpontjában a názáreti Jézus személye állt. Majd meglátása szerint erre a vitára vetült rá az általános pogány és római antiszemitizmus, valamint az Izraelen kívüli gyülekezetekben lassan többségbe és hatalomba kerülő nem zsidó hívek véleménye és antijudaista, azaz a judaizmus ellenes beállítottságuk. És ezen gondolkodásmódok elegyéből eredeztethető, ebből sarjadt ki a keresztény teológia két „ősbűne” a zsidósággal szemben.
1.) A behelyettesítő teológia és 2.) az „Istengyilkosság” vádja!
Az első „ősbűn” Justinus mártír apologéta (100-165), nevével kapcsolható össze, aki az Egyházat először nevezi igaz szellemi Izraelnek és így lefekteti a behelyettesítő teológia alapjait, amelyet Dr. Tatai István szintén református lelkész, és jelenleg a Magyar Pünkösdi Teológiai Főiskola jeles tanára is, a következők szerint határoz meg: „Az Egyház, mint Isten új partnere, leváltja Izraelt, s önmagát Isten (egyedüli) új népének nevezi. Mert eszerint a felfogás szerint: Izrael az isteni szövetséget megszegte, ezért Isten Izraelt véglegesen elvetette, és teljes örökségét az Egyháznak adta.” Ez a modell vált uralkodóvá és az Egyház korai századaitól kezdve a keresztyénség egészét áthatotta egészen a 2. Világháború lezárultáig.
A második „ősbűn” Szárdeszi Meliton(†180/190), személyéhez kapcsolható, ő volt „az Isten-gyilkosság” vádjának megfogalmazója.
De, miért is olyan fontos ez a két megállapítás a zsidó-keresztény kapcsolatok alakulása tekintetében?
Ha megnézzük, hogy a két fent említett gondolat, 150-200 év alatt milyen utat járt be és milyen mérgező és romboló erővé vált a zsidó-keresztény kapcsolatok jövőjét tekintve, akkor érthetjük meg csak igazán ennek fontosságát!
A 4. századra Aranyszájú Szent János (345-407) Konstantinápoly pátriárkája, akit erőteljes szónoki képessége miatt emlegettek így, ezt mondta zsidókról: „A zsidók Krisztus kegyetlen gyilkosai és Isten meggyilkolása miatt számukra semmiféle megtérés nem lehetséges, nincs bocsánat vagy menekülés. A keresztényeknek nem szabad visszariadniuk a bosszútól. (…) Isten mindig gyűlölte a zsidókat, ezért kötelessége minden kereszténynek gyűlölni a zsidókat.” Sajnos további egyházatyákat is idézhetnék hasonló tartalommal! Gondolhatnánk talán, hogy a reformáció megújító ereje a zsidó-keresztény kapcsolatokban is újat hoz majd, de ahogy látjuk Luther Márton a reformáció „atyja” látva missziós várakozásainak sikertelenségét a zsidók ellen fordult (1543). Sajnos a későbbiekben egyes súlyos kijelentéseit Aldof Hitler vezetésével a Náci Németország ideológiájához hivatkozásként használta fel. Akkor emlékszünk ugye hogy mindezt a „jó fa jó gyümölcsöt hoz” alapelv alapján kívántam elétek tárni és megvizsgálni! Akkor összegezzünk!

