RANDOLPH L. BRAHAM: Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt Magyarországon 1.

Előszó

Az Amerikai Egyesült Államokban már számos kötete jelent meg az általam szerkesztett Holocaust Studies Seriesnek, a holokauszt időszakát tárgyaló tanulmányok sorozatának. A Graduate School and University Center of the City University of New York keretében múködő Rosenthal Institute for Holocaust Studies a J. and O. Winter Fund támogatásával most lehetővé tette egy új magyar sorozat megjelentetését, jelen könyv e sorozat első kötete.

Az említett alapítvány célja, hogy ösztönözze a magyar zsidósággal kapcsolatos kutatásokat, különösen a holokauszt időszakára vonatkozó munkákat. Támogatást nyújt a magyar és a korábbi szovjet tömb országaihoz tartozó kutatóknak, különösen a fiataloknak, akiket a kommunista rendszer megakadályozott abban, hogy zsidó és holokauszt vonatkozású kutatást folytassanak. A kötet öt, áttekintő jellegű esszét tartalmaz. Az első, a szerkesztőé, annak bemutatására törekszik, hogy Magyarországon (akárcsak a legtöbb helyütt Európában) a zsidók elleni támadások légkörét meghatározta a keresztényeknek a zsidókkal és a judaizmussal szemben évszázadokon át táplált ellenséges érzülete. Nézetem szerint a három nagy magyarországi keresztény felekezet alapvető szerepet játszott abban, hogy a közvélemény elfogadta a zsidók elleni egyre keményebb rendszabályokat, beleértve azokat is amelyek a végső megoldáshoz vezettek. Az egyházak közvélemény-formáló szerepével legalábbis egyenértékű volt a sajtóé. A holokauszt igazolta azt a mondást, hogy a toll gyakran hatalmasabb a kardnál. Az antiszemita propaganda olyan közhangulat kialakítására törekedett, amely a legördögibb tervet is elfogadhatóvá tette. Magyarországon ezt a kampányt nagyszámú, különböző sajtóorgánumokkal kapcsolatban álló újságíró és idegengyűlölő értelmiségi folytatta a radikális jobboldali mozgalmaktól és pártoktól támogatva. Róbert Péter esszéje a zsidóellenes rendelkezéseket (a holokausztra vonatkozókat is beleértve) tekinti át a budapesti és vidéki radikális jobboldali sajtóban, valamint a teljes cenzúrának alávetett zsidó sajtóban. A harmadik esszé a holokausztot a magyar irodalom tükrében mutatja be, előtérbe állítva a posztkommunista időszakban megjelent publikációkat. Szerzője Földes Anna. Karsai László professzor kritikai elemzésnek vetette alá az ország tizenegy legnépszerűbb középiskolai és egyetemi tankönyvét, abból a szempontból, hogy azok miképpen tárgyalják a holokausztot.

Arra a következtetésre jutott, hogy a tankönyvek nem adnak időszerű és pontos összefoglalást az európai, s különösen a magyar zsidóság tragédiájáról. A kötet utolsó esszéjét Varga László írta, aki levéltáros, történész és szociológus is egyben. Alapos áttekintést nyújt azokról a jogi rendelkezésekről, amelyek az 1989 utáni rendszerváltást követően léptek életbe. Többek között áttekinti a holokauszttal kapcsolatos levéltári kutatás lehetőségeit, a dokumentumok másolási szabályait, valamint néhány háborús bűnös népbírósági perének jogi felülvizsgálatát. A holokauszt tanulmányozásához nyújtott támogatásáért köszönet illeti Várszegi Gábort, a J. and O. Winter Fund létrehozóját, valamint a Rosenthal Institute for Holocaust Studies Tanácsadó Testületének tagjait. Hálámat szeretném kifejezni a Graduate Center elnökének, Frances Degen Horowitz úrnőnek és a Center for Jewish Studies igazgatójának, Egon Mayer professzor úrnak állhatatos támogatásukért. Köszönöm Schulmann Judit szerkesztői munkában nyújtott segítségét is. Szeretném megjegyezni, hogy a szerkesztő vagy a J. and O. Winter Fund által képviselt nézetek nem szükségképpen esnek egybe a szerzők nézeteivel.

2001. május 6.

