Jean-Marie Lustiger

Jean-Marie Lustiger, Párizs érsek-bíborosa: Zsidók és keresztények jövőbeni kapcsolatáról…

Zsidók és keresztények jövőbeli kapcsolatáról fejtette ki gondolatait Jean-Marie Lustiger párizsi bíboros érsek New Yorkban. Az alkalmat az adta, hogy Franciaország előző főrabbijával, René-Samuel Sirat-val együtt ő kapta meg a fairfieldi Sacre-Coeur Egyetem a zsidók és keresztények közötti megértés központja “Nostra aetate” elnevezésű díjat.

Beszédében a zsidók és keresztények közötti új párbeszéd feltételeként kiemelte: fontos kutatni, elemezni azokat az ellentéteket és találkozásokat, mi több, ellentmondásos hasonlóságokat, amelyek a zsidó, illetve keresztény tudatot az utóbbi 2000 évben jellemezték. Rámutatott, hogy az utolsó ötven év milyen gazdag volt változásokban, amelyeknek során a zsidó-keresztény kapcsolatok is alapjaiban alakultak át.

Földrajzilag tekintve, gyakorlatilag már a XIX. század végétől kezdődően, kivált Izrael állam megalakulásával a korábban letelepedett zsidók közül – elsősorban az iszlám befolyás alá került országokból – igen sokan vándoroltak más országokba: részben Izraelbe tértek vissza, részben pedig a nyugati típusú kultúra országaiba költöztek. E folyamat eredményeképpen mára több zsidó él az Egyesült Államokban, mint Izraelben.

Természetesen a jelzett földrajzi népességmozgások más jellegű változásokat is eredményeztek, például a kultúra és a lelkiség terén, vagy éppen a zsidók és keresztények egymáshoz fűződő viszonyában. A bíboros elismeréssel adózott a zsidó és a keresztény kultúra – kevés európai által ismert – “amerikai típusúÓ, szimbiózis-jellegű találkozásának, amely mintegy utódja a hajdani európai kultúrális közponoknak. Ez utóbbiak alapozták meg Prága, Varsó, Vilna, Bécs és Berlin hírnevét, nem beszélve a híres német egyetemi városokról vagy éppen Londonról és Párizsról. A művelődéstörténet egyik feladata az, hogy bemutassa, milyen szerepet töltöttek be a zsidók, illetve milyen jelentősége volt a zsidó forrásoknak a nyugati modernitás kultúrájában.

A zsidó egzisztencia konkrét körülményeinek jelentős módosulásával egyidejűleg merőben más jellegű változás ment végbe a katolikus egyházon belül: nevezetesen a II. Vatikáni Zsinat által meghirdetett aggiornamento, amely többek között a kizárólagosság (exclusivisme) sokáig hirdetett elvének meghaladását tűzte ki céljául. A jelenleg zajló hatalmas méretű gazdasági és politikai átalakulások háttere előtt megy végbe tehát egyfelől a “zsidó létÓ megváltozása, másfelől pedig a katolikus egyház megújulása.

A zsidók és keresztények közötti kapcsolatban a keresztények megnyitották a szemüket és fülüket a zsidók sebei és fájdalmai iránt. Elfogadják, amikor felelősnek nevezik őket, viselik a terhet anélkül, hogy azt násokra akarnák rakni. nem próbálják magukat ártatlannak feltüntetni, és nem is kérték az áldozatok megbocsátását, mert tudják, hogy mint az Irás is mondja: egyedül Isten bocsátja meg a bűnöket (Mt 9,6). Az igazság nevében kérik, hogy a zsidók osszák meg velük lelkiismeret vizsgálatukat. Némelyek kritikusan jegyezték meg, hogy a francia püspökök Drancy-ban aláírt 1997-es nyilatkozata nem említi azt a tényt, hogy Franciaországban a megmenekült zsidók életüket nagyrészt keresztényeknek köszönhetik. Ezt támasztja alá az is, hogy a Jad Vashem hatóságai bevezették az “Igazak a nemzetek közöttÓ elismerését. Ezek az egymás felé tett kölcsönös gesztusok lehetővé teszik, hogy derűsebb szemmel vizsgáljuk az erőszakot, amely végiigvonul Izrael egész történelmén, az ókor pogány zsidóellenességétől kezdve a középkor tragikus kimenetelű keresztény zsidóellenességén át egészen napjaink “újpogányÓ antiszemitizmusáig. Illúzió lenne azt gondolni, hogy a meg nem értés, az elutasítás és a kirekesztés gyökereinek kitépéséhez elegendő toleranciát hirdetni, illetve arra nevelni. Együtt kell azonosítani e drámai feszültség okait. Egymás ismeretének és szeretetének elhatározása megköveteli mindannak felismerését, ami máig elválasztja a zsidókat és a keresztényeket, és eltörlésük nem emberek akaratán múlik.