A korai egyházatyáknál megjelent és máig ható behelyettesítő teológia kiegészülve az Istengyilkosság vádjával a történelem során a keresztény zsidó viszonylatban a következő gyümölcsöket teremték: elvetés, megbélyegzés, elnyomás, keresztes hadjáratok pusztításai a zsidó közösségekben útközben és a Szent Földön, kényszer keresztségek, kényszer disputák, kiűzetések, inkvizíció, kútmérgezési és vérvádak, antiszemitizmus, pogromok, Soá (haláltáborok).
Sajnos a történelmi tények azt mutatják, hogy keresztény és nemzeti gyökereink okán egyaránt mélyén érintettek vagyunk: elvetés, megbélyegzés, elnyomás, keresztes hadjáratok, kiűzetések, kényszerkeresztségek, kútmérgezési és vérvádak, antiszemitizmus, pogromok, zsidótörvények, deportálásban való magyar aktív közreműködés tekintetében egyaránt.
Nagy Lajos királyunk volt az, aki a kényszerkeresztségek sikertelensége láttán 1368-ban minden zsidót kiűzött az országból. De nem menjünk ilyen messzire a történelmi példák sorában! Ott van a nagy nemzetközi visszhangot is kiváltó 1882-es Tiszaeszlári vérvád(Solymosi Eszter keresztény lány rituális meggyilkolásának a vádja, hogy vérével keverték a pászka, a kovásztalan kenyeret – Eötvös Károly országgyűlési képviselő, ügyvéd és társai látták el a zsidó vádlottak védelmét, Franz Delitzsch német hittudós biblikus cáfolatot írt és kiállt a zsidóság mellett, Herzl Tivadar pedig az Európában másutt is megjelenő koncepciós perek láttán fogalmazta meg a zsidó haza, a zsidó állam szükségességét. Tehát a cionizmus eszméje is ebben az antiszemita kohóban formálódott. Majd az Országos Antiszemita Párt megalakulásával 1884-ben a magyar parlamentben politikai rangra emelkedett antiszemitizmus. A magyar politikai élet 1920-ban a Numerus Clausus-al („Zárt szám” %-os felvételi kvóta megállapítása, amely elsősorban zsidóság értelmiségi körökben elfoglalt szerepét akarta keretek közé szorítani ), szóval ezzel a magyar politikai antiszemitizmus elindult egy olyan úton, amely az 1930-as évek végére, 38-ra, 39-re oda vezetett, hogy a magyar parlament további zsidó ellenes törvényeket alkotott, s mindezt 3 egyházi főméltóság tevékeny közreműködésével és szavazatával tette a felsőházban. Feltehetjük a kérdést, hogy: történhetett volna-e ez másképp is?

Istennek mégis van terve Izrael népével
Itt és most meg kell említeni, hogy a reformációnak volt egy olyan oldalága, amely a zsidó-keresztény kapcsolatok vonatkozásában valóban a bibliai alapokhoz nyúlt vissza. Az angol puritánokra és a német pietistákra gondolok, akik a 17. század első felétől a Szentírásból nyert felismeréseik alapján Izrael népének (etnikai) pozitív rendeltetéséről kezdtek tanítani. Az európai kontinensen pedig a lutheránus pietizmus „atyja” Jakob Phillip Spener és Nicolaus Ludwig von Zinzendorf a Herrnhuti Testvérközösség alapítója (anglikán John Wesley-re voltak nagy hatással /Metodizmus) hozott egy újfajta látásmódot az egyházi körökbe a zsidóság tekintetében.

Milyen gyümölcsei voltak ennek a teológiai gondolkodásmódnak? Tisztelet, bűnbánat, el- és befogadás, bátorítás, megértés, támogatás, az evangélium hirdetése a zsidóság felé, szeretettel ölelték magukhoz a zsidókat, Jézus miatt. Sajnos azonban a fent említett két irányzat nem tudott globális és mélyreható változást előidézni a zsidó-keresztény kapcsolatok alakulásában. Így a kereszténységen belül a behelyettesítő teológiai gondolkodásmód maradt a meghatározó irányvonal, ezért Dr. Tatai István joggal állapítja meg sommásan, hogy: „alapvetően a »megvetés tanítása« és a militáns misszió érvényesült az Egyház holokauszt előtti történetében.” Miután a vészkorszak borzalmai napvilágra kerültek és Izrael Állam megalakult 1948. május 14-ét követően, a behelyettesítő teológia alapjaiban rendült meg, hiszen Istennek mégis van terve Izrael népével! Ézsaiás próféta által így szólt az Örökkévaló: „Jelt ad a nemzeteknek, és összegyűjti Izráel szétszórt fiait, egybegyűjti Júda elszéledt leányait a föld négy széléről.”

