RANDOLPH L. BRAHAM: Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt Magyarországon 2.

Sztójay biztosítékai feltehetően megnyugtatták a bíborost, mert elfogadott egy kompromisszumos szöveget, amelynek alapján július 8-án és 9-én az állami rádió valamennyi parókiának sugározza majd a bíboros közlését, miszerint a pásztorlevelet csak a papok és az egyházi tisztviselők tájékoztatására szánták, s azt nem szabad felolvasni a híveknek. Helyette a következő szöveget olvassák majd fel:

Serédi Jusztinián bíbornok, Magyarország hercegprímása a maga és a nagyméltóságú püspöki kar nevében közli a katolikus hívekkel, hogy a zsidókra, különösen a megkeresztelkedettekre vonatkozó rendelkezések tárgyában ismételten fordult a magyar királyi kormányhoz, s ily irányú tárgyalásait továbbra is folytatja. (60)

Számítva arra, hogy a kormány előtti nyilvánvaló kapitulációját bírálni fogják, a bíboros július 9-én bizalmas levelet intézett a püspökökhöz, amelyben megmagyarázta lépésének okait. A levélben áttekintette május 17-e óta folytatott tevékenységét – ez volt a számukra megküldött első közlés dátuma -, hangsúlyozva, milyen erőfeszítéseket tett a deportálások felfüggesztésének elérésére, és kifejtette az okokat, amelyek a pásztorlevél megfogalmazására, majd visszavonására késztették. Levelét azzal fejezte be, hogy meggyőződése szerint a hívek a rádióközlemény és a szószékekről felolvasott rövid szöveg alapján fel fogják ismerni: az egyház teljesítette kötelességét, s a titkos tárgyalások olyan eredményekkel jártak, amelyeket a kormánnyal való nyílt konfliktus révén nem lehetett volna elérni.(61) A rövid szöveget Magyarország valamennyi katolikus templomában július16-án olvasták fel, tehát akkor, amikor Magyarország egész területe, Budapest figyelemre méltó kivételével, már judenrein volt.

Visszatekintve, mit sem számított volna, ha a pásztorlevelet felolvassák is. A bíboros még a segítés valódi szándékával íródott dokumentumban is szükségesnek tartotta kijelenteni: Mi nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az tény, hogy a többiek e tekintetben hitsorsosaik ellen nem léptek fel. Kis György tisztelendő ezzel kapcsolatban az alábbi, elevenbe vágó megjegyzést tette: Serédi hercegprímás tehát 1944 júniusában, miután a vidéki zsidóságot és sok tízezer zsidó-keresztényt testileg-lelkileg meggyötörve, megalázva, marhavagonba préselve az országból elszállították és a pásztorlevél megjelenésének időpontjáig már nagy részüket megölték, két részre osztja fel a magyar zsidóságot. Egyik része bűnös, mert minden tekintetben bomlasztó befolyást gyakorolt a magyar életre, a másik része pedig hallgatással vétkezett, mert “nem lépett fel hitsorsosai ellen”. Logikusan mi következik ebből? Az, hogy mindkét rész, vagyis az egész zsidóság elítélendő.