Randolph L. Braham Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt Magyarországon – mint a legtöbb európai országban – a zsidók elleni náci támadás olyan légkörben következett be, amelyet a keresztényeknek a zsidók és a judaizmus elleni sok évszázados gyűlölködése készített elő. A keresztény egyházak is részt vettek annak megalapozásában, hogy a közvélemény elfogadja a zsidók elleni egyre kíméletlenebb rendszabályokat, beleértve azokat is, amelyek a “végső megoldáshoz” vezettek. Mind a náci korszak előtt, mind annak folyamán a három legnagyobb keresztény felekezet – a katolikus, a református és az evangélikus – úgyszólván megmérgezte a tömegeket a judaizmus-ellenesség és az antiszemitizmus mérgével; a zsidókat olyan népként mutatták be, amely elárulta Istent, s amelyet mindörökre átok sújt Jézus keresztre feszítése miatt. Az intézményi érdekeiknek elkötelezett keresztény egyházak Magyarország reakciós rezsimjeinek legfőbb pilléreivé váltak. Az ultrakonzervatívokkal és a jobboldali radikálisokkal együtt szálltak szembe a modernizálással, a liberalizmussal, a kommunizmussal és a szabadkőművességgel – azokkal a (sokszor egymással is szögesen ellentétes nézeteket valló) mozgalmakkal, amelyek soraiban viszonylag nagyszámú, szekuláris nézeteket valló zsidó értelmiségi volt. Az egyházak azon soviniszta-reakciós kampányok élvonalában állottak, amelyek arra irányultak, hogy fenntartsák Magyarország elavult félfeudális társadalmi- gazdasági rendszerét, és megőrizzék a nemzeti-keresztény szellem tisztaságát. Az egyházi vezetők azzal igazolták szerepvállalásukat, hogy feladatuk szembeszállni a “radikális” baloldali eszmékkel és mozgalmakkal, megóvni a nemzetet a zsidók “káros” gazdasági és kulturális befolyásától. Ezeket az elveket, amelyek a megalázás és a hátrányos megkülönböztetés intézményesített politikájának vetették alá a zsidókat, lankadatlan hévvel képviselték egészen a náci korszak végéig.

AZ ELSő VILÁGHÁBORÚ ELőTTI KORSZAK

A keresztény egyházak felsorakozása a náci korszak egymást követő kormányainak zsidóellenes politikája mögött, úgy tűnik, a magyar zsidóság úgynevezett”aranykorára”(1 )nyúlik vissza. A keresztény egyházak vezetői egyaránt ellenezték a zsidók 1867. évi emancipációját és a zsidó vallás 1895. évi egyenjogúsítását.(2) Magyarország reformista-liberális korszakában az egyházak képviselői ott találhatók azok között, akik tovább szították az antiszemitizmus lángját. Jelentős szerepet vállaltak az 1875-ben megalakított Antiszemita Pártban,(3) és élen jártak az 1882-1883-as hírhedt tiszaeszlári vérvád nyomában támadt zsidóellenes uszításban.(4) 1885 után a szervezett klerikális antiszemitizmus egyik legfőbb hajtóereje a Katolikus Néppárt volt.(5) Ez a klerikális-konzervatív párt, amelyet az egyház, a Habsburg-párti arisztokrácia és a nagybirtokosok támogattak, legfőképpen arra törekedett, hogy küzdjön a “zsidó” liberalizmussal és szocializmussal azonosított “destruktív és keresztényellenes” eszmék ellen.(6) A keresztény egyházak részesei voltak annak a politikai koalíciónak, amely következetesen szembehelyezkedett a “liberális” kormány reform politikájával, . kiváltképpen annak a zsidókra vonatkozó intézkedéseivel.(7) Ezek az erők nézeteiknek politikai-kormányzati fórumokon, a szószékeken, az egyházi oktatási intézményekben és a klerikális sajtóban adtak hangot.(8)

A katolicizmus heveny antiszemita megnyilvánulásának egyik élharcosa Bangha Béla (1880-1940), “a magyar Savonarola” volt. A neves jezsuita egyike volt azoknak, akik megfogalmazták a katolikus egyház ideológiáját a judaizmus és a szocializmus ellen, amelyeket ő az egyház két legfőbb ellenlábasaként jellemzett.(9) Egy 1920-ban kiadott könyvben a kereszténység apostola több évtizeddel megelőzte a “végső megoldás” élharcosait, kifejezvén óhaját, hogy zsidótlanított magyar vidéket kíván látni.(10)