Megbékélés és őszinte bűnvallás
„Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” – tehetjük fel a biblikus kérdést! Azt gondolom, hogy egyrészt tanulhatunk a puritán és pietista elődjeinktől, akik a zsidó-keresztény kapcsolatok tekintetében biblikus módon álltak helyt. Másrészt, ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy: Milyen jelentősége lehet napjainkban a megbékélésnek, a kiengesztelődésnek? – akkor feltétlenül meg kell említenünk John Dawson-t, akit elsősorban a Fiatalok Küldetéssel nevű szervezet meghatározó vezetőjeként ismerhettünk meg (YWAM). Szolgálata során felfedezett egy kulcsot, melyet sikeresen kezdett el alkalmazni ott, ahol az evangélium terjedése komoly akadályokba ütközött. Az 1990-es évek elejétől egyre inkább a kiengesztelődés, a megbékélés szolgálata felé fordult, s kidolgozta az egymással összeütközésbe, elsősorban etnikai konfliktusba került népek megbékéltetésének módszerét. Az első lépéseket az amerikai indiánok és afroamerikaiak irányába tették meg. John Dawson több évtizedes gyakorlati tapasztalatait így foglalja össze a témával kapcsolatban: „Hisszük, hogy a kiengesztelődés szolgálata a megújult gyülekezet feladata, hiszen nincsen más alapja a kiengesztelődésnek, mint a Jézus által bemutatott engesztelő áldozat. (…) Így arra hívattatunk, hogy az azonosuláson alapuló bűnbánat biblikus gyakorlatát folytassuk, amely egy olyan elfelejtett igazság, amely megnyitja az ébredés áradatát és meggyógyítja a nemzeteket. Azonban az emberiség legnagyobb bűnei nem egy-egy gonosz ember által történtek, hanem intézményeken, rendszereken, filozófiákon, kultúrákon, vallásokon és kormányokon keresztül. Ezért az egyéni ember hajlamos arra, hogy önmagát feloldozza a felelősség alól. Azonban, ha az egyén nem hajlandó a közösségi felelősség felvállalására, ha nem vállal nemzetével, állampolgárságával, ősei szubkultúrájával közösséget, soha nem kerül sor őszinte bűnvallásra.”

A sötétség szűnni kezd
Mindezeket megértve mit tettünk mi Sopronban a megbékélés érdekében? A nyári időszakban, amikor a vidéki települések zsidósága a deportáltakra emlékezik, 2002. június 30-án gyászünnepélyen vettem részt gyülekezetünk képviseletében a zsidó temetőben. A vészkorszak idején 1640 soproni zsidót pusztítottak el. Erre emlékeztünk közösen. Az esemény kapcsán megszületett egy levél, amelyet eljuttattam a Soproni Zsidó Hitközség akkori elnökének. Majd a pietista és puritán elődjeink mintáját követve felvettük a kapcsolatot a Soproni Zsidó Hitközséggel, és az azóta baráti kapcsolattá alakult közösséget a mai napig rendszeresen ápoljuk. Azt hiszem, hogy azon júniusi napon a soproni zsidó-keresztény kapcsolatok évezredes történetének gyászos fejezetei felett a megbékélés szellemi fegyvere által Isten világosságának fáklyája gyúlt meg, elűzve a múlt sötét fellegeit, amelyek beárnyékolták jelenünket!
A Salamon által közvetített isteni szó figyelmeztet: „Az igazságosság felmagasztalja a népet, a bűn pedig gyalázatára van a nemzeteknek.” (Péld 14,34) Meggyőződésem szerint, ha szeretnénk nemzetünk felemelkedését látni, akkor ezt az útmutatást komolyan kell vennünk a zsidó-keresztény kapcsolatok összefüggésében is!
Vajon milyen áldás származna abból településeink és nemzetünk számára, ha mindenütt az országban, ahol keresztény gyülekezetek jelen vannak, a megbékélés szellemi fegyverét jól forgatva Isten világosságának fáklyái lobbannának lángra? (S persze nem csak zsidó-keresztény összefüggésben.)

John Dawson Városok elfoglalása Isten számára című munkájában leírja gyakorlati tapasztalatait, amelyek azt támasztják alá, hogy a megbékélés szellemi fegyvere képes megváltoztatni egy település, egy nemzet szellemi és társadalmi atmoszféráját, és így az ébredés egyik kulcsává válhat! Mert a megbékélés fegyvere, mint a mi hadakozásunk fegyvere nem testi, hanem erős az Isten kezében erődítmények lerombolására. (vö. 2Kor 10,4)