PÊLE-MÊLE (24.rész) -Önéletírás-

“Fiók-Gyerek”

[A gyermekgyógyász professzor férj az orvosi szobájában]

Férjembõl gyermekorvos lett. „Gyerekszaga” volt, annyira szerette õket és a gyerekek is õt. Egy vizit a többi orvos és nõvér számára szörnyû lehetett, annyit állt egy beteg ágya mellett. A hosszas álldogálásnak volt egy objektív oka. Alapelve ugyanis az volt, hogy „síró gyermeket, légyen az akár csecsemõ, nem vizsgálok!” És addig játszott, dörmögött, simogatta, hintáztatta a gyereket, míg az abba nem hagyta az üvöltést. Kerülhetett az akár fél órába is. El lehetett képzelni a fõorvosi sleppet alkotó orvosokat, ápolónõket; milyen boldogok voltak az álldogálással.

Egy nap felmentem Gáborhoz a főorvosi szobájába. Ült az íróasztalánál és írt. Az íróasztal egyik fiókja ki volt húzva, s benne egy 7-8 hónapos forma csecsemő játszott boldogan Gábor fonendoszkópjával.

–    „Hát ez a gyerek, hogy kerül ide?”

–    „Egész délelőtt úgy üvöltött az ágyában, hogy a nővérek majd megőrültek tőle. S nézd: milyen csöndben van! Látod, milyen könnyű egy akkora gyereket megnyugtatni?”

Tovább olvasom →

PÊLE-MÊLE (19. rész) -Önéletírás-

Meghívás Lyonba

Este a lyoni pályaudvarról a minket váró francia kolléga kísért el a gyönyörû szállodába. Ott széttárta a karját mondván, hogy itt mindent fogyaszthatunk a Bio-Mìrieux számlájára. (Azt tudta, hogy a „keletiek” nem kapnak sok nyugati pénzt, de azt nyilván el se tudta képzelni, hogy minket a minisztérium fejenként 7$-ral a zsebünkben küldött el, amit a frankfurti átszállásnál mindjárt el is költöttünk WC-re.) A francia kolléga megígérte, hogy másnap délelõtt értünk jön, és mielõtt Monsieur Mìrieux-ékhez ebédelni megyünk, megmutatja nekünk Lyont.Nagyon éhesek voltunk, de a szállodában nem volt étterem. Lefeküdtem a csodálatos, csipkés ágyneműre, és éhesen álomba merültem. Másnap az éhségtől félholtan mentünk a francia kollégával Lyont nézni. Első programja egy borpince bemutatása volt. Kínálta a borokat. Na, még csak az kellett! Fegyelmezett agglegény útitársam meg se nyikkant, én azonban közöltem, hogy éhgyomorra nem tudok alkoholt inni. Ekkor derült ki, hogy szállodai étterem nem létezett.

Sűrű bocsánatkérések közepette megetetett minket valami sós süteménnyel, amit ott lehetett kapni.

(Folytatása következik)

 

Szózat a – fiamhoz!

Az alábbiakban olvasható levél 1931-ben íródott, gyönyörűen kiírt, míves betűkkel, Józsi bácsi édesapja tollából. Szavainak fényében talán még mélyebb értelmet nyer fiának utolsó jeruzsálemi útja.

Budapest, 1931 szeptember 23.

Drága kicsi gyerekem!

Midőn e szavakat írtam hozzád még csak 12 hónapos csecsemő vagy s ebben a pillanatban nem is értheted, hogy tulajdonképpen mit is kívánok tőled, de ha Isten segítségével felcseperedel, minden meg fogsz érteni, amikor hangomat meghallod.
Amikor a csipkebokorban Mózes – a mi legnagyobb tanítómesterünket – a jó Isten hívta, az Ő mindenható tudásánál fogva tudta azt, ha csendesen szól hozzá, reá sem hederít, ha pedig mennydörgés szerűen kiabál, akkor úgy elszalad, hogy lába sem éri a földet, éppen ezért a jó Isten felvette Ámrámnak – Mózes atyjának – a hangját, s ezen a hangon szólította meg. Ezt a hangot ismerte, ezt a hangot szerette Mózes, s figyelte az Örökkévaló szavait. Én is az atyai hangon szólok hozzád, édes fiam, mert te már most ismered ezt a hangot, te már most szereted ezt a hangot, hisz valahányszor – napi robot után – akár délben, akár este – haza jövök, a te drága mosolyod és kis kacsóid intése felém, kifejezik azt az igazi, szívből jövő örömet, hogy engem meglátsz, s ez az ártatlan öröm kitörése ad nekem erőt a másnapi munkámhoz. Mikor meglátom rajtad ezt az örömet a hazajöttemkor, mintha csak értenéd, ez ad nekem reményt a jövődet illetőleg.