Lustiger bíboros beszédének második része három szakaszra tagolódik, amelyekben rövid, párhuzamos történeti áttekintést ad a szidók illetve a keresztények viszonyulásáról a választottsághoz, a történekmi időhöz és az emberi nem egyetemességéhez.

Választottság és féltékenység. A féltékenységnek a Bibliában két arca van. Mielőtt kr.u. 90-ben a zsidó közösség elhatározza a keresztények kizárását a zsinagógákból, Pál azt írja a rómaiakhoz címzett levelében: “hátha féltékenzségre sarkallom véreimetÓ. (Róma 11, 14). Pál apostolnál azonban ez a féltékenység versengést jelent az isteni kiváálasztottsághoz való hűségben, s nem pedig Jákob fiainak Józsefet érintő gyilkos féltékenységét. E kétfajta -emberi illetve isteni – olvasat lehetősége a történelem kétfajta alakítási módjára ösztönöz. Az embereknél a féltékenység a szeretet karikatúrája, amely be akar börtönözni, s végül kizáráshoz vezet. Istenben azonban a féltékenység a szeretet legmagasabb fokát fedi fel, a lemondásig menű hajlíthatatlan hűséget. Az emberi féltékenység tárgyát megsemmisíti, az isteni azonban visszaadja az életet, örökre. Mindaz, ami a zsidók és keresztények között az utóbbi kétezer évben végbement nem más, mint az emberi féltékenység drámája, – az isteni álcájában.

A keresztények Izraelre vonatkozó féltékenysége igen hamar az örökség követelésében öltött testet. Eltávolítani a Másikat, aki oly közeli, ám ugyanakkor annyira különböző. Ennek igazolására Ézsau Jákob általi helyettesítésének története szolgálhat. A “gonosz szőlőművesÓ példázatából Jézus halálának történetét olvassuk ki, ám hasonlóképpen gondohatunk Izrael, mint szeretett fiú halálra adására is. A zsidók Szentírását és ünnepeit megöröklő pogánykeresztények pusztán emberi féltékenységből a zsidókat az új gyülekezet perifériájára szorították. Péter és Pál a pogányokat a zsidó nép kiválasztottságába akarták bevonni, ebben is a messiási igéretek beteljesülését látva. Igy a pogánykeresztények az ún. apostoli zsinaton különleges státuszt kaptak (Ap Csel 15). Azonban a megtért pogányok egyre nagyobb száma és hatalma a “Messiás egyházábanÓ felborította az üdvösség rendjét, ami a zsidók félreállításához és a helyettesítő elmélet kialakulásához vezetett. A keresztény elnevezés nem bibliai fogalom. Abban a korban megkülönböztették a zsidóságból jött és a gojim keresztényeket, ahogyan arról az V. század elejéből megmaradt Szent Szabina bazilika mozaikjának felirata is tanuskodik: Ecclesia ex circumcisione – Ecclesia ex gentibus. A Konstantinnak és Theodosziosznak köszönhető változásoknak köszönhetően a kereszténység birodalmi vallássá válik, és a zsidókat félreállítják. Túlzottan egyszerű és durva elutasítása volt ez a megváltás és a “megváltó vajúdásÓ Pál által elgondolt idejének, aemlynek végső eljövetele mindenki számára ismeretlen. (Mt 24,36).

A mitológia, miszerint a keresztény nép felváltja, helyettesíti a zsidó népet, titkos és kielégíthetetlen féltékenységet teremtett, továbbá igazolta Izrael öröksége egy részének kisajátítását. Ez az “ellenséges testvérekÓ-helyzet különleges arculatot kölcsönzött a zsidó-keresztény kapcsolatoknak mind a középkorban, mind pedig a későbbiekben. A legjobb elmék ennek ellenére tudták, hogy a zsidóktól kapták az Irásokat, a Kinyilatkoztatást, sőt az Üdvösség forrását, s ennek megfelelően teológusok és keresztény szellemi vezetők héberül tanultak, hogy eredetiben olvassák az Írásokat, illetve rabbikat kerestek fel, hogy megismerjék a legősibb hagyomány tanításait. A keresztények féltékenysége ugyanakkor sokukat hazugságokon alapuló szenvedélyes polémiára sarkallt, amelyek zsidó-ellenességet tápláltak. és annak szörnyű és tragikus kifejeződéseit készítették elő.

Igen sok zsidó hasonló viszonyulásmódot, ellenségeskedést tett magáévá. Végső soron a keresztények csak “gojimÓ! Követelésük törtvénytelen, minden, ami velük kapcsolatos és velük érintkezik: tisztátalan. Az elűzetés helyzetében és idején az egyetlen ésszerű zsidó magatartás velük szemben az, ha nem vesznek róluk tudomást, ha a többi pogányhoz hasonlóan spirituálisan nem létezőkként fogják fel őket. Ráadásul, ami a keresztények hitének sajátja, azt csak úgy lehetett érteni, mint az erőszak és a halál szinonímáját, amelynek áldozatai maguk a zsidók. Az effajta zsidó és keresztény felfogás évszázados párhuzama megállapítható úgyan, de nem szabad elfeledkeznünk az erőviszonyok közötti óriási különbségről.

Viszonyulás az időhöz. A jeruzsálemi templom Kr. u. 70-ben történt lerombolását követően a zsidók számára a korábbi babiloni fogsághoz hasonló válsághelyzet állt elő. Ezt a megpróbáltatást is türelmes hittel vállalták, és várták, hogy Isten kimutassa dicsőségét és beteljesítse ígéreteit. Kilépve a történelemből, mintegy annak határmezsgyéjén éltek. A templomtól megfosztva, a szétszóratásban élő zsidók minden erejükkel a történelem végső idejére vártak. Egészen a Felvilágosodásig a törvények beteljesítésének és a Törvény tanulmányozásának szentelték magukat, különálló életvitelük pedig siettetni kívánta azoknak a körülményeknek a megteremtését, amelyek a Messiás végső, dicsőséges eljövetelét lehetővé teszik. A történelemhez való viszonyulást tehát a zsidóknál teljes egészében a felülről való beteljesedés képe határozta meg.

Nem így a keresztényeknél. Nem kellett volna arról sem elfeledkezniük, sem arról, hogy ingyen részesedtek Izrael örökségének kegyelméből, sem pedig arról, hogy az isteni terv végső beteljesedése mindig is a várakozás horizontjához tartozik. Márpedig a keresztény királyságok a mennyek országának evilági megvalósítására törekedtek. Gyakran maga az egyház is – a világi hatalom erőterét elfoglalva – úgy tekintette magát, mint a mennyei királyság földi megvalósulását. Ez a fölöttébb evilági felfogás elkerülhetetlenül elnyomóként és intoleráns módon lépett fel. Egy hívő zsidó szemében – de a hiteles keresztény lelkiségűeknek egyaránt – mindez érthetetlen és elfogadhatatlan volt, hiszen egy ilyen országnak, ahol természetesen igazság és béke uralkodik, egyedül Isten lehet a királya. Mind a hiteles keresztény illetve zsidó lelkiéletet egyfajta végidő-várás határozza meg, a hit próbája azonban, amely Isten érthetetlen igazságtalanságának tűnik, – ez a botrány – , melyet a Bibliában a “Szenvedő IgazÓ alakja jelenít meg – misztérium marad.

Miben állhat megváltó szerepe és valójában kit illet? HIszen alanya lehet egyaránt Izrael vagy egy messiási alak. A történelem viszontagságai elhomályosították látásunkat, s így nem ismerjük fel sem Izraelt a Messiásban, sem a rejtett Messiást Izraelben. Biztató kezdeményezés Ady Steg professzor, az Egyetemes Izraelita Gyűlés elnökének javaslata, hogy az említett verseket (Iz 53) zsidók és keresztények együtt tanulmányozzák.

Az áldás egyetemes. A zsidók és keresztények között vonható ellentmondásos párhuzam harmadik vonása az egyetemesség. A próféták világosan hirdetik, hogy Isten egybegyűjt majd minden népet nevének ismeretében (Iz 66, 21), s közülük papokat és lévitákat választ. A szerte a világon élő zsidók, akik nem törekedtek arra, hogy a papi nép imájához kapcsolva egybegyűjtsék a nemzeteket, diaszpórában maradtak. Úgy tekintettek rájuk, mint valami furcsa, titokzatos és fenyegető hálózatra, amely mindenhol megtalálható – noha valójában az egyetemesség, az összegyűjtött nemzetek teljes sorsközössége ígéretének hordozói voltak. Szétszórt helyzetükben így jellé válhattak volna. A zsidók azonban – különböző okokból – sajátosságaik hangsúlyozását választották, hogy a Törvény védfala mögött megőrizhessék identitásukat. A keresztények, bár különböző kultúrákból jöttek és különféle nyelveket beszéltek, lényegében ugyanúgy tettek, s ezzel hivatásuk és egyetemes küldetésük szintén háttérbe szorult. A létrejött nemzeti egyházakban már nem volt nyilvánvaló: ki a vezető: a király vagy a pátriárka, a császár vagy a pápa…

(Mérleg, 2003.júniusi száma)