AZ 1918-1944 KÖZÖTTI KORSZAK

A keresztény egyházak zsidókkal szembeni magatartása még ellenségesebbé vált az első világháború utáni katasztrófa nyomán.(11) Zsidóellenes állásfoglalásuk egybecsengett a jobboldali radikálisok antiszemita politikájával. Akárcsak ez utóbbiakat, őket is az a protofasiszta ideológia vezérelte, amely alapvetően az antiszemitizmus, a revizionizmus, a soviniszta nacionalizmus és a heves kommunizmus-ellenesség egyvelege volt. A klerikalizmus oldalán ennek az ideológiának egyik legbuzgóbb élharcosa Zadravetz István, az ország katolikus tábori püspöke volt.(12) A püspök és a magyar jobboldali radikálisok- akárcsak németországi megfelelőik – azzal az elmélettel álltak elő, hogy Magyarország összeomlásáért elsősorban a zsidók és a világméretű zsidó összeesküvés a felelősek. Ezt az antiszemita tételt hangoztatták a parlamentben ülő egyházi személyek,(13) valamint sajtóorgánumaik(14) is. Az egész ellenforradalmi korszakban számos keresztény egyházi folyóirat és újság, valamint sok keresztény világi és egyházi személyiség támogatta a nemzetiszocializmus ügyét, annak zsidógyűlöletével együtt.

Az időszak klerikális antiszemitizmusának egyik központi alakja Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt. A katolikus magyar értelmiség apostolának tekintett Prohászka szellemi vezetése és cinikus judaizmus-ellenessége több évtizeden át mélyrehatóan befolyásolta a közvéleményt.(15) Állattani hasonlatokban bővelkedő szóképei és a zsidókat illető, gúnyosan megvető kommentárjai gyakorta megfeleltek a nácik érvelésének. Így például 1919. július 29-én az alábbiakat írta: Nálunk nem ez a fő, hanem, hogy a zsidók megesznek, és védekeznünk kell a cape-rape, s a poloskajárvány ellen. Teljesen igaz, hogy vannak derék zsidók, de a zsidóság idegen, a kereszténységet leszorító, honfoglaló, minket kisajátító, idegen hatalom… Itt egy rafinált, romlott, hitetlen és erkölcstelen faj garázdálkodásáról van szó, poloska-invázióról, patkány-hadjáratról; egy kérdés van: hogyan védekezzünk?(16) A keresztény egyházi vezetők aktív zsidóellenes politizálása mind lendületesebbé vált a nácik németországi hatalomra jutása nyomán. Rájuk is, akárcsak általában a jobboldali radikálisokra, mély benyomást tettek Hitler kezdeti sikerei, amikor szembeszállt a versailles-i szerződésekkel és a Népszövetséggel. Közülük kerültek ki az egymást követő magyar kormányok revizionista politikájának leghangosabb támogatói. A jobboldali radikálisokkal összefogva állították, hogy a revizionizmus és a zsidókérdés az a két nagy probléma, amely sürgős megoldást igényel. Jóllehet az egyházi vezetők nagyon is tisztában voltak azzal, mekkora veszélyt jelent a nácizmus a keresztény egyházakra, a legtöbben egyre inkább németbarát, soviniszta-nacionalista álláspontra helyezkedtek. Állásfoglalásaik az antiszemita propaganda termékeny talajául szolgáltak azáltal, hogy elnézték, sőt gyakran üdvözölték, amikor a jobboldali radikálisok azonosították a zsidókat a bolsevizmussal, a nemzetiszocializmust pedig a kereszténységgel. Érdeklődéssel kísérték a nácik programjának megvalósítását, s egyben arra vágytak, hogy Magyarországon is kövessék azt. Egyesek közülük arra vetemedtek, hogy korholják azokat a németországi társaikat, akik nem voltak hajlandók nyilvánosan támogatni a nemzetiszocializmust. Így például Czapik Gyula egri érsek, a magyarországi katolikus egyház rangban második méltósága sajnálkozását fejezte ki a német katolikus egyház “végzetes tévedése” miatt, amiért az nem áll ki a nemzetiszocializmus mellett.(17) Ravasz László püspök, a református egyház vezető méltósága a német hatalomvágyat etikai és vallási elvek által motivált törekvésként jellemezte.(18) Grösz József kalocsai érsek azt fejtegette, hogy a nyilaskereszt, a magyar nácik jelképe, Krisztus keresztjéhez fogható. Turóczy Zoltán püspök, az evangélikus egyház egyik vezető személyisége úgy érvelt, hogy “az igazi kereszténység nem pacifista, hanem militarista, a világhódító totalitárius hatalmak szellemében”. Hász István tábori püspök kifejezésre juttatta egyetértését a nemzetiszocialista eszmékkel, s kifejtette, hogy “a zsidók, az ország szétrombolói ellen bármely támadás megengedhető”.(19) Felbátorodva a vezetői által nyilvánosan kifejtett állásfoglaláson, számos alacsonyabb rangú egyházi személy terjesztette minden gátlás nélkül a zsidóellenes mérget a magyar tömegek körében. Ennek következtében a magyar keresztény népesség nagy része egyre készségesebben hajlott arra, hogy a mind keményebb zsidóellenes rendszabályokat elfogadja, s azokat szükségesnek, s erkölcsileg is helyesnek tartsa.