Tovább olvasom →

Három nap története

  Nem szunnyad, és nem aluszik az Izrael õrizõje…

Az alábbi történetet néhány évvel ezelõtt olvastuk egy megsárgult, géppel írott formában, Józsi bácsi és Julika néni otthonában. A történet fõhõse Józsi bácsi édesapja, néhai Grosz Gusztáv. Józsi bácsi 14 éves korában 3 hónapig a pesti gettó kényszerlakója volt. Édesapja, Grosz Gusztáv, a Soá-ban is az alábbiakban olvasható eseményekhez hasonlóan csodálatos módon menekült meg. Józsi bácsit és feleségét, Julika nénit a békét a Nemzeteknek alapítvány karolta fel 2001-ben, azóta rendszeresen látogatjuk õket.

Három nap története /A levél 1919-ben keletkezett

Hiteles tanukkal alátámasztható szóról szóra igaz esemény a román megszállás alatti időkből

Nyomasztó hangulat uralkodott Budapesten heteken, hónapokon át, amidőn a kommunizmus volt a hatalmon az egész országban. Ha itt-ott két barát, testvér vagy rokon csak véletlenül is találkozott az utcán, őrizkednie kellett, nehogy egy harmadik is hozzá csatlakozzon, mert nyomban ott termett a kérlelhetetlen szigorral rendelkező valamennyiünk által gyűlölt vörös őr, és szétzavarta őket azzal, hogy „tilos” a csoportosulás”! Sőt, emlékszem arra is, hogy a szokásos szombat esti Istentiszteletet (nem is egy esetben) csak félve tudtuk megtartani.

Tovább olvasom →

Eliézer ben Gershon, ha Kohén

Kedves Mindenki!

Nehéz kötelességem, hogy ezt a beszámolót is elkészítsem! Általában olyasmiről ír az ember, ami az Úrban való életünk áldásairól szóló bizonyság.

De hogyan számolsz be arról, hogy elindultál egy útra Izraelbe, hogy elkísérd drága idős zsidó barátaidat, akiknek eleven vágya volt látni az ősatyák földjét, és valaki nem jön veled haza, mert lelkét Istennek adta egy izraeli kórház betegágyán.

Józsi bácsi (Eliézer ben Gershon, ha Kohén), az elmúlt 6-7 év során olyan lett, mint az apukám. Mély barátságot kötöttünk, amiről azt szoktuk mondani, fél szavakból is értjük egymást. Felesége, Julika néni az elmúlt évek során megnyitotta szívét a Messiás, Jesua előtt is!

Józsi bácsi 14 évesen élte át a Holokausztot és vesztette el az édesapja által közvetített mély hitét Izrael Istenében. Bár sohasem lett a kommunista párt tagja, a kommunizmus fojtogató évei alatt a hite is bénult maradt. A megbénult hitet fizikai bénulás követte: nyugdíjba vonulása évét követően – utólag talán mondhatjuk – téves diagnózis következtében 9 évet ágyhoz, tolókocsihoz kötve töltött el Józsi bácsi.
Az elmúlt évek Izraelben tett útjairól adott beszámolóink felkeltették bennük a vágyat, hogy ők is megtáthassák a Szent Földet. Ez a vágy szinte megállíthatatlanul vitte őket előre az utazásra készülődés napjaiban, bár az utazás előtti hetekben bennem mély aggodalmak és félelmek törtek elő, ezeknek nem tudva végére járni, elindultunk…
Jeruzsálemben különleges ragyogás vett körül minket. Feltárult előttünk a város, talán úgy, ahogy még én sem láttam soha. Együtt jártuk be utcáit, amikért a Biblia parancs szerint is imádkoznunk kell (és toltuk magunk előtt Eliezert tolókocsijában), imádkoztunk a Siratófalnál, (ahová a biztonsági őr tolta őt be).
Tovább olvasom →

Emléktábla-avatás és könyvbemutató

Emléktábla-avatás és könyvbemutató Sopronban a szeretet jegyében
2007. július 3.

„Egy közülük. Egy közülünk”

A Szép Sopronunk Kiadó az egykori Sopron vármegye történetét több kötetben dolgozta fel. Pollák Miksa: A zsidók története Sopronban a legrégibb idõktõl napjainkig (1896) címû mû fakszimile kiadása a sorozat tizedik köteteként jelent meg.

A könyv bemutatóját a szervezők ünnepélyes emléktábla (Kutas László munkája) avatással kapcsolták össze az egykori neológ zsinagóga helyén ( amely az 1945 márciusi bombázás idején elpusztult), megemlékezve Pollák Miksa történettudósról, a neológ zsinagóga első és utolsó rabbijáról.

 

Göncz József, a Szép Sopronunk Kiadó vezetőjének kezdeményezése nyomán a szeretet jegyében olyan példaértékű összefogás született az ügy érdekében, amely megmozdította az esemény támogatóit: Walter Dezső volt polgármestert, a jelenlegi városvezetést, a BW. Pannonia Med Hotelt, dr. Glatz Ferenc akadémikust, az MTA volt elnökét, valamint a Soproni Zsidó Hitközséget és a városban jelenlévő keresztény közösségeket.

Tovább olvasom →