Ugyanezt mondják a nyilasok és a hitleristák is… Nincs kizárva, hogy ezek az emberek úgy gondolták: csak a zsidókérdés elintézésének a módja különbözteti meg őket az egyháziaktól!(62) A református egyház vezetői által javasolt pásztorlevél sorsa is hasonlóan alakult. A Ravasz püspök által fogalmazott első vázlatot az elképzelések szerint július 2-án kellett volna felolvasni valamennyi kálvinista templomban.(63) Több püspök és helyi egyháztanácsa ragaszkodott ahhoz, hogy a levélbe vegyenek bele egy utalást Magyarország “embertelen bombázásáról”. Az ezt az utalást tartalmazó levelet a tervek szerint július 9-én kellett volna felolvasni. Antal neszét vette a protestáns egyházi vezetők szándékának, s ugyanazzal a technikával fegyverezte le őket, mint amelyet korábban a bíborossal szemben alkalmazott. A Ravasz leányfalui házában július 11-én lezajlott találkozón(64) ugyanazokat a biztosítékokat nyújtotta, mint a katolikusoknak a megkeresztelkedettek mentesítéséről és a zsidókkal való humánusabb bánásmódról. Az egyházi vezetők engedtek. Visszakozásukat azzal indokolták, hogy a kormánnyal való nyílt szakítás hatalomra segíthetné a nyilasokat, s ez nemcsak az egyházak és az ország, hanem a budapesti zsidók számára is végzetes lenne. A megállapodás szövege azonos volt azzal, amit a bíboros fogadott el. Július12-én a protestáns egyházak lelkészei utasítást kaptak, hogy a július 16-i, vasárnap reggeli istentiszteleten a következő szöveget olvassák fel a híveknek: A Magyarországi Református és a Magyarországi Evangélikus Egyház püspökei tájékoztatni kívánják a gyülekezeteket arról, hogy mindkét evangéliumi egyház vezetősége a zsidókérdés kapcsán, különösen a megkeresztelkedett zsidók érdekében, ismételten eljárt az illetékes kormányzati tényezőknél, és ez irányú fáradozásait tovább is folytatja.(65) Az egyházi vezetők erőfeszítései némi eredménnyel jártak. Sikerült mentesítést kapniuk a zsidó származású egyházi tisztségviselők, valamint a vegyes házasságban élő személyek számára. Elérték azt is, hogy a megkeresztelkedettek enyhébb bánásmódban részesüljenek, s érdekképviseletükre július 14-én életre hívták a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségét. Ezzel egyidejűleg mozgalmat indítottak az 1941. augusztus elseje előtt áttértek összeírására.(66) Ez a fejlemény, továbbá annak kiszivárgása, hogy Sztójay július 7-én biztosította a bíborost: amennyiben ismét megkezdenék a deportálásokat, az áttérteket mentesítik, sok zsidót késztetett kikeresztelkedésre – mind az ortodox zsidók, mind a nyilasok legnagyobb bosszúságára.

Az egyházi vezetőknek kétségtelenül részük volt abban is, hogy a kormányzó a deportálások leállítása mellett döntött. Mindazonáltal mivel szinte kizárólag a megkeresztelkedettekre vonatkozó tárgyalásokhoz ragaszkodtak, továbbá nem adtak egyértelmű eligazítást alárendeltjeiknek és a keresztény tömegeknek, hozzájárultak annak a légkörnek a kialakulásához, amely lehetővé tette a “végső megoldás” akadálytalan megvalósítását. A gyászos, lesújtó események fényében csak csodálkozhatunk Isaac Herzog palesztinai főrabbi naivitásán, aki megkísérelt kihallgatást kieszközölni XII. Pius pápától, hogy a Vatikán közbenjárását kérje a magyar zsidók érdekében. Amikor próbálkozása nem járt sikerrel, a főrabbit meghívták, hogy a pápa helyett Monsignore Hughesszal, a kairói apostoli nunciussal találkozzék. Az 1944. szeptember 5-én lezajlott találkozón a főrabbi úgy vélekedett, a helyzeten talán javítana, “ha magyar püspökök elmennének a táborokba, és mindenki előtt kinyilatkoztatnák, hogy ha a deportálások tovább folytatódnának, akkor ők is együtt mennének és halnának a zsidókkal“.(67) A derék főrabbi nyilvánvalóan nem rendelkezett megfelelő értesülésekkel Magyarország keresztény egyházi vezetőinek nézeteiről és cselekedeteiről. A keresztény egyházak vezetőivel ellentétben számos püspök a maga területén tevékeny részt vállalt az üldözött zsidók érdekében. Néhányan minden tőlük telhetőt megtettek, hogy rávegyék a helyi hatóságokat, enyhítsenek a zsidók szenvedésén. Megesett, hogy még a magyar kormány vezetőit is megkeresték. Jóllehet a legtöbb ilyen közbenjárás személyes és magántermészetű volt, három püspök nyilvánosan is felvetette a gettósítás és a deportálás kérdését.

Apor püspök például pünkösdvasárnapi prédikációjában kijelentette: És aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről, és azt állítja, hogy vannak emberi csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány és nyilvánvalóan bűnös… És mindenki, aki ilyen kínzásokat helyesel és azokon részt vesz, súlyos bűnét jóvá nem teszi.(68) Hamvas Endre csanádi püspök a szegedi székesegyházban június 25-én megtartott papszentelési szertartáson, amikor már folyt a megye zsidóságának deportálása, szintén bátran és ékesszólóan nyilatkozott: Most különösen szükség lesz az igazság hirdetésére, mert nagyon elködösödött az emberek értelme, és az egyoldalú propaganda hatása alatt nagyon megzavarodott az ő ítéletük… A kereszténység nevében száz és százezer embert megfosztanak tulajdonától, otthonától és deportálnak fajiságuk miatt, melyről nem tehetnek, olyan módon, mely a szenvedések özönét zúdítja rájuk, egészségüket, életüket bizonytalanságnak teszi ki, emberi méltóságukat pedig megalázza.(69) Márton Áron püspök állt ki nyilvánosan a legbátrabban. Az ő egyházmegyéjéhez tartozott Erdély egész területe, noha püspökségének székhelye Gyulafehérvárott, a térség román kézen levő részében volt. Május 18-án a kolozsvári Szent Mihály templomban beszélve, amikor a környező vidék zsidó lakossága még a helyi gettóban volt, megrendítően ítélte el a zsidók elleni rendszabályokat, ellentétben e térségbeli protestáns társaival, akik hallgattak. Egyebek között kijelentette: A világ… ellene dolgozott a felebaráti szeretet érvényesülésének a különböző címek alatt szervezett érdekek egyoldalú és igazságtalan túlhajtásával, s nemegyszer szent igék nevében… Számunkra azonban, tisztelendő testvéreim, változatlanul érvényben van szent hitünk alaptétele. A felebaráti szeretet parancsának nyílt vállalása és érvényesítése ma inkább kötelességünk, mint nyugalmas időkben… Aki felebarátja ellen vét, veszélyezteti a kereszténység kétezer éves munkájának egyik nagy eredményét, az emberek testvériségének gondolatát… Végül kötelez, tisztelendő testvéreim, utolsó elalkudhatatlan kincsünk: a népünk becsülete. A nép mindenütt az igazságos jogon, a mindenkire egyformán alkalmazott törvényeken és mindenki iránt szereteten épült rendre vágyik… Értesültem, hogy híveim… mélységes megdöbbenéssel fogadták ismert személyiségek szabadságának a korlátozásáról és bizonytalan sorsáról elterjedt híreket, és ugyanúgy aggodalommal kísérték a zsidók ellen az utóbbi időben végrehajtott intézkedéseket… Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.(70)

A magyar hatóságok zokon vették Márton püspök kiállását. Miután Jaross rendre utasította, május végén visszament Gyulafehérvárra, s mivel persona non grata lett, egészen a háború végéig nem tért vissza Észak-Erdélybe.(71) Kevés forrásanyag áll rendelkezésre az alsó papság magatartásáról és reagálásáról. Néhány pap és lelkész tevékenyen részt vett a gyenge magyar ellenállási mozgalomban, és tőle telhetően mindent megtett, kiváltképpen Budapesten, az üldözöttek megsegítésére. Közülük mindenekelőtt Bereczky Albert református lelkészt és a katolikusok részéről Varga Béla plébánost kell megemlítenünk.(72) A papság túlnyomó többségének magatartása azonban- mivel feljebbvalóitól nem kapott iránymutatást és bátorítást – az egész ország lakosságának passzivitását tükrözte. Akadtak némelyek, akik időnként megdöbbenésüknek adtak kifejezést azon mód miatt, ahogyan egyházközségükben a zsidókkal bánnak, de rendszerint legfőképpen a megkeresztelkedettek sorsával törődtek. Magatartásukat jól szemlélteti a mohácsi evangélikus egyház tiszteletesének, Oberndorf Eleknek a viselkedése. Három kikeresztelkedett nő érdekében közzétett felhívásában sok pap nézetének és érzéseinek adott hangot: Tudom azt, hogy a zsidóság egy idegen test volt a nemzet testén, amelyet el kellett távolítani. Nem is ez ellen, hanem ennek módja, a kivitel módja ellen van minden jóérzésű magyar embernek kifogása. Én most panaszainkat kizárólag Istentől reám bízott zsidó fajú, protestáns testvéreimre korlátozom. Kérelme végén Oberndorf tiszteletes kijelentette: “sohasem voltam zsidóbarát, de barátja és testvére vagyok azoknak, akik eggyé lettek velem a Krisztusban.” (73)