A papság antiszemita propagandájának hatását erősítették a szélsőjobboldaliak szociális reformígéretei odahaza, valamint a nácik sikerei külföldön. A Darányi Kálmán kormánya által 1938. március 5-én meghirdetett program leglelkesebb támogatói között találhatók a keresztény egyházak vezetői. A miniszterelnök nagyarányú újrafegyverkezési program mellett szállt síkra a bolsevizmus elleni harc előkészítéseként, s – lépést tartva az akkoriban Európán végigsöprő náci szellemiséggel – a zsidókérdés “megoldását” követelte. A náci Németország és a hazai jobboldal tetszésének elnyerésére törekvő program az egykor virágzó magyarországi zsidó közösség felszámolásának kezdetét jelentette. A bejelentést két hónappal később az első zsidótörvény elfogadása követte, amely korlátozta a zsidók arányát az ország gazdasági és kulturális életének bizonyos szektoraiban.(20) A zsidóellenes kampány egybeesett Ausztria bekebelezésével (Anschluss), miáltal a Harmadik Birodalom Magyarország közvetlen szomszédjává vált. A keresztény egyházi vezetők az ellenforradalmi rendszer legfőbb védelmezői közé tartoztak. Lelkesen helyeselték, hogy a kormány elhatározta a zsidókérdés “megoldását”. Hivatalból tagjai lévén a felsőháznak, erőteljesen síkra szálltak a zsidóellenes törvény elfogadásáért, mindössze kisebb kiigazításokat követeltek a kikeresztelkedettek javára. Így például a református egyház nevében felszólaló Ravasz László hangsúlyozta, hogy a zsidók nem vallási csoportot, hanem eltérő fajt alkotnak, s hogy a törvény nemcsak a nemzet békéjét, nyugalmát és biztonságát szavatolja, hanem hosszú távon még azok jól felfogott érdekét is szolgálja majd, akik most ellenzik. Raffay Sándor, az evangélikus egyház feje, aki teljes támogatásáról biztosította a törvényt, arról beszélt meglehetős képmutatással, hogy egy ilyen törvény elfogadásától “csak akkor lehetne eltekinteni, ha a zsidók megváltoztatnák módszereiket és eddigi magatartásukat”. Hasonló hangvétellel támogatta a törvényt Serédi Jusztinián bíboros, Magyarország hercegprímása is.(21) Egy évvel később, a Csehszlovákia feldarabolásában való magyar részvétel feletti eufória közepette (22) a keresztény egyházak vezetői ismét támogatták – jóllehet kevésbé lelkesen – a második zsidótörvény elfogadását.(23) Míg az első zsidótörvény elfogadása miatt – amelyet állítólag néhány magyar zsidó vezető is támogatott, mert feltételezték, hogy azzal “kifogják a szelet a nyilasok vitorlájából”(24) – semmiféle lelkiismeret-furdalást nem éreztek, az 1939. évi második zsidótörvény egynémely rendelkezését már többen kifogásolták.(25)

