Izraelben – magyarul I. rész

Izrael 2005.09.30-10.09.

Mich Moret (Netanya környéke)

Már otthonról megbeszéltünk egy találkozót az idõs házaspárral, akikkel Budapesten találkoztunk 2004-ben. Akkoriban a Menóra közösség tartott egy szabadtéri Szukkot alkalmat a Szent István parkban, és az arra járók között szólítottuk meg szűkös héber ismereteink segítségével az arra sétáló idős embereket, akik köszöntésünkre magyarul feleltek. Már akkor is megindultan hallgatták a szabad téren szóló zsidó dallamokat, majd beszélgetésünket követően még inkább elfogódtak azt hallván, hogy munkánkat, erőnket a zsidóság ellen elkövetett bűnökért való bocsánatkérés dolgában vetjük latba. Az ő emlékeik alapján szinte hihetetlennek tűnt, hogy most Budapest egy közparkjában zsidó zene szólhat. Az is kiderült, hogy Netanyan élõ barátainkhoz tervezett látogatásunk során őket is meglátogathatjuk, hiszen a közelben élnek.

Nehéz szavakba foglalni mostani látogatásunk légkörét. Ritkán adatik meg, hogy emberek ilyen közel érezzék magukat egymáshoz. A személyes meghittség mögött talán ott húzódtak a széthullott Magyarország, a megtizedelt magyar zsidóság, a magyar történelem kusza szálai, és a különös érzés, hogy ezek a szálak egy pillanatra kisimultak, és a széttépett történelem egy néhány órára egybeforrt és egymásra talált. E néhány óra után tudtuk, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy visszajöjjünk hozzájuk még mostani utunk során….

Sabat

Egy gyors ajándékvásárlást követően a sabatot köszöntő vacsorát ezúttal a Ben-Chaim családnál töltöttük, sok-sok nevetéssel, hálával a mögöttünk álló napok szépségéért. A másnapi, sabati Istentiszteleten ismét a Netanya-i gyülekezetben vettünk részt, ahol nemcsak mi imádkozhattunk a gyülekezetbe járó emberekért, hanem ők is megáldottak minket. Mi már a délutánra gondoltunk, amikor újra meglátogathattuk Imre bácsiékat. Ezúttal egy fiatal, magyarul jól tudó izraeli barátunk is velünk jött. Nem tudtuk elõre, hogyan fog ez az este alakulni. Az Úr csodája, hogy e két drága idõs ember, legyõzve fizikai nehézségeiket, lejött velünk a tengerpartra, ahol a Netanya-i gyülekezet bemerítkezési alkalma volt. Klári néni (időközben 82 éves) csodálkozva figyelte a bemerítés egyes momentumait és örömmel itta magába az Úr jelenlétét. „Ez egy csoda! – mondogatta. – Milyen jó itt lenni! Ha hinnék, engem is bemerítenének?” – kérdezte. Eközben Imre bácsi (időközben 86 éves) a tengerparti homokba leülve osztotta meg egyikünkkel élete epizódjait. Még egy kis idõre visszamentünk velük otthonukba, hogy imádsággal hagyhassuk õket el.
– A hit, az jó, és szép dolog, de a vallás minden rossznak a forrása. – mondta Imre bácsi.
– Ha nem kell vallásosnak lenni akkor hiszünk! – vágta rá huncut mosollyal zárszóként Klári néni.
Szívbemarkoló perceket éltünk át, e kis idõnek emléke talán örökre velünk marad.

Azóta Imre bácsival és Klári nénivel rendszeresen, havi szinten telefonon tartjuk a kapcsolatot. Mindig az az első, vagy második kérdés részükről, hogy mikor megyünk hozzájuk, mert hogy szükségük van ránk.

Ennek kapcsán az a gondolat fogalmazódott meg bennünk, hogy talán Isten úgy hozta elénk ezt a két drága embert, mint ahogyan egykor Pál apostol álmában megjelent az a macedon ember, aki Pál felé nyújtva kezét ezt mondta: „Jöjj és segíts nekünk…”

Részlet egyikünk által a beszámolóhoz írt levelébõl, amelyet barátaihoz írt …

„ … Nos, valóban így történt, ha valaki arról kérdezett, hogy mi volt számomra a legemlékezetesebb az izraeli utunk kapcsán, akkor habozás nélkül azt válaszoltam, hogy az idõs házaspárral történt találkozás. Mélyen megérintett a velük való együttlét.
Már ottlétünkkor is, és késõbb is azon igyekeztünk, hogy a beszámolóban említett gyülekezettel és tagjaival folyamatos kapcsolatba kerüljenek az idõsek. Sajnos ez a mai napig sem tudott kibontakozni. Miután itthon újra és újra átgondoltam a történteket, felmerült bennem egy budapesti munka, amely mintegy mintája lehetne egy izraeli szolgálatnak.
Budapesten egy roma hölgy kezdett holokauszt túlélőkkel egy csoportot, amelyben egy darabig valamilyen szinten én is részt vehettem. Havonta vagy két havonta úgynevezett „partikon” találkoztak egymással az idősek, valamint hívő testvérekkel, akik ebben a szolgálatban elkötelezettek. A szolgálat részét képezte az is, hogy otthonaikban látogattuk meg az időseket, segítettünk nekik, meghallgattuk, s a Messiás szeretetével vettük körül őket . Én is egy idős zsidó házaspárt látogattam többed magammal péntekenként. A bácsit tolókocsival „sétáltattam”, utána pedig közösen, zsidó szokások szerint fogadtuk a szombat beköszöntét. Ez a család a gettó felszámolása, azaz közel 60 éve nem tett ilyent. Istenben való hitüket elvesztették, vagy inkább Istent eltemették tengernyi fájdalmaik mélyére. Megható volt, ahogy a későbbiekben hallhattam az idős néni döntéséről Jézus mellet és bemerítkezéséről.

Mivel Netanyán sok magyarországi zsidó telepedett le a holokausztot követően, – Ezt tapasztaltuk is, amikor a tengerpart felé vezető sétányon kószáltunk estefelé. Az utat szegélyező padokról olykor-olykor magyar beszéd szűrődött felénk. – azon gondolkodtam, hogy ezeket az idős embereket, akik úgy szomjazzák a valódi vigasztalást kik tudják megszólítani a Messiás élő szeretetével. Talán eközben az sem lenne közömbös számukra, hogy bár izraelieknek tartják magukat, de mégis az anyanyelvükön, az „óhazájuk” fiai és leányai hozzák el számukra a múlttal való kiengesztelõdést, és a megbékélést az Örökkévalóval.
Emberileg esetleg 1-2, vagy esetleg 5 év van még hátra az életükbõl, így hát sürgető lenne a választ megtalálni.
Kik tudnak róluk egyáltalán ? Ki, vagy kik szolgálhatnának feléjük ?
Az a válasz visszhangzott bennem, hogy talán nem lehet véletlen, hogy találkoztam velük, s ezek a kérdések bennem fogalmazódtak meg. Én tudok róluk ! Akkor lehet, hogy nekem kell tennem valamit Talán nekem kellene mennem ?”

Felmerült bennünk: – Nem lehet, hogy az Úrnak nemcsak a Magyarországon élő túlélõkkel kapcsolatosan van olyan vágya, hogy Simeonként megvigasztalva, a megváltás örömével eltelve mehessenek el erről a földről, hanem Izraelben is felépülhet egy olyan csoport, kis „gyülekezet”, ahol ottani magyar idősek már nemcsak a Soá közös sebei miatt gyűlnek egybe, hanem Isten vigasztaló beszédei miatt is?

Folytatás következik…