Ómerszámlálás – az ötven nap

Az ómerszámlálás egy zsidó tradíció, amellyel összekapcsolják a pészahi ünnepeket a sávuot ünnepével. A rabbinikus zsidó gondolkodás szerint „a számlálás célja az, hogy Peszách ünnepét összekössük Sávout ünnepével, és tudatosítsuk, hogy a szolgaságtól való megszabadulás, a politikai szabadság nem lehet teljes, hanem a szellem határai között, fegyelemben, és kötelességteljesítésben csúcsosodik ki. Ezt képviseli a Sávuot ünnepe, amelyet a Tízparancsolat átadásának, Isten Izrael elõtt való megnyilatkozásának, és a Tóra átvételének szentelünk.” (1) A sávuot (pünkösd) ünnepe nincs napra pontosan meghatározva, mint a többi ünnep, hanem csupán a számítása van leírva. A Tóra rendelése szerint az elsõ zsenge bemutatásától (niszán hónap 16. napjától) kezdték el számlálni a napokat, és hét hetet, negyvenkilenc napot számláltak. Az ötvenedik napon tartották meg a sávuot (pünkösd) ünnepét (III. Móz. 23, 15-16). Ezt a rendelkezést a kereszténység is megtartotta, hiszen a húsvét után ötven nappal ünnepli a pünkösdöt.

A zsidó hagyomány szerint ebben ez idõszakban naponta egy kalászt tettek félre, s ha hét kalász összegyûlt, kévébe fonták. A kévét ebben az összefüggésben nevezték héberül ómernek. (2) Innen ered az ómerszámlálás elnevezés. Amikor 49 nap múltán a hét kéve egybegyûlt, ez jelezte, hogy a következõ (ötvenedik) napon tartják az új kenyér ünnepét. A napok számlálása ma is része a zsidó tradíciónak. Családi körben minden este áldásmondás után megemlítik, hogy hányadik napnál tartanak. A pészáhtól az Örökkévaló elkezd egy „visszaszámlálást”, aminek a vége a sávuot. Mindezzel a Mindenható az ómerszámlálás napjaiban már a Tórában megmutatta, hogy a megváltás isteni mûvének lezárása után lesz egy idõszak, ötven nap, ami lejártával az egész mûvet a sávuot betetõzi. Ennélfogva Jesua (Jézus) is megtartotta, és betöltötte ezt a rendet. Feltámadásától fogva ötven nap telt el addig, amíg elküldte népének a Vigasztalót, Isten Szellemét.
Ennek az ötven napos idõszaknak az Ószövetségben és az Újszövetségben is megvannak a maga jellegzetes vonásai. Feltámadása után negyven napig Jesua (Jézus) a földön maradt, és sokaknak megjelent. Áttörte a halála után eluralkodó hitetlenség falát.
A szellemi vakságból felszabadította a követõit, hiszen sem Mária Magdolna, sem az emmauszi tanítványok, sem a Genezáret taván halászó tanítványok nem ismerték fel azonnal a feltámadt Messiást. De a tanítványok nem hittek eleinte sem Mária Magdolnának, és sem az emmauszi tanítványoknak. Külön „bizonyítási eljárásra” volt szükségük: Jesua (Jézus) megmutatta nekik a kezét, lábát (Lk. 24, 39-40), és evett is elõttük. Tamásnak az összes tanítvány tanúbizonysága kevés volt, hogy higgyen. Az Ószövetségben Isten hasonlóképpen „gyõzködi” népét, hogy higgyen Benne. Az ómerszámlálás napjaiban nyílott szét a Vörös tenger, ekkor kapták a mannát, és a fürjeket, és ekkor lett a keserû víz édessé Isten csodája nyomán Máránál. A csodákat látva a hit ideig-óráig felülkerekedett a hitetlenségen és engedetlenségen. A Vörös tenger szétválasztása után ezt olvashatjuk: „És meglátta Izráel a hatalmas kezet… és félte a nép az Örökkévalót és hitt az Örökkévalóban…” (II. Móz. 14,31 – Hertz). Az Örökkévaló azon volt, hogy bizonyítsa szeretetét, gondoskodását a néprõl. Az új helyzetben kellett megnyilvánulnia a gondoskodásnak. Az Ószövetségben az új helyzet a pusztai vándorlás volt. Az éhhalál és a szomjan halás legyõzhetetlen akadályok lettek volna a mindenható Isten nélkül a kietlen sivatagban. Az Újszövetségben az új helyzet, a feldolgozhatatlannak tûnõ állapot, hogy Jesua (Jézus) már nincs – halott.

Az új helyzetre az Ó- és Újszövetségben is az igazi választ, az igazi megoldást a sávuot (pünkösd) hozza el. Ebben az idõszakban az Úr csupán felkészíti a népét, hogy a következõ nagy áldásra, sávoutra (pünködre) hitben, szellemben kész legyen, és oda tudjon állni a Mindenható elé, hogy elvegye a sávuotban (pünkösdben) a világ teremtése elõtt elkészített, és eltervezett hatalmas ajándékot. Ha az egyéni hitéletünkre vetítjük le mindezt, mi is átéltünk egy idõszakot a megtérésünk és a bemerítkezésünk között, amikor a Mindenható tanúbizonyságok tömkelegével erõsített bennünket. János apostol írja saját magáról, az õ hitbeli gyõzelmérõl: „Akkor bement a másik tanítvány is, aki elõbb ért a sírhoz, s õ látott és hitt.” (Jn. 20, 8 –Csia). Az Újszövetségben a visszakapott hitet Isten Szelleme formálta át valódi élõ hitté. Jesua (Jézus) a megváltás után nemcsak a feltámadását tette valósággá elõttük, hanem megerõsítette és tanította is õket. A tanítványok megkapták a Szent Szellemet, Jesua (Jézus) „megnyilatkoztatta elméiket” (Jn. 20, 22; Lk. 24, 45), és minden bizonnyal olyan tanítást és erõsítést kaptak, aminek gyümölcseit a rohamosan növekvõ sávuot (pünkösd) utáni egyházban látjuk. „…sok bizonysággal állott élve az apostolok elé, úgyhogy azok negyven napon át láthatták õt, és ezalatt az Isten királyságáról szólt hozzájuk.” (Csel. 1, 3). Majd a negyvenedik napon Jesua (Jézus) felment a menybe.
Ennek a negyven napnak nem sok mozzanatát tárják fel számunkra az evangéliumok. Nem tudjuk pontosan, mit mondott Jesua (Jézus) a szellemi kábultságukból feleszmélõ és megelevenedõ tanítványoknak. Talán a levelekben jelennek meg azok a tanítások, az az isteni bölcsesség, amit még ezekben a napokban adott át.
Egy eseményrõl azonban részletesen beszámol a János evangéliuma. Arról, hogy Pétert háromszor kérdezi meg a Messiást, hogy szereti-e Õt (Jn. 21, 15-22). Az elõzõ napok történéseit jól ismerjük. Az utolsó vacsorát követõen Péter fogadkozik, hogy õ semmiképpen sem tagadja meg a Mestert. Jesua (Jézus) válaszul megprófétálja Péter háromszori tagadását. E prófécia és Péter három igenje között hangzik el a Gecsemáné kertben Jesua (Jézus) három igenje. Péternek és mindannyiunknak szükségünk volt az Õ három igenjére ahhoz, hogy igent tudjunk mondani a Messiás követésére.

A Messiás három igenje feltámadása után hozott valóságos gyümölcsöket. Péter három „szeretlek”-je az elsõ gyümölcsök egyike, amivel a háromszori tagadást tette semmissé. Hogy a három igen valódi IGEN volt a Mester követésére és nemcsak emberi fogadkozás, az is mutatja, hogy a Messiás ekkor Péter sorsát jövendöli meg, ami már jövõbeli engedelmességét vetíti elõre (Jn. 21, 18). Talán ez a konkrét esemény még inkább erõsíti azt, hogy az örökkévaló Isten, noha tökéletes váltságot adott Fiában, elrendelt még ötven napot (40+10 napot), ahol az emberi szívekben, elmékben eljutatta a megértés teljességre a megváltást. Ennek meg kellett lennie ahhoz, hogy a következõ nap csoda megtörténhessen sávuotkor (pünkösdkor).

Végül a sávuot (pünkösd) elérkezte elõtti napokban az Ó- és Újszövetségben is láthatjuk, hogy Isten teljesen elkészíti a népét a közelegõ áldásra. Mózes a sávuoti (pünkösdi) szövetségkötés elõtt még megszervezte a népet. Még a Sinai hegy alá érkezés elõtt Jethró tanácsára alsó, közép-, és felsõ vezetõket nevez ki, és így ad egy belsõ szervezeti rendet a népnek. (II. Móz. 18) Ez a rendbe szedett nép vonul a Sínai hegyhez, hogy a fizikális szabadság elnyerése után átvegye a Tórát.
Az Újszövetségben Péter tanácsára, aki felismeri Dávid beteljesedett próféciáját Júdás halálában, egy apostolt választanak a Júdás helyére (Csel. 1, 16-23). Így sávuotkor a kiáradó Szent Szellem újra a tizenkettõre kiegészült apostolokat találja, akik a testvérekkel megkezdik a Messiás Testének építését. Az Örökkévalónak fontos volt, hogy üdvtervébe beiktassa ezt az ötven napot. Nagy munkát végzett el az emberi szívekben ez idõ alatt. Sajnos ritkán olvassuk az Írásban, hogy egy akaraton lett volna Isten népe. Valószínûleg ez az ötven nap, az ez idõ alatt adott szellemi üzenetek, megerõsítések nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az Ószövetségben a Sínai hegyi szövetségkötésnél is azt olvashatjuk, hogy: „… az egész nép egy akarattal felele és monda: Valamit rendelt az Úr, mind megteszszük.” (II Móz. 19, 8 – Károli) Az Újszövetség pedig a sávuotra összegyûlt tanítványokról ír így: „…mindnyájan egyakarattal együtt valának.” (Csel. 2, 1 – Károli).

1 Peszáchi hágádá, Az õrködés éjszakája – Kiadja a Magyar Könyvklub és a Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület, Budapest, 1999, XXXVII. oldal
2 Szó szerinti, pontos fordításban az ómer „mértéket” jelent (II. Móz. 16, 36).