Különösen ellenezték a törvény néhány nyíltan rasszista vonatkozását, amelyek potenciálisan még egyes magyarokat, köztük a konzervatív arisztokrata elit néhány tagját is érintették. Az egyházi vezetők – annak érdekében, hogy semlegesítsék a kormány esetleges negatív reagálását ellenvetéseikre – úgy érezték, célszerű azzal igazolniuk a törvény fenntartásaik ellenére történő elfogadását, hogy hangsúlyozták a “fenyegetést”, amelyet a zsidók kulturális, politikai és gazdasági hatalma jelent a keresztény Magyarország nemzeti érdekeire nézve.(26) Az egyházi vezetők alapvetően ugyanazokat az érveket sorakoztatták fel az1939. évi II. törvénycikk és annak következményeként kiadott valamennyi rendelet mellett, mint egy évvel korábban, jóllehet ezek a kirívóan diszkriminatív munkaszolgálati rendszer bevezetéséhez és fokozatos kiterjesztéséhez vezettek.(27) A keresztény egyházak vezetői azonban már ellenezték a harmadik zsidótörvényt, amelyet röviddel azután fogadtak el, hogy Magyarország 1941 júniusában belépett a Szovjetunió elleni háborúba. A törvény elleni kifogásuknak ismételten az volt az egyik fontos oka, hogy abban benne foglaltattak az1935. évi nürnbergi törvények rasszista rendelkezései, s ezek közvetlenül érintettek számos – mind megkeresztelkedett, mind kereszténynek született – hívet. Felsőházi befolyásuk és az általuk gyakorolt nyomás következtében a törvényt módosították, fölhatalmazva az igazságügy-minisztert, hogy kivételes körülmények esetén nem kell ragaszkodnia a rendelkezésekhez. E kompromisszumos megoldás nyomán sok, potenciálisan érintett magyar, köztük a kormányzati és a politikai elit számos tagja mentesült az alól, hogy zsidónak minősítsék.(28) A keresztény vezetők ellenszegülése a törvénynek nyilvánvalóan nem valamiféle zsidóbarát érzelemből fakadt, hanem elsősorban azt a kívánságukat tükrözte, hogy védelmezzék egyházaik intézményi érdekeit.

A HOLOKAUSZT KORSZAKA

A legtöbb egyházi vezető reagálását a zsidóellenes kampányra a háború egész ideje alatt, beleértve a holokauszt korszakát, az jellemezte, hogy legfőképpen a megkeresztelkedettek és a zsidó származású keresztények érdekeit védték.(29) Reagálásuk a “végső megoldásra”, amely az ország 1944. március 19-én történt német megszállás át követően nyomban beindult, legjobb esetben ellentmondásosnak minősíthető. Jóllehet nyilvánvalóan iszonyodtak a nácik és magyar bérenceik által alkalmazott módszerektől, és láthatóan rokonszenveztek a szenvedő zsidókkal, semmiféle hatékony intézkedést nem tettek az elkövetők szándékainak meghiúsítására. Tevékenységük – amiről tudunk – túl kevésnek és túl késeinek mondható. A Horthy Miklós magyar államfő által március 22-én alkotmányosan kinevezett Sztójay Döme vezette kormány azzal kezdte a zsidókérdés “megoldását”, hogy özönével bocsátott ki rendeleteket, amelyek alapul szolgáltak a zsidók elszigeteléséhez, tulajdonuktól való megfosztásához és gettóba zárásához.(30) A magyar zsidóság vezetői – felismerve immár a nácik zsidóellenes programjának méreteit – segítségért folyamodtak a keresztény egyházak magas tisztségviselőihez. Nemcsak az egyházi vezetők közismerten óriási befolyása miatt szánták rá magukat erre a lépésre, hanem azért is, mert a zsidóság számos hagyományos támogatóját, köztük a náci ellenes konzervatív-arisztokrata elit nem egy tagját, már letartóztatták. A zsidó vezetők csalódására az egyházi vezetők – felismerve, hogy a Sztójay-kormány a harmadik zsidótörvényre alapozza a zsidóellenes kampányt – mindössze úgy reagáltak, hogy kifejezésre juttatták a megkeresztelkedettek sorsa fölötti aggodalmukat. Visszatekintve úgy tűnik, hogy a keresztény egyházak magas méltóságainak tevékenysége a “végső megoldás” egész korszakában szűkkeblű és burkolt volt, s feltehetően nem annyira a zsidó életek megmentésének kívánsága motiválta, mint inkább az a szándék, hogy könnyíthessenek egyéni lelkiismeretükön, számolva azzal is, hogy majd igazolniuk kell magukat a történelem ítélőszéke, alárendeltjeik és nyájuk előtt. Noha tudtak a nácik zsidók elleni háborújáról a Németország által leigázott Európában,(31) az egyházi vezetők prédikációikban még csak utalást sem tettek rá, s ismereteiket nem osztották meg az alsó papsággal.(32)

