A zsidóság a pészah ünnepén az Egyiptomból való szabadulására emlékszik vissza. E szabadulás után beszélhetünk Izraelrõl mint szabad néprõl. Izrael népének története a pészahhal kezdõdik.
Hasonlóképpen Krisztus Testének története is a megváltást elhozó pészahon kezdõdik el. Mindkét nép a szabadságát nyerte el ebben az ünnepben. Héberül hág háhérut-nak, a szabadság ünnepének is nevezik ezt az ünnepet. Két nemzetség jött ki a szolgaságból ekkor:
– az ószövetség pészahján a választott nép a bárány vére által,
– az újszövetség pészahján a Messiásban megváltott nép a Bárány vére által.

Az Örökkévaló tíz csapással sújtotta Egyiptomot, mire a fáraó szabadon bocsátotta a zsidó népet, hogy a pusztában áldozzon. A tizedik csapás az volt, hogy Isten az emberek és állatok elsõszülötteit megölte egész Egyiptomban. Egyedül Izrael elsõszülöttei maradtak életben.
Ezzel Izrael népe, amely megvetetten, rabszolgaként szolgált Egyiptomban, végérvényesen elkülönült minden más néptõl, amely azon a földön élt. Egyiptom népe joggal kérdezhette: miben vagyunk mi mások, hogy miránk sújtott Isten keze? Mennyivel kiválóbb nálunk ez a nép, hogy az õ fiai sértetlenül maradtak? Mi választ el minket ilyen élesen ettõl a néptõl az Örökkévaló szemében? Látszólag nem volt különbség a zsidók és az egyiptomiak között. Együtt éltek, ugyanazt a kenyeret ették, ugyanannak a forró napnak a hevét viselték el. Az ítéletnél nem ez döntött. A társadalmi beosztás és hovatartozás sem befolyásolt semmit. Lényegtelenek voltak a jó cselekedetek, a jóakarat, vagy az, hogy valaki törvénytisztelõen élt vagy sem. Isten öldöklõ angyala egy esetben kerülhette el a házat, ha látta a bárány vérét azon. Jesua (Jézus) hasonlóképpen szól a Vigasztalóról az utolsó vacsorán. „És én kérem az Atyát, és más vígasztalót ád néktek…” (Ján. 14,16 – Károli)