A NYILAS KORSZAK

Miután a szovjet hadsereg gyors ütemben nyomult előre Magyarország határai felé, Horthy és szűkebb köre úgy döntött, fegyverszünetet kér. A kellőképpen elő nem készített kísérlet 1944. október 15-én kudarcba fulladt. Miután a Nyilaskeresztes Párt a németek segítségével magához ragadta a hatalmat és véget vetett a Horthy-korszaknak, terrorhadjáratot indított a budapesti zsidók ellen. Magyarország a nácik utolsó csatlósaként folytatta a háborút a szövetségesek ellen. A nyilas korszak alatt a keresztény egyházak vezetői továbbra is kérelmeket nyújtottak be a zsidók érdekében. Az egyházi vezetők azonban változatlanul a hagyományos taktikában bíztak, noha az általuk oly híven támogatott társadalmi rend már összeomlott. Ismét a pápai nuncius ragadta magához a kezdeményezést: óva intette Szálasi Ferencet, Magyarország új államfőjét, a zsidók elleni drákói rendszabályok folytatásától. Serédi bíboros és Ravasz püspök – több alkalommal személyesen is – memorandumok előterjesztésével kereste meg Szálasit. A bíboros a náci vezért valamiféle “megszállottnak” tekintette, ugyanakkor így írt róla: “katolikus mivoltát és jó szándékát nem vonja kétségbe, mert beszédéből látta, hogy hívő ember.”(74)

Jóllehet a keresztény vezetők felvetették a zsidókérdést, legfőbb gondjuk az egyre romló katonai helyzet volt, s ezért – többek között -követelték, hogy Budapestet nyilvánítsák nyílt várossá. November elején, amikor sok tízezer budapesti zsidót, többnyire nőt, hajtottak a Birodalommal közös határ felé, az egyházi vezetők több ízben is tiltakoztak. Követelték, hogy biztosítsák a zsidók élethez való jogát, és emlékeztették Szálasit a Sztójay-kormány ígéreteire, miszerint felfüggesztik a deportálásokat. Szálasi válaszát november 24-én adta át Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettes. Ismét biztosították az egyházi vezetőket a főváros státusát illetően (Hitler állítólag meggyőzte Szálasit, hogy Budapest hídjait és közműveit nem semmisítik meg). Arról is tájékoztatták őket, hogy a zsidókat elkülönítik, a munkaszolgálatosokat pedig (ez idő szerint valamennyi ép testű zsidó férfit és nőt) közelebb szállítják a német határhoz, hogy “az orosz megszállás esetén ne állhassanak bosszút a magyarokon”. A válasszal elégedetlen Ravasz püspök november 26-án Serédi bíboroshoz fordult és javasolta, hogy a három egyház vezetőiből álló küldöttség keresse fel Szálasit. A bíboros, aki ekkor már súlyos beteg volt, mint hiábavalót elutasította ezt az elgondolást. A bíboros korábban már hasonlóképpen válaszolt a Zsidó Tanács vezetőinek, akik egy november 14-i táviratukban közbenjárását kérték, mivel a zsidókat, tekintet nélkül nemükre vagy egészségi állapotukra, összeterelték és deportálták, megsértve ezzel a fennálló törvényeket. Látva, hogy a bíboros nem hajlandó velük együttműködni, a református és az evangélikus egyház püspökei önállóan cselekedtek, és memorandumot juttattak el Szálasihoz. Ebben a december 1-jei keltezésű dokumentumban kijelentették, hogy a zsidókkal szemben alkalmazott “bánásmód megcsúfolja Istennek azt az örök törvényét, amely még az ellenséggel szemben is emberséges bánásmódra kötelez, és nemzetünk fejére idézi az igazságos Isten haragját”.(75) Míg az egyházi vezetők közvetlenül a nyilas vezetőkhöz intézett felhívásokkal igyekeztek enyhíteni a zsidók helyzetén, néhány pap tevékeny szerepet vállalt zsidó életek megmentésére irányuló kísérletekben. Közülük messze a legaktívabbak azok voltak, akik különböző kolostorokkal, rendházakkal és zárdákkal álltak kapcsolatban,(76) mindenekelőtt pedig a megkeresztelkedettek különleges érdekeinek védelmére alakult egyházi intézmények: a Szent Kereszt Egyesület és a Jó Pásztor Bizottság. A Szent Kereszt Egyesület volt a katolikus hitre tért zsidók védelmét és érdekképviseletét segítő legfőbb intézmény. Az Egyesületet, amely 1939. október 3-án kezdte meg működését, Cavallier János és Jánosi József tisztelendők irányították.(77) A szervezet először a második világháború kitörése után mind nagyobb számban érkező menekültek támogatásának szentelte figyelmét. Úgyszintén segítségére sietett azoknak, akik a zsidótörvények hatálya alá estek; e tekintetben együttműködött a legnagyobb zsidó jóléti szervezetekkel. A német megszállást követően az Egyesület nemcsak igen komoly részt vállalt a megkeresztelkedetteknek a zsidóellenes rendszabályokkal szembeni védelmezésében, hanem segítő tevékenységét kiterjesztette az országban tartózkodó sok menekültre, függetlenül azok vallásától. Szorosan együttműködve a katolikus hierarchiával és a pápai nunciussal, az Egyesület volt a Magyar Keresztény Zsidók Szövetsége megalakításának fő hajtóereje és az emberi jogok védelmezője. Hatékony működése 1944. november végén ért véget, miután hivatali helyiségeit ismételt nyilas támadások érték. November 17-én magát Cavalliert is lelőtték a nyilasok, majd sebesülten elhurcolták pápai védlevélért folyamodó mintegy százötven zsidóval egyetemben. Ezt követően az Egyesület működését túlnyomórészt a Jó Pásztor Bizottság vette át és folytatta.

A Jó Pásztor Bizottság volt a protestáns hitre tért zsidók legnagyobb szövetsége.(78) 1942. október 20-án alakult Muraközy Gyula lelkész irányításával, a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének védnöksége alatt. A bizottság vezetésével Éliás József lelkészt bízták meg, aki maga is zsidó származású volt. Az evangélikus egyház 1944 májusában csatlakozott a Bizottsághoz, amikor is Raffay püspök Sztéhló Gábor lelkészt bízta meg az egyház képviseletével, s fő feladatául a munkaszolgálatosok és az áttértek gyermekeivel való törődést jelölte ki. A megszállás előtt a Bizottság különösen nagy figyelmet fordított a különböző zsidótörvények által érintett áttértek, beleértve a munkaszolgálatot teljesítők fizikai és lelki szükségleteire. Egyaránt segített zsidó és nem zsidó menekülteken, támogatást nyújtva a Magyarországon belül különböző táborokba internáltaknak. A megszállás után a Bizottság a különböző protestáns felekezetek képviselőivel együttműködve enyhített általában a zsidók, kiváltképpen az áttértek nyomorúságos helyzetén. E célból szorosan együttműködött a Tanáccsal. Míg ez az együttműködés tartott, a Bizottság vezetősége – feltehetőleg azért, hogy jobban védhesse a megkeresztelkedetteket és a zsidó származású keresztényeket-, azon volt, hogy kivonja az áttérteket a Tanács hatásköréből. A Sztójay-korszakban a Bizottság lehetőséget teremtett az áttérésre – lett légyen az őszinte, vagy pusztán pro forma – és semleges államok követségei által kiadott menleveleket osztott szét. Éliásnak tevékeny szerepe volt a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének létrehozásában is.(79) A Bizottság munkája különösen fontossá vált a nyilas korszakban, amikor- többek között – mintegy 1500 gyermeknek nyújtott menedéket 32 otthonban.(80) Röviddel a nyilaskeresztes államcsíny előtt Éliás és Sztéhló segítették megvédeni a gyermekotthonokat a nyilas bandák önkényes támadásaival szemben. A gyermekek élelmezését, elhelyezését és védelmét a Nemzetközi Vöröskereszttel való együttműködés révén biztosították. A Vöröskereszt külön osztályt létesített erre a célra.(81) Mivel Éliás tiszteletesnek szinte nyomban a nyilasok államcsínye után el kellett rejtőznie (a nyilasok már korábban feketelistára tették emberbaráti és politikai tevékenységéért), a gyermekek védelmének felelőssége csaknem kizárólag Sztéhló tiszteletesre hárult. Feladatát igen bátran és ügyesen végezte. Jóllehet néhány otthonban razziáztak a nyilasok és a rendőrök, figyelemre méltó, hogy a gondjaira bízott gyermekeknek sohasem esett bántódásuk. Miután december elején felállították a budapesti gettót, a Bizottság a megkeresztelkedettek lelki szükségleteit elégítette ki, de sok zsidónak is vigaszt és lelki támaszt nyújtott.

Ellentétben a segíteni igyekvő kisebbséggel és a passzívan viselkedő többséggel, kirívó szélsőségként akadt néhány pap, aki aktívan a nyilasok oldalára állt, szellemi, sőt időnként tevőleges támogatást is nyújtott nekik a zsidóellenes rendszabályok végrehajtásában. Így például László Ignác gyergyószentmiklósi főesperes, a felsőház tagja, aki a zsidó nép fizikai megsemmisítése mellett kardoskodott.(82) Egy további példa Kun András páter minorita szerzetes, akiről úgy hírlett, szemben állt az egyházi hierarchiával. Kezében puskával, nyilas karszalagot viselve vett részt háromszáz védett zsidó kínvallatásában a Városház utca 14. szám alatti nyilas főhadiszálláson. A zsidók közül később mintegy kétszázat a Dunába lőttek. Kun páter részt vett 1945. január11-én a Maros utcai zsidókórház betegeinek és orvosainak legyilkolásában is, ahol állítólag parancsot adott a nyilasoknak, hogy “Krisztus szent nevében” lőjenek.(83)

A HÁBORÚ UTÁNI REAGÁLÁS

A magyarországi “végső megoldás” méretére és arányára, minden iszonyatos részletére fény derült a számos nemzeti és nemzetközi háborús bűntett-perben, továbbá a túlélők, valamint a keresztények személyes beszámolóiból és emlékirataiból. A holokauszt kétségtelenül nemcsak a zsidóság legnagyobb tragédiája, hanem Magyarország történelmének egyik legsötétebb fejezete is. A legfőbb kérdés, amely a tudósokat és a laikusokat egyaránt foglalkoztatta, a felelősség problémája volt. Dokumentumok is alátámasztják azt a következtetést, hogy a keresztény magyarokra is felelősség hárult a zsidó honfitársaikra zúdult tragédiáért. A keresztény egyházak vezetőit különösen érzékenyen érintette az a vád, hogy nemcsak támogatták a német megszállás előtti korszakban hozott legfontosabb zsidóellenes törvényeket, hanem elmulasztottak hathatós intézkedéseket tenni a zsidók megsegítésére a “végső megoldás” korszakában. Nagyrészt e negatív kép javítását szolgálták a háború után publikált első beszámolók az egyházak háború alatti szerepéről. Az ösztönzést és az irányelveket ezekhez a katolikus és a protestáns egyházak vezetői szolgáltatták.(84) A felelősség kérdéséről a vitát részben az a határozattervezet robbantotta ki, amelyet Ravasz püspök nyújtott be röviddel az 1946. májusi kunmadarasi pogrom után.(85) A református egyház által egyhangúlag elfogadott határozat kijelentette: A Magyar Református Egyház Egyetemes Konventjének Tanácsa… mélyen megalázkodva megvallja bűnét, amellyel Isten fölségét megsértette. Megsértette azzal, hogy a tőle vett prófétai tisztét hűségesen nem teljesítette. Elmulasztotta inteni a népet és felsőbbségét, amikor mindkettő Isten törvényeivel ellenkező útra tért, s nem állt ki egész bátran az ártatlanul üldözöttek mellett.(86) Ravasz püspök viszont elutasította a Nyíregyházi Szabad Tanács által elfogadott határozatot, amelyben a haladó szellemű papok és világiak e csoportja elismerte az egyház részbeni felelősségét. A Bereczky Albert lelkész által fogalmazott határozat azt is kifejezésre juttatta, hogy az egyháznak úgy kellene bűnbánatát nyilvánítania, hogy megfelelő bocsánatkéréssel fordul a zsidóság maradványához. Mivel ezt az egyház által elfogadott határozatként hozták nyilvánosságra, Ravasz püspök úgy vélte, keményen vissza kell utasítania. Az Országos Református Lelkészegyesület konferenciáján megjelenve – a hírek szerint dörgő taps közepette – kijelentette, hogy a református egyháznak semmi oka nincs a történtekért bocsánatot kérni a magyar zsidóságtól.(87)

A Vatikán 1965-ös, Nostra Aetate című, irányadó nyilatkozatának célkitűzései Magyarországon mindeddig nem váltak valósággá a maguk teljességében.(88) A Nyugattal ellentétben, ahol a keresztény-zsidó kapcsolatok alapvető és kedvező változásokon mentek át, Magyarországon e viszony túlnyomórészt feszült maradt. A holokauszt, és különösen a kommunizmus időszaka – amelyet a magyarok közül még mindig sokan a zsidók számlájára írnak – mindmáig ráveti árnyékát e kapcsolatokra. Az 1989-es rendszerváltás előtt a Vatikán útmutatásait lényegében figyelmen kívül hagyták, ha nem éppen gátolták azok megvalósulását. A kommunista rendszer összeomlása után történt néhány, lényegében sikertelen kísérlet a kiengesztelődés ügyének előmozdítására. A kezdeményezések, amelyek több egyházi személyiségtől kiindulva a “biblikus és teológiai tanulmányok és a testvéri párbeszéd” előmozdítását célozták, ugyanazzal a politikai helyzettel találták magukat szemben, amellyel a hasonló célokat követő Keresztény-Zsidó Társaságnak (89) kellett szembesülnie: a nacionalizmus feléledésével és a magyar politikai és egyházi vezetés mind erőteljesebb húzódozásával, hogy becsületesen szembenézzenek a holokauszt tényével. E vezetésnek a kiengesztelődésre való felhívásai következetesen visszhangozzák Ravasz püspök nézeteit. Történelmi és politikai érveket sorolva utasítják el a bocsánatkérés szükségességét, lelkiismeretükön pedig a zsidókat ért tragédia fölötti szomorúságuk kifejezésével könnyítenek. A szomorúság ilyen kifejezését hozta nyilvánosságra például a Református Egyház Zsinata 1990. június 12-én kiadott nyilatkozatában, hozzátéve, hogy az egyház a háború idején “hitében és cselekedeteiben gyengének bizonyult”. Bár figyelmen kívül hagyja Magyarország szerepét a “végső megoldásban”, a nyilatkozat kijelenti, hogy az egyháznak “újra és újra ki kellene nyilvánítania felelősségét és bűnbánatát”.(90)

A magyarországi holokauszt ötvenedik évfordulója alkalmából a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa közös nyilatkozatot adott ki, amelyben többek között a következőket jelentik ki: …kegyelettel és megrendült lélekkel emlékezünk arra, hogy ötven esztendővel ezelőtt történt a magyarországi zsidók elhurcolása és kegyetlen legyilkolása a koncentrációs táborokban. A huszadik század legnagyobb szégyenének tartjuk százezrek életének kioltását, pusztán származásuk miatt… A fájdalmas évforduló alkalmával meg kell állapítanunk, hogy ebben a tragédiában nemcsak az esztelen gonoszság képviselőit terhelte felelősség, hanem azokat is, akik bár egyházaink tagjainak vallották magukat, mégis félelemből, gyávaságból vagy megalkuvásból eltűrték zsidó embertársaik tömeges megalázását, elhurcolását és meggyilkolását. Az ötven évvel ezelőtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért Isten színe előtt bocsánatot kérünk.(91) E közös nyilatkozat nagy előrelépést jelent a holokauszt tényével való szembenézés terén, megszövegezői ugyanakkor elmulasztottak rámutatni a keresztény egyházak különös felelősségére, amellyel az egész magyar történelemben, de kivált az 1919-1945 közötti időszakban uralkodó antiszemita légkörért tartoznak. Úgy tűnik, a holokauszttal kapcsolatban a magyarországi keresztény egyházak magukévá tették II. János Pál pápa gondolatait és tanításait, amelyek kizárólag az egyházak “fiainak és leányainak hibáit és mulasztásait” kárhoztatják. A pápa holokauszttal kapcsolatos állásfoglalása az Emlékezünk: Megfontolások a Soáról című, irányadó dokumentumban kristályosodott ki, amelyet a Vatikán1998. március 16-án tett közzé.(92) E dokumentumot Magyarországon mind keresztény, mind zsidó részről általában kedvezően fogadták, bár az utóbbiak közül sokan hiányolták az áldozatokhoz intézett nyílt bocsánatkérést.

A dokumentum mindazonáltal a figyelem középpontjába került, s széles körű vita kiindulópontjává vált a magyarországi holokauszt sokrétű történelmi és politikai vonatkozásaival kapcsolatban, a keresztény egyházak felelősségének kérdését is beleértve.(93) A keresztény egyházak holokauszttal kapcsolatos felelősségéről és az egyházi bocsánatkérés elmaradásáról folyó vita a Vatikán jubileumi ünnepségsorozatának nyomán lángolt fel ismét, amely 2000. március 12-én a Megbocsátás Napjának szertartásával vette kezdetét. II. János Pál pápa és a római kúria elismerte a katolikus múlt bűneit és “bocsánatért könyörgött az Úrhoz a múlt és a Jelen bűneiért, amelyeket az egyház fiai és leányai követtek el”. Ugyanilyen szellemben folyt le a pápa történelmi jelentőségű, hivatalos látogatása a Szentföldön még ugyanebben a hónapban. A pápa azáltal, hogy a zsidók üldözésében viselt egyházi felelősséget teljes egészében az egyház egyes tagjaira hárította, felmentette az egyházat, és megbocsátásért nem a zsidókhoz, hanem az Úrhoz folyamodott. Mindez, úgy tűnik, újabb érvekkel fegyverezett fel befolyásos magyar katolikusokat a magyarországi holokauszt miatti bocsánatkéréssel szemben. A magyar katolikus püspöki kar hivatalos álláspontja szerint, amelyet Veres András, a Püspökkari Konferencia titkára közölt, semmi szükség külön bocsánatkérésekre, mivel a pápa a katolikusok egészének nevében beszélt.(94) Mások azzal magyarázzák az egyház képtelenségét az áldozatok felé Irányuló bocsánatkérésre, hogy a negyvenéves kommunista elnyomás eredményeként az egyház még mindig híján van annak a belső erőnek és szilárdságnak, amely egy ilyen bocsánatkéréshez elengedhetetlen. Ezt a magyarázatot sok teológus és laikus helyteleníti. Egyesek mint megalapozatlan és szánalmas kifogásokat utasítják el azokat a politikai, történelmi, társadalmi és teológiai érveket, amelyeket a magyar katolikus egyház álláspontjának igazolására szokás felhozni. Megint mások úgy látják, hogy a katolikus egyház e hallgatása – csakúgy, mint a többi keresztény felekezeté – nagymértékben köszönhető annak, hogy az egyház Európa egyik legkonzervatívabb egyházi intézményeként mélyen elkötelezte magát a hazai politikában. Úgy tűnik, az egyházi vezetők álláspontja a magyar állam és kormány legfelsőbb vezetésének szemléletét tükrözi. Mindeddig ők sem voltak képesek nyíltan és becsületesen szembenézni a holokauszttal, a nyilvános nemzeti felelősségvállalásról nem is beszélve. Mindaddig, amíg Magyarország egyházi é nemzeti vezetőinek álláspontja nem változik, azoknak a nemes célkitűzéseknek sincs esélyük a megvalósulásra, amelyeket a Vatikán a keresztény – zsidó kiengesztelődés terén szorgalmaz.

A tanulmány lábjegyzete

Fordította Félix Pál

Közreadva a szerző engedélyével