A megszállás után ők is, híveik is szemtanúi voltak az egyre keményebb antiszemita rendszabályok életbe léptetésének, ami a zsidók gettóba zárásával és deportálásával tetőzött. Ráadásul a megyés püspökök módszeresen tájékoztatták őket a vidéken folyó zsidóüldözés szörnyűségeiről.(33) Akárcsak alárendeltjeik, országszerte feltehetően ők is tudták, hogy a zsidókérdés “végső megoldását”- a zsidók elszigetelését, kitaszítását, gettóba zárását, összegyűjtését és deportálását- rutinszerűen és gyakran brutálisan hajtják végre a magyar csendőrség, rendőrség, s a magyar tisztviselői kar tagjai, akik egyházi gyülekezeteikhez tartoztak. A keresztény egyházak vezetői mindazonáltal nem ítélték el nyilvánosan a legalapvetőbb emberi jogok lábbal tiprását. Nemcsak figyelmen kívül hagyták a zsidó vezetők kérelmeit, hanem gyakorlatilag nem vettek tudomást néhány püspök kéréséről sem, hogy álljanak ki a zsidók mellett és rázzák fel a közvéleményt. Amennyiben a magyarországi egyházi vezetők néha mégis interveniáltak zsidók érdekében, szinte kizárólag bizalmas, magánjellegű kérésekkel fordultak a kormány egyes tagjaihoz. Az interveniálás rendszerint memorandumok küldésének alakját öltötte, amelyek középpontjában szinte mindig a megkeresztelkedettek és a zsidó származású keresztények érdekeinek védelme állt. A meg nem keresztelkedett zsidókra vonatkozó kérelmük rendszerint csupán a hatóságok által a zsidókérdés “megoldása” során alkalmazott eszközök enyhítésére szorítkozott. A katolikus egyház hercegprímása, Serédi Jusztinián bíboros által hangoztatott érvek alapvetően azonosak voltak a protestáns felekezetek képviselői által használtakkal. Serédi bíboros először 1944. március végén kereste fel a miniszterelnököt, s vitte magával a Szent Kereszt Egyesület, a katolikus hitre áttért zsidók egyesületének memorandumát. Az egyesület nézeteit visszhangozó bíboros mélységes megütközés énekadott hangot azon tervek miatt, amelyek szerint a sárga csillag viselését kötelezővé tennék még a megkeresztelkedettek számára is, akik között papok és apácák, vagyis az egyház aktív tagjai is akadtak. Emlékeztette Sztójayt, hogy a Dávid-csillag vallási, és nem faji jelkép, következésképpen ha keresztények is viselnék, az ellentmondás lenne. A többi egyházi vezetőhöz hasonlóan a bíboros feltehetően aggódott, milyen hatással lehetnének a csillagot viselő megkeresztelkedettek az árja hívekre az istentiszteletek alatt. Egy héttel a kárpátaljai és az északkelet-magyarországi zsidók gettóba zárása után Serédi bíboros, miután tájékoztatták a zsidókkal szembeni kegyetlenkedésekről, püspöktársai nevében emlékirattal fordult Sztójayhoz, amelyben tiltakozott az emberi jogok megsértése ellen. Ismét külön kérést iktatott be a megkeresztelkedettek érdekében. Kifejtette, hogy külön kell választani őket a zsidóktól, hiszen áttérésük révén már maguk is megtették ezt a lépést. Összegezve a katolikus egyