Dr. Tatai István: Zsidómisszió – Dialógus – Akédáh, vagy valami más? 1.rész

A zsidómisszió a második századtól megtorpant. Ennek hátterében az erõsödõ zsinagógai ellenállást láthatjuk (Javnei zsinat döntése a názáreti heretikusok ellen), de igen valószínû, hogy Jeruzsálem lerombolása, majd a Bar-Kochba lázadás bukása, valamint a kimaradt parúszia is jelentõsen csökkentette a zsidók felé irányuló misszió esélyeit. Az evangélium egyre inkább a zsidó eszkatológikus elemektõl „letisztított” (földi messiási országlás), s a pogány fülekhez igazított, „görög nyelven elmondott” üzenetté lett. Az Egyház zsidók felé irányuló eredeti küldetése pedig fokozatosan zsidóellenes és polemikus hangvételt öltött. Az extra ecclesiam nulla salus elv exkluzív módon érvényesült mind a pogány, mind a zsidó vallás követõivel szemben.

Constantinus megtérése (312) fordulópontot jelentett a zsidómisszió területén is. Az állami törvényhozás missziópolitikája jelentõsen visszaszorította a zsidó vallás megjelenésének lehetõségeit: megtiltotta, hogy a zsidók a továbbiakban keresztyéneket térítsenek. II. Theodosius (408-450) császár 438 után a keresztyén missziót hivatalos állami feladattá tette.  I. Justinianus  (527-565) idejében pedig megkezdõdik a zsidók jogfosztása és a kényszerkeresztségek bevezetése is.

Természetesen voltak türelmes hangok is az Egyház történetében. Nagy Gergely pápa (540-604) például a tolerancia mellett emelt szót Palermo püspökével  szemben (598)(3), majd a 787-es Níceai Zsinat lehetõséget biztosított a kényszerkereszteltek eredeti zsidó hitük publikus megvallására. E türelmes hang mellett azonban alapvetõen a „megvetés tanítása” (teaching of contempt) és  a militáns misszió érvényesült  az Egyház holokauszt elõtti történetében.

A soá fordulópontot jelent a zsidómisszió kérdésében is. Az egyházak tekintélyes része  lemondott a zsidók térítésérõl, s a keresztyén misszió lehetõségét teljességgel elutasította. Mindazonáltal a misszióval kapcsolatos összkép meglehetõsen bonyolult, s a kérdés még nem jutott nyugvópontra. Két alapvetõen ellentétes kategóriát kell megkülönböztetnünk a vita kontúrjait illetõleg: Ma is vannak olyan promissziós nézetek,  amelyek biblikus hagyománynak tekintik a zsidómisszió folytatását, mások pedig ezt erõteljesen elutasítják. A következõkben vizsgáljuk meg a két csoport érveit.

1.  Promissziós álláspont
Érvelésük alapvetõen a keresztyénség eredeti alapigazságához való ragaszkodásra épül. Jézus Izrael Messiása és a világ Megváltója. Ennek következtében Õ az egyetlen üdvlehetõség a keresztesemény utáni világ számára. Ezt a tételt maga Jézus állította fel, amikor hangsúlyozta, hogy Õ az út az igazság és az élet, s senki sem mehet az Atyához csak általa (Jn 14,6). Pünkösd után errõl  a kizárólagosságról, az „egyetlen névrõl” vallott   Péter apostol  a zsidó Szanhedrin elõtt (ApCsel 4,12). Pál apostol is úgy szólt a zsidóság elesettségérõl, hogy megmenekülésük érdekében, akár saját üdvösségét is feláldozná. A pro-missziós tábor számára tehát a zsidómisszió az egyetlen újszövetségi örökség és üzenet, amely minden korban érvényes. Számukra a zsidómisszió elvetése egyet jelent Jézus Messiás-voltának  tagadásával, ezért elvileg és gyakorlatilag, lelkiismereti kérdésnek tekintik a zsidók felé irányuló igehirdetést.
Egy további misszió melletti érv az „ígéret és beteljesedés” koncepciójával kapcsolatos. Izrael csak az új szövetségben találhatja meg üdvtörténeti válaszait kérdéseire. Ezt a véleményt Samuel Bendor, a témáról írt mûvében így szólaltatja meg:
„Azoknak a zsidóknak, akik ritkán vagy soha nem járnak zsinagógájukba, szükségük van az evangéliumra, hiszen õk úgy, mint mai társadalmunk széles rétegei, megrögzött materialisták. A mai zsidóság nem ismeri a bûneikért való elégtétel lehetõségét, ezért még a vallásos zsidónak is szüksége van az evangéliumra.” (4)

Samuel Bendor hangsúlyozza, hogy Jézus nem feloldani jött a törvényt, illetve a judaizmust. Ellenkezõleg, Õ azért jött, hogy beteljesítse és tökéletességre vigye azt (Mt 5,17). Sok más keresztyén számára a zsidómisszió irgalmasságból történõ kötelesség. A Krisztusban kapott kincs annyira értékes, hogy bûn lenne azt visszatartani. (5)

A promissziós érvek között ekkléziológiai tételt is találunk. Pál írásaiban az Egyház, annak lényege szerint, a zsidóknak és pogányoknak Istentõl rendelt közössége. Együttes feladatuk egy olyan szeretetközösségi lét bemutatása, amellyel „féltékennyé” tehetik a még Jézusban nem hívõ zsidóságot is.

David J. Bosch(6),  igen értékes missziológiai mûvében, rendkívül körültekintõen tárgyalja a zsidómisszió kérdését. Elveti Lothar Steiger azon véleményét, mintha az Egyháznak a holokauszt után, semmi egyéb „missziója” sem lenne, minthogy „oltalmazza a hitetlen Izraelt”, s így biztosítsa a zsidók nyugalmát a világban (7).   Hangsúlyozza, hogy az Egyház nem feledkezhet meg arról, hogy Izrael méhébõl született, s „hogy sohasem viselkedett Izrael házában igazán vendégként illõ módon”(8).  Bosch arra a veszélyre is figyelmeztet, hogy az évszázados ellenségeskedés miatti „együttérzés”, nehogy a „vitás kérdések felhígításához” vezessen(9).  Végül is, Bosch a zsidók közötti missziót, az Egyház napirendjének „lezáratlan ügyének” nevezi:
„Ha valóban Krisztus a ’meglepõ válasz a zsidóság vallásos keresésére’, ha a ’Tóra és Krisztus összeolvasztása’ megengedhetetlen, ha nem Ábrahám teste, hanem hite számít (Gal 3,7; Róm 4,11 és 9,8), ha nem a vallási elõírások buzgó megtartása szerez üdvösséget (Róm 10,2), ha csakis azok oltatnak be ismét az olajfába, akik ’nem maradnak meg a hitetlenségben’ (Róm 11,23) – ha mindez így van, akkor vajon nincs-e mégis egyéb kötelességük is a keresztyéneknek a zsidókkal szemben, mint hogy biztosítsák a zsidók nyugalmát a világban? Természetesen vigyázni kell arra, hogy a zsidók elõtt való tanúságtétel a legnagyobb tapintattal és alázattal történjék…” (10)

2.  Antimissziós vélemények
F.-W. Marquardt az ApCsel 4,12 –vel kapcsolatban megjegyzi:
„Aki ezt a jelszót: ’Krisztuson kívül nincs üdvösség’ nem mint a hívõ személy egy magasztaló énekét, hanem mint egy hitetlen személlyel szemben  támasztott követelményt olvassa, az törvénnyé teszi az evangéliumot.”(11)
Számos soá utáni teológus  nem teológiai, hanem erkölcsi alapon utasítja el a zsidók felé történõ misszió lehetõségét. H. Gollwitzer a keresztyén fél erkölcsi ellehetetlenülésérõl  és szégyenérõl így ír:
„Eddigi bûnbánó szavainkat még nem járta át eléggé a belsõ megindultság. Hagyományos és professzionális módon ugyan szóltunk  már bûnbánatunkról, – ez  már nálunk csak így szokás, de ez súlyában nem felelt meg annak a konkrét és ismert bûn mértékének, ahogy mi a zsidókkal bántunk. Hogyan is kerülhetnénk így a szemük elé, s miként is mondhatnánk ki ilyen háttérbõl érkezve a ’zsidómisszió’ szót? Hogyan is szólhatnánk a zsidóknak Jézusról, mint saját Urukról, Megváltójukról és Messiásukról, akit mi magunk, annyira ellehetetlenítettünk elõttük?”(12)

Rolf Rendtorff  a soá-t az Egyház erkölcsi és teológiai csõdjének (ein moralisch-theologischer Bankrott der Kirche) tartja, melynek következtében elkerülhetetlen az Egyház  mindenféle missziós igényérõl való lemondás. Rendtorff szerint a soá utáni keresztyénség nem csak a zsidóság elõtt vesztette el hitelességét, hanem alapjában megkérdõjelezte saját létét is.(13)

A teológiai érvek között gyakran szerepel még az új teológiai felismerés is: Izraelnek ugyanaz az Istene, mint a keresztyéneknek, és Izraelnek Istennel ma is érvényes szövetsége van, tehát Izrael ma is üdvhordozó, miként ezt a „two-ways” ekkléziológiai modellek leírják. Ez azt jelenti, hogy Izrael az Egyház mellett a szoteriológiai ellipszis egyik gyújtópontja (L. Goldschmidt), valamint annak ökumenikus partnere (Karl Barth). Mindezt az a Németországi Evangéliumi Egyházak (EKD) egyik alapirata így foglalja össze:
„Isten soha nem mondta fel szövetségét Izraellel. Izrael Isten választott népe marad. Annak ellenére, hogy nem fogadta el Messiását, Isten õt nem vetette el (Róm 11,1). Ez a felismerés, Pál apostolra hagyatkozva, azon bizodalmunkban erõsít meg bennünket, hogy Isten az Õ népét az üdvösség teljességébe vezeti. Ez Isten munkája. Istennek nincs szüksége a mi missziói tevékenységünkre.”(14)

…..folytatás következik !

1. A témáról rövid, de számos irodalmi utalással ellátott szócikket közöl: Thomas Lehnardt: Judenmission.  LThK, 1052-1053 pp.
2. Ld. Zsengellér József  tanulmányát: A páli zsidómisszió hangsúlyai az Apostolok Cselekedeteiben.  In: Békési Sándor (szerk.): Ostium in Caelo. Jubileumi kötet dr. Bolyki János teológiaprofesszor 75. születésnapjára. KGRE Hittudományi Kar, 2006. 53. p.
3. Michael A. Singer: Gregory I („The Great”). Szócikk, DJCR, 173. p.
4. Idézi Ursula Rudnick: Auf dem langen Weg zum Haus des Nachbarn. Studien zum christlich-jüdischen Gespräch seit 1945 und ihre Verortung in der Theologie. Hora Verlag Hannover, 2004. Az eredeti szöveg helye: T.H. Bendor Samuel: The Challenge of an Ancient People. Should there be  Christian Missions to the Jews? London: Living Waters Missionary Union, 1959, 2 – 4 pp.
5. Ld. Ursula Rudnick, 99. p.
6. David J. Bosch: Paradigmaváltások a misszió teológiájában. Harmat – PMTI, Budapest, 2005, 156-158 pp. (Transforming Mission – Paradigm Shifts in Theology of Mission. New York, 1991).
7. Bosch, 157. p. (Ld. Steiger: Schutzrede für Israel. Römer 9-11. 1980. In: Fides pro mundi vita, Gütersloh Verlag).
8. Bosch, 157. p.
9. Bosch, 158. p.
10. Bosch, 158. p.
11. F. W. Marquardt: Von Elend und Heimsuchung der Theologie. Prolegomena zur Dogmatik. München, Kaiser, 1988, 140. p.  Eredeti szöveg: „Wer den Ruf: ’Außer Christus kein Heil’ (Apg. 4,12), nicht als Lobgesang eines Glaubenden, sondern als Bedingung für Nicht-Glaubende liest, vergesetzlicht das Evangelium.”
12. Idézi U. Rudnick, 100. p. Az eredeti szöveg: Helmuth Gollwitzer: Votum auf der EKD-Synode, 1960.
13. Ld. bõvebben: U. Rudnick, 101. p.
14.Kirchenamt der EKD (Hg.): Christen und Juden I-III. Die Studien der EKD in Deutschland 1975-2000. Gütersloher Verlagshaus, 2002, 167. p.