Hetvenöt éve történt: hatályba lépett az első zsidóellenes törvény

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1938. május 29-én lépett hatályba az első zsidóellenes törvény, amellyel kezdetét vette a magyarországi zsidóság teljes jogfosztása.
A magyarországi zsidóság 19. század közepétől kibontakozó polgári és politikai emancipációja az 1867-es kiegyezés után emelkedett törvényerőre. Az Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter által 1867 decemberében beterjesztett emancipációs törvény (az 1867. évi XVIII. törvénycikk) kimondta: “az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosultak”. Az állam a zsidó vallást bevett felekezetnek, a zsidókat pedig izraelita vallású magyar állampolgároknak ismerte el.

Az állampolgári jogegyenlőség elnyerésével megindult egy erőteljes asszimilációs folyamat is. Az első világháború után ugyanakkor egyre nagyobb teret kaptak a zsidóellenes indulatok, nem utolsó sorban amiatt, hogy sokan a hazai zsidóságot tették felelőssé az 1918-19-es magyarországi forradalmakért.

A nemzetgyűlés 1920. szeptember 26-án fogadta el a nem keresztény származásúak egyetemi felvételének szabályozásáról szóló 1920. évi XXV. törvénycikket. A numerus clausus (zárt szám) néven is ismert jogszabály az egyes “nemzetiségek és népfajok” összlakossághoz viszonyított arányszámához kötötte az adott etnikumból a felsőoktatásba felvehető hallgatók számát, és elsődleges kritériummá tette a “nemzethűséget”. A törvény maga látszólag nem vonatkozott az egyenlő állampolgári jogokkal rendelkező zsidóságra, azonban a végrehajtási utasításban a zsidókat nemzetiségnek minősítették, és így a felsőoktatásba felvehető zsidók arányát 6 százalékban maximálták. A numerus clausus megsértette az állampolgári jogegyenlőség elvét, egyben előkészítette a szellemi-politikai talajt a következő évtizedek sokkal súlyosabb jogfosztó intézkedései számára.

A zsidókérdés “rendezésének” követelése az 1930-as évek közepétől erősödött fel, egyebek mellett a náci Németországban zajló változások hatására és a hazai szélsőjobboldal térnyerése miatt.

Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. március 5-én, Győrben elmondott beszédében leszögezte: Magyarországon van zsidókérdés, de ennek rendezését csakis tervszerűen és törvényes úton tartja lehetségesnek. A kormányfő április 8-án nyújtotta be a parlament alsóházának a zsidóságnak a gazdasági élet egyes ágazataiban és a kultúra területén való túlreprezentáltsága miatt “megbomlott egyensúly” helyreállítását célzó törvényjavaslatot A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról címmel. Ezután 59 nem zsidó magyar művész és értelmiségi, köztük Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos és Csók István a Pesti Napló 1938. május 5-ei számában nyilatkozatban állt ki az állampolgári jogegyenlőség elvének védelmében, de a tiltakozás hatástalan maradt. Miután május 11-én lemondott Darányi, a törvényjavaslatot május 24-én az új miniszterelnök, Imrédy Béla terjesztette a felsőház elé.

Az első zsidótörvényt (1938. évi XV. törvénycikk) a parlament mindkét háza elfogadta, és 1938. május 29-én lépett hatályba. Kimondta, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályák (újságírók, színészek, ügyvédek, mérnökök és orvosok) állásainak legfeljebb 20 százalékát tölthetik be zsidók, ennek végrehajtását az orvosi és az ügyvédi kamara mintájára létrehozott szakmai tömörüléseknek kell felügyelniük. A törvény ugyancsak 20 százalékban maximálta a zsidók létszámát a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál. E kritérium érvényesítésére a jogszabály öt évet írt elő.

Mentesültek a törvény alól az első világháborúban és a forradalmak után különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzett zsidók, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint gyermekeik, ha nem tértek vissza a zsidó vallásra. Bár a törvény indoklása és szövege is vallási alapon definiálta a zsidó fogalmát, a jogszabály az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette. A törvény egyértelmű támadás volt az állampolgári jogegyenlőség elve ellen, miközben megjelentek már benne a faji alapú meghatározás csírái.

Az első zsidótörvény hatályba lépésével kezdetét vette a magyarországi zsidóság teljes jogfosztása. Bár Imrédy a törvény elfogadásakor azt ígérte, hogy az intézkedés a maga nemében az utolsó lesz, azt újabbak követték. 1939. május 5-én hirdették ki “a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939. évi IV. törvénycikket, az úgynevezett második zsidótörvényt, majd 1941. augusztus 18-án “a házassági jog módosításáról és a házassággal kapcsolatos fajvédelmi rendelkezésekről” szóló 1941. évi XV. törvénycikket, a harmadik zsidótörvényt.

Az 1944. márciusi német megszállás után a Sztójay-kormány sorra hozta a zsidóellenes rendeleteket, köztük a sárga csillag viseléséről, a zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről, a zsidók lakásának igénybevételéről és gettókba költöztetésükről.

Az 1938-1944 közötti időszakban született zsidótörvények és rendeletek legalizálták a magyarországi zsidóság társadalmi kitaszítását, megalázását és jogfosztását, egyben elvezettek kétharmadának fizikai megsemmisítéséhez a munkaszolgálatban és a náci koncentrációs táborokban. (MTI)