Dalol a völgy

Halmos László/Shimson Offry, izraeli újságíró

“Előadásom a Wesley-akadémián, Budapesten, 2002 szeptemberében”

Áldás, Békesség. Sálom uvráchá.

Ennél jobbat nem kívánhatnék vendéglátóimnak, akik Izraelből hívtak meg egy előadásra, amelynek témája – “Dalol a völgy”. Ezt a szép, lírai címet viseli Sálom Asch könyve, amelyet a galileai chálucokról, cionista úttörőkről írt, a huszadik század harmincas éveiben.

Az előadás alcíme: Izrael földje a száműzetéstől a Megváltás előestéjéig.

Kezdő Igének Mózes ötödik könyvének a 8. fejezetéből szeretnék néhány sort idézni, a 6. sortól a 14.-ig:

6. És tartsd be az Úrnak, a te Istenednek parancsolatait, hogy az ő útján járj, és őt féljed.

7. Mert az ÚR, a te Istened jó földre visz be téged; bővízű patakoknak, forrásoknak és mély vizeknek földére, amelyek a völgyekben és a hegyeken fakadnak.

8. Búza-, árpa-, szőlőtő- füge- és gránátalma-termő földre, olajfáknak és méznek földjére.

9. Oly földre, amelyen nem szűkösen eszed kenyeredet, és ahol semmiben sem szűkölködöl; oly földre, amelynek kövei vas, és amelynek hegyeiből rezet bányászhatsz.

10. Azért, ha eszel majd és jóllaksz: dícsérjed az URat, a te Istenedet azért a jó földért, amelyet néked adott.

11. Vigyázz, hogy el ne felejtkezzél az ÚRról, a te Istenedről, megszegvén az ő parancsolatait, végzéseit, rendeléseit, amelyeket én parancsolok néked e mai napon;

12. Nehogy mikor eszel és jól lakol, és szép házakat építesz, és lakozol azokban,

13. Amikor a te barmaid és juhaid megsokasodnak, és lesz ezüstöd és aranyad, és minden jószágod megszaporodik:

14. Fel ne fuvalkodjék akkor a te szíved, és el ne felejtkezzél az ÚRról, a te Istenedről, aki kihozott téged Egyiptom földéből, a szolgaságnak házából

Az egész Szentföldön csak egyetlen közepes nagyságú folyó van, a Jordán. Szélessége, vízbősége talán a Zagyváénak felel meg: jóval kisebb, mint a Tisza, kisebb a Körösöknék vagy a Marosnál is. Öntözésre az ott élők soha sem gondolhattak olyan formában, mint a környező nagy civilizációk népei a Nílus, illetve a Tigris és az Eufrátesz partjain.

Még ez a csekély vízhozamú folyó sem az ország közepén folyik, hanem a szélén. Amire az itteni gazdák számíthattak – és számíthatnak a mai napig – az a novembertől áprilisig lehulló csapadék. A Szentföld lakóinak már csak ilyen gyakorlati megfontolásból is az égre kell tekinteniük.

Mezőgazdasági szempontból még egy korlátja van a Szentföldnek: a domborzata. A keskeny tengerparti síkságot az ókorban sűrű erdők borították. Ez kevés embert tudott eltartani. Keletebbre a domboldalak és Galilea, Somron és Júdea hegyvidéke is erdős volt – ma már nagyrészben ismét az. A zsidó lakosság zöme itt élt. Az esős évszak csapadéka gyakran felhőszakadás formájában érkezik, vagyis “csőstől jön az áldás”. Egy ilyen vihar a vékony hegyi termőtalajt lemossa és a csak télen megtelő folyómedrek vize lehordja a síkságra, onnan pedig a tengerbe jut.

Ezt csak egy módon lehet megakadályozni. Kövekből terraszokat kell építeni. A terraszrendszer a téli esővíz természetes átszivárgását használja ki. A terraszok kövei elé, a megművelt föld köré, mintegy védelmül tamariszkusz-cserjéket ültettek. Ezek a bokrok szárazságtűrők, a nyári hőségben is zöldellnek. Azonkívül megkötik a laza hegyvidéki talajt.

A terraszos földművelést több, mint másfél ezer évig kultiválták. Ílymódon a nép “nem szűkösen ette kenyerét”. Igaz, ebbe a Jó Isten belekalkulálta, hogy “arcod verejtékével eszed a kenyered”, mint az meg van írva már Mózes első könyvében, a 3. szakasz 19. versében.

Elgondolkoztató az isteni rendelés, amely a föld hétévenkénti parlagon hagyásáról szól. A Szombatév, a Smitá elrendelését Mózes 3. könyvében, a Leviticusban, a 25. fejezet legelején találjuk meg.

Így szól a Törvény:

1. És szólt az ÚR Mózeshez a Szináj hegyén, mondván:

2. Szólj Izrael fiaihoz és mondd nekik: amikor bementek az országba, amelyet adok néktek, tartson az ország szombatot az ÚRnak.

3. Hat éven át vesd be meződet és hat éven át messed meg szőlődet és gyűjtsed be termését;

4. De a hetedik évben szombat nyugalma legyen a földnek/az országnak, szombat az ÚRnak (“sábát sábáton láárec, sábát le Ádonáj”); meződet ne vesd be és szőlődet ne messed meg.

5. Aratásod termését, ami magától nő, ne arasd le és metszetlen szőlőd bogyóit ne szüreteld le; szombati nyugalom éve legyen a földnek/az országnak.

6. És legyen nektek a föld/az ország szombatja [szombatjának a termése…] eledelül neked, szolgádnak és szolgálódnak, béresednek és az idegennek, aki veled lakik, és a háziállatoknak és a vadállatoknak, amelyek a te országodban vannak, legyen minden termés eledelül!

A föld időszakonkénti megpihentetése páratlan és példátlan (legalábbis amennyire én tudom) az ókori, sőt, későbbi népek kultúrájában. Hiszen a Szombatév nem is emberi kultúra folyománya, hanem az élő Isten kinyilatkoztatása – mi legalábbis így hisszük.

Sokkal később és másutt felfedezték a vetésforgót, amely ugyancsak megkíméli a termőföldet, de a Szombatév parancsát jelentékeny szociális és humánus intézkedések is kísérik. Még inkább az azután következő Jovél-év parancsát, amelyet bizonyára valamennyien jól ismernek.

Ezekben az isteni rendelésekben megmutatkozik az ökológia kettős arculata: a természet, a környezet kímélése és az ember bűnös természetéből következő társadalmi igazságtalanságok kiegyenlítésére való törekvés. Csak remélni tudjuk, csak imádkozhatunk érte, hogy a jelen és a jövő környezetvédői a Szentírásból merítik gondolataikat, érzéseiket, ötleteiket és nem csapódnak sem a szélső bal, sem a szélső jobb istentelen és embertelen ideológiáihoz.

Amikor Titus Vespasianus légiói lerohanták Júdeát és fővárosát, Jeruzsálemet, Júdea zsidó lakosságának a többsége elpusztult vagy fogságba esett. A részben zsidó, részben görög lakosságú tengerpart és a többségében zsidó lakosságú Galilea (Gálil) nem esett a harci cselekmények alá. Júdea maradéka ide menekült.

A római csapás előtt az országban Avi Joná történész szerint körülbelül ötmillió zsidó élt. A Talmud a jeruzsálemi Szentélybe vitt áldozati állatok mennyiségéről következtetve tízmillió fölötti számot emleget. Ezt az adatot a jelenkor tudósai nem tekintik komolynak, még akkor sem, ha a tekintélyes alexandriai, damaszkuszi és antióchiai zsidó közösségek áldozati ajándékait is beleszámítjuk.

Tacitus római történetíró a légiók zsidó áldozatainak a számát 600 ezerre teszi. Ez egy súlyos, a teljes országlakosság 15-20 százalékát kitevő pusztítást alapul véve valóban 4-5 milliós lakosságot feltételez a Kr. u. II. évszázad közepéig.

A Szentföld ekkor erdős, sok forrással megáldott, termékeny ország volt. Ma csak három állandó folyót ismerünk – a Jordánt (ezt három ág táplálja), valamint a Földközi tengerbe ömlő Gááton, Kison, Alexander és Járkon folyócskákat. Állandó folyó még a Jordánba keletről beömlő Jármuch folyó is, amely a Golán fennsíkot délről határolja és 1967 óta egy rövid szakaszon Izrael határfolyója Jordániával.

Az egykori folyók és patakok medreiben ma meddő aszóvölgyek, arabosan Wadi-k vannak.

Az a vidék, amelyet máig Sáron-nak neveznek és amelynek ma Natanja a központja, a nevével tanúsítja, hogy egykor erdős vidék volt: Sáron az eredeti, bibliai héberben erdőt jelent (a JÁÁR szó szinonímája volt). A Negev, amit a legtöbb, az Országot ismerő ember a “sivatag” fogalommal asszociál, mindössze annyit jelent, hogy “száraz”. Sivatagról szó sem volt: a tengerpart távolsága miatt alacsony a levegő relatív párássága, innen a név. (Saját tapasztalat: Beer-Séva 36 fokos száraz forróságát kellemesebbnek érzem, mint Tel Aviv 28 fokos párás melegét.)

A Kr. u. 70-ben bekövetkezett első katasztrófa Jeruzsálemet és sűrűn lakott környékét elnéptelenítette. A megmaradt és el nem hurcolt lakosság a tengerparti síkságon – ahol ma Izrael zsidó lakosságának a zöme él – és Galileában keresett menedéket.

Az országnak azonban még e vészkorszaka után is milliós zsidó népessége maradt. Ez a nép a nemzeti uralkodó és a szadduceus papi réteg helyett a farizeus vallási vezetők irányítása alá került.

Paradox módon az első katasztrófa, amely Jeruzsálem megsemmisítését hozta Kr. u. 70-ben, a városi civilizáció felvirágzását idézte elő. A többi városét. Azelőtt ugyanis alig létezett város Jeruzsálemen kívül. Csak a Második Szentély utolsó évtizedeiben, “Nagy” Heródes kezdett római mintára városokat építeni: Ceasareát, Tiberiast; ezeket azonban a zsidók kerülték, a cirkuszok, amfiteátrumok és a gymnasionok miatt.

A cirkuszokban bemutatott állat-mutatványok – vagy inkább állatkínzások -, az amfiteátrumokban bemutatott színielőadások erkölcse és a gymnasionokban való meztelen atlétizálás messze esett a zsidó etikától.

A római katonai megszállás kezdetén már az első rabbinikus központot a tengerparti Javne (görögösen Jamnia) városban hozták létre a megmaradt Írás-tudók. Mellette ott volt Bné-Brák, amely ugyancsak a farizeus Talmud-tudósok otthona volt. (Mindkét városnak felépült a kései utódja a 20. században.)

Galileában Cippori (görögösen Sephoris) vált a megmaradt zsidó autoritás központjává.

A görög, majd a római városépítészet elterjedt a Szentföldön is.

Galileában eddig ötven, a Kr. u. I. és II. századból való zsinagógát tártak fel, a Golán fennsíkon egyet. Ez tanúsítja az itteni évszázados zsidó jelenlétet a római szerencsétlenség után is, annak a rabbik által hozott döntésnek, szabálynak köszönhetően, amely megengedte a “kis szentélyek” építését a jeruzsálemi szentély lerombolása után; annak fennállásáig az volt az Isten-szolgálat egyedüli törvényes helye.

Érdekesség, hogy egyes zsinagógákban – például a Bét Alfa-iban – gyönyörű mozaikok díszítik a padlózatát. Az alak-ábrázolás, mint tudjuk, tiltott dolog a zsidóságban (3. parancsolat), ezért az említett mozaikon a 12 csillagkép szimbolizált alakjai láthatók. Másutt kecskék, birkák, pávák, szőlőfürtök tűnnek fel, ami arra utal, hogy a saját földjén élő zsidóság még ebben a korszakban sem hagyott fel az állattenyésztéssel és a földműveléssel.

Érdekes etimológiai momentum, hogy a héber szó az erdőre JÁÁR, míg a városra – IR – ugyanazokból a betűkből áll. Itt fák, ott házak rendezett együtteséről van szó…

A Talmud részletesen leírja, miképpen kell várost (“ember-erdőt”) alapítani. Tiszta, iható vízű folyó partjára kell telepíteni, a központi irányítást megbízható emberek kezébe kell letenni, a környéken a lakosság ellátására szolgáló szántó vagy szőlő múlhatatlan fontosságú, iskola létesítése az első stádiumban kötelező.

Az életminőséget védi az a szabály, hogy a cserző- és tímárműhelyeket a város délkeleti sarkában kell elhelyezni (az uralkodó széljárás ma is nyugati-északnyugati, márpedig ezek a műhelyek bűzt árasztanak) és a zajjal járó szakmák kézműveseinek a műhelyeit megfelelő távolságra kell telepíteni; ugyanígy a temetőt is. (A Feng-Sui nem egyedülálló… A megismerés útjai összeérnek, ahogy Popper Péter mondja.)

A Talmudban rabbinikus parancs van a fertőző betegek elkülönítésére a város népességétől (karantén) és világos korabeli diagnózisok találhatók benne a fertőzés elmúlásának a külső jegyeiről.

A Kr. u. 132-től 135-ig zajlott Bar-Kochba felkelést a római hadsereg a korábbinál is véresebben torolta meg.

Ezt a második katasztrófát a zsidó lakosság drámai fogyása követte. A földművesek, a szőlősgazdák, a kézművesek által termelt javakat egyre kevesebben vásárolták meg. A megélhetés nehézzé, majd lehetetlenné vált. A zsidó lakosság zöme Európa Földközi tengeri partjaira, Egyiptomba vagy a Folyamközbe, a mai Irak területére vándorolt.

A zsidók által elhagyott területekre és az ország többi régióiba is egyre nagyobb számban kezdtek bevándorolni a Jordán folyótól és a Holttengertől keletre élő nomád beduinok.

Beszivárgásuk később beözönléssé fajult. E nomád sémi törzsek civilizációs szintje rendkívül alacsony volt. Megélhetésük alapját a fekete kecske képezte: húsát ették, tejét itták, bőréből és szőréből ruhát, sátrat készítettek.

A fekete kecske mindent lelegel. Füvet, bokrot és fakérget – amivel a fát is elpusztítja. A beduinok a fákat is kivágták. Ez utóbbi tevékenységükben a rómaiak, majd a bizánciak is segítették őket, akik a fákból gályákat építettek. Építkezéseikhez is Izraelföld fáit vágták ki.

A rabbi-vezetők, akik hol több, hol kevesebb autonómiát élveztek az egymást váltó római konzuloktól, észrevették a kedvezőtlen környezeti változást, de az uralom a rómaiak kezében volt. Tenni csak annyit tudtak, hogy legalább a zsidóknak tiltották meg – átok terhe mellett – a kecsketartást, hogy legalább ők ne pusztítsák Izrael földjét.

Egy rabbi – a Talmud tanusága szerint – magyarázkodásra szorult, amikor tanítványai kecskét találtak az udvarában. A rabbi elmodta, hogy a kecskét maga táplálja kívülről hozott fűvel, vagyis nem engedi ki a szabadba, viszont a tejével saját betegségét gyógyítja (itt érdekes leírás következik az allergia ismérveiről…)

A próféták figyelmeztetése valósággá lett. A ma is ismert zsidó diaszpóra kezdetét vette.

Júdea bukása után egy-két évszázadon át folytatódott a föld gondos, terraszos megművelése, de az arab hódítás, 636-tól véget vetett ennek is. A nomádok kipusztították a maradék fákat is és az egykori erdők, termőföldek és szőlők humuszát – miután nem volt növényzet, ami megkösse – a téli esőzések az évszázadok alatt a tengerbe mosták.

Az ország, amelyet a vallásos zsidók étkezés utáni áldása máig úgy említ, hogy kellemes, jó és széles (nagybőségű) ország – a következő századokban szinte teljesen elsivatagosodott.

A zsidó nép újabb száműzetését a rabbinikus bölcsek fair módon meg sem próbálták a “gójok” nyakába varrni. A szombati és az ünnepi úgynevezett “muszáf” (délelőtti) imádság így szól erről:

“Bűnünk miatt száműzettünk országunkból”.

Itt óhatatlanul emlékeznünk kell Kölcsey soraira:

” Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben…”

Vegetáció csak az ország északi részében: Galileában (Gálil), a Genezáreti tó (Kineret) és a Jordán folyó vízbő környékén maradt. Ennél délebbre a legtöbb patak és forrás kiszáradt, minthogy a talajvíz alábbszállt és részben elsósodott.

Nem csak a népen, hanem az ország földjén is beteljesedett Isten igéje, amit a próféta így fejezett ki:

“És elpusztítom én az országot, hogy az ellenségeitek is megborzadnak tőle, akik ott laknak.” (3. Mózes [Leviticus] 26:32)

Mintha az Isten nem akarta volna, hogy Izrael földje teremjen, mialatt Izrael népe száműzetésben tölti rá kirótt büntetését.

Nem, mintha a betelepült népek nem szerették volna a földet.

A nomádok kivételével mindegyik itt élt nép: a görögök, majd a letelepedett arabok, az Európából idejött keresztesek – mind földhöz értő népek voltak. De vagy az adózási rendszer, vagy a háborúk megakadályozták, hogy az országban olyan “tejjel-mézzel folyó Kánaán” legyen, mint az az isteni ígéretben áll.

Az 1517-től 1917-ig tartó török uralom alatt a csekély lélekszámú lakosság próbált megélni a földből, de azt a szipolyozó török adózási rendszer nagyban nehezítette. Az effendik, a gazdag arab családok, akik Sztambulban megvásárolták az adószedés jogát, kizsigerelték a fellahokat, saját népüket. Ráadásul rablóbandák is járták az országot: a parasztoknak előlük is el kellett rejteniük azt a keveset, amijük volt.

Az első cionista bevándorlók megdöbbenve látták azt a heroikus küzdelmet, amelyet az arab fellah megélhetéséért folytat. ők semmilyen modern eszközt nem voltak hajlandók alkalmazni: meg sem tudták volna vásárolni. Néhány szép olajfaliget, dúsan termő narancsos, gabonaültetvény kivételével az ország földje a 19. század végén a legnagyobb részében elhagyatottan állt. A tengerpartot kétezer évvel ezelőtt borító dús erdőkből egy kis őstölgyes maradt meg a Kármel-hegységben.

A két történelmi “pillér”: a Bar-Kochba lázadás leverése, Kr. u. 135 és az első modern-kori alija, 1882 között 1747 év van. A két “part”, a vazallus, de mégis nemzetállamként funkcionáló zsidó királyság megdöntése (Kr. u. 70) és a független Izrael Állam kikiáltása (1948) között 1878 év.

Az, hogy egy nép, amely ennyi idő után visszatér abba az országba, amelyből valaha kiűzték, ugye, példátlan a történélemben. Nem logikus. Nem észszerű.

Izrael népe és országa történelme, annak szinte minden eleme – messzemenően irracionális. (Bálám prófétálta, “nép, amely maga fog lakni és nem számláltatik a nemzetek közé.” (2. Mózes 23:9)

Izrael “elválasztott” nép. Az én olvasatomban ez “kísérleti csoportot” jelent, amiről a Teremtő Intelligencia határozott. Egy embercsoportot kivenni (angolul jobban ki tudnám ezt fejezni: “to pick up”) a nemzetek sorából és tetteiket és az annak függvényében kialakuló sorsukat a többiek elé vetíteni. Akár példaként, akár elrettentésként. A történelem eddig az utóbbi variációt favorizálta.

Ez Izrael (a nép, a föld, az ország) sorsának kiindulópontja, akaratán kívüli elhivatottságának a premisszája. Innen érthető az egész. Csak innen. És csak így.

Újságírók között az a mondás járja: Jews are News. Ezt bizonyára nem kell lefordítanom. Legfeljebb értelmezhetem. Mindaz, ami a zsidósággal kapcsolatos – a zsidó nép erényei és vétkei, képességei és képtelenségei, a “zsidókérdések” és a Holokausztok és a politikai Izrael feltámadása, az Izraellel kapcsolatos biztonsági problémák és terror és a háborúk – nem politikai és nem társadalmi, hanem teológiai kérdés. Én legalábbis annak látom.

Természetesen van a történéseknek emberi vonzata is. A zsidó hagyomány egyik axiómája: Minden Isten kezében van, kivéve az Istenfélelmet. Ez a szabad választás alaptétele. Az viszont, hogy kiknek milyen bűnei miatt bűnhődtünk és bűnhődünk – nem a mi kezünkbe van letéve.

Az első modern kori alija, bevándorlás avagy visszavándorlás Izrael földjére, mint említettem, 1882-ben volt (jóval Herzl Tivadar fellépése előtt.)

Az Oroszországból érkezett “chalucok” – pionírok – csak később tudták meg, hogy szinte egy napon megérkezésükkel Jemenből is érkezett egy zsidó csoport. A kettő nem tudott egymásról. A jemeniek évekig utaztak az Arábiai sivatagon át. Teve- és szamárkaravánnal indultak. Az elindultak fele érkezett meg. Lerongyolódva, gyalog. Valamiféle messiási jel indította őket útnak.

Az újonnan érkezett európai zsidók városlakók voltak. Nagy lelkesedéssel érkeztek, de a földműveléshez keveset értettek. Csak abban hittek, hogy a bibliai föld és nemzet feltámasztása a mezőgazdaságon át vezet. Az élelem-előállítás képessége az alapja minden gazdasági és politikai függetlenségnek.

Walter Clay Lowdermilk amerikai talaj-szakértő tudós, aki úttörő munkát végzett saját hazájában a dél-kaliforniai és kolorádói talaj megjavításában, a II. Világháború éveiben Palesztinában járt. A brit mandatárius kormány hívta meg.

Alapvető megállapítása: 1500 év intenzív művelés és 1300 év elhanyagoltság.

A chalucok, vagyis pionírok először a mocsarakat csapolták le. Megdöbbentő tanúság Chedera város “alapítása”. Nem valamiféle ünnepélyes, zenekaros-csokornyakkendős ünnepély volt ez az alapítás.

Több száz fiatal “chaluc” (úttörő, a szó szoros értelmében) Orosz- és Lengyelországból érkezett ide 1890-ben. Mozgalmuk neve “Chovévéj Cion” volt. Hatalmas zöld mezőt találtak: innen a város neve. Cháder arabul zöldet jelent.

A mező alatt ingovány volt. A növények – mocsári füvek voltak. A maláriát lehelő poklot az arabok messzire elkerülték.

A fiatalok hozzáláttak a csatornaásáshoz. A mocsarat hónapok alatt sikerült lecsapolni.

Az első évben 45 fiú és lány halt meg a maláriától, amelyet a szúnyogok terjesztettek. A második évben további 45. A 90 sír a mai napig látható Chedera temetőjében.

Az arabok sem képesek, sem hajlandóak nem voltak a föld megváltásához. ők csak a nevet adták a helynek. És még valamit: az utóbbi két évben három öngyilkos robbantást hajtottak végre Chederán.

Más fiatalok a júdeai hegyek elhagyott terraszait hozták rendbe, hoztak fel termőföldet és pótolták ki a hiányzó köveket. Fákat, szőlőket ültettek.

Az előbb említett Lowdermilk azt írja “Palestine, Land of Promise” című könyvében, 1944-ben:

½A Holttenger északi partjainál tett látogatásunk alkalmával találkoztunk az úttörők (chálucok) egy csapatával. Éppen a sóval átitatott talajt mosták. Hogy hogyan mosnak talajt? Ez úgy történik, hogy nagy földdarabokat kövekkel kisebb rekeszekre, parcellákra osztanak és ezeket egy-két kilométer hosszú csővezeték segítségével teljesen elárasztják a Jordán torkolatából ideszivattyúzott vízzel. A földet négy hónapig teljesen víz (édesvíz) alatt tartják. A só az állandó nyomás hatására lesüllyed a mélyebb rétegekbe, vagy kiutat talál a szárítócsatornákba, a Holttenger felé.

Miután a talaj a só legnagyobb részétől megszabadul, műtrágyákkal kezelik, majd humuszréteggel fedik be. Ezt alászántják mindaddig, amíg a talaj termést nem hoz.

A Holttenger völgyének az éghajlata több, mint 400 méterrel fekszik a tenger szintje alatt és rettenetesen forró. A másik ellenség, amely a telepeseket kínozza, a homoki legyek. Csípésük rettenetes sebeket okoz, amit “Jerikó rózsájának” neveznek. A fiatalok, akik a német és osztrák “Jugendalijából”, ifjúsági bevándorlócsoportból kerültek ki (a Németországból a harmincas évek végén utolsóként kimenekített fiatalok), nem csüggednek. Évről évre növelik a művelhető területeket, újabb és újabb földdarabokat “mosnak ki”.

Élelmiszereik nagyrészét már maguk termelik meg. Büszkék olajfáikra, datolyapálmáikra, és megmutatják a látogatóknak teheneiket, amelyeket a jól tejelő holland és a hőséget jól álló szíriai fajtákból kereszteztek és e pokoli, forró éghajlatban is kitünő tejhozamot adnak. A Holttenger feltámasztott partján paradicsomot, krumplit, rozst és banánt termesztenek.

Termékeiket a közeli Holttengeri Kálisó Művek alkalmazottainak adják el, de fölöslegeikből már jut a közeli Jeruzsálem piacaira is.

(Hangsúlyozom: a könyvet 1944-ben írták!)

Az ország talajának megváltásáról szóló egyik történet – talán anekdóta – Ben Gurionról szól, akiről bizonyára valamennyien hallottak.

A negyvenes években történt. Folyt már a második világháború. A Brit Birodalom a Tengely ellen viselt háborúban bevetette az ausztráliai katonák tízezreit is, akik Palesztinában állomásoztak, hogy a hosszú utazás után erőt gyűjtsenek az Európában előttük álló csatákhoz.

Ben Gurion tudomására jutott, hogy néhány agrármérnök is van a tisztek között. Elintézte, hogy meghívhassa őket. Közismert, hogy Ausztrália jórészt sivatagos földjével az “ozzik” csodát műveltek.

Ben Gurionnak csak egy kérdése volt a mérnökökhöz. Megélhetnek-e a Negevben a fák? Nőhet-e ott erdő? Ben Gurion ugyanis élete végéig a Negevet látta Izrael telepítési föld-rezervájának.

És itt pontosítanom kell egy földrajzi fogalmat.

A Negev puszta. Nem úgy puszta, amint azt Petőfi értette. A Negev nem úgy puszta, mint, mondjuk, a Kiskúnság. A bibliai “puszta” alatt szikla- és kősivatagot kell érteni. A növényzet szinte teljes hiányát.

Az ausztráliai talajmérnökök mértek, vegyi analíziseket csináltak a Negev különféle tájairól származó talajmintákkal, számítottak, vizsgáltak, majd kijelentették: Sorry, Sir. Nincs esély. There is absolutely no chance.

Ben Gurion megköszönte a tudós mérnökök fáradozásait, megfizette munkájukat, és elbúcsúzott tőlük.

A Függetlenségi Háború után, amikor az ország végre nyugalomhoz jutott, utasítást adott egy “chaluc”-csoportnak, akiket már a huszas-harmincas évekből ismert: egy Beér-Sévától jóval délebbre fekvő ponton, ahol a kevés állandó források egyike csörgedezik, néhány hektáron hordják el a sivatag köveit, majd a homokréteget is és ültessenek el néhány tucat szárazságtűrő fát.

Így is történt. Szabályos területeken, szabályos sorokban fákat ültettek. Hatalmas költséggel és munkával átmosták a talajt. A facsemetéket a forrás vizéből öntözték. És erdő lett belőle. És az erdő él és virul. A mai napig.

A hatvanas évektől, mióta megépült a Kineretből kiágazó “Movil árci”, az országos csatornarendszer, amely a Negevig viszi a Kineret (Genezáreti tó) vizét, a Negev jórésze már nem sivatag. (Az ország északabbi részeit ekkorra már régen művelés alá vonták.) Azóta a híres, vízkímélő és mégis hatékony csepegtető módszerrel (dropping method) öntözik, pontosabban nedvesítik a talajt a negevi növényzet alatt.

A Negev központjában ma a 200,000 lakosú Beér-Séva áll, az Atyák Városa. Ma a fiak városa. Ha Tel Avivból Beer Séváig utazunk (vonattal alig egy óra), nem látunk a sivatagra jellemző homok- és sziklasivatagot, sem a hatvanas évekig itt tenyésző kórókat. Megművelt földek, városok, kibucok, mosávok kísérik a gyorsforgalmi műutat és a vasúti síneket.

Az eredmények ellenére nem mondható, hogy az országban nincs vízprobléma. Jelenleg két nagy környezeti projekt van napirenden Izraelben.

Az egyik a tengervíz sótlanítása, a másik a szennyvíz derítése és öntözésre történő újrafelhasználása. Mindkettő óriási beruházásokat igényel, ami a mai, kritikus biztonsági helyzetben szinte megoldhatatlan gondokat ró a gazdasági vezetésre.

A jelenlegi szituációban, két emberöltővel a Holokauszt után, Izrael Állam függetlenségének az 54. évében, négy háború (1948, 1956, 1967 és 1973) és két úgynevezett kifullasztó háború után (1968 – 1970 a Szuezi csatorna partján, 1982 – 1999 Dél-Libanonban), az eddig több, mint 600 izraeli életét kioltó, nemzetgazdaságunkat megrendítő “El Aksza Intifáda” két éve után, míg a nyugati államok népei 57 éve békében élnek, mi csak Ézsajás jövendölésére gondolunk (27:4).

Nincs bennem harag,

de ha tövis és gaz kerül elém,

küzdeni fogok ellene és elégetem!

De aki az Én oltalmamra bízza magát,

Béküljön meg velem,

Béküljön meg velem!

A jövőben gyökeret ver Jákob,

Virágzani, virulni fog Izrael,

Termésével elárasztja a világot!

Úgy legyen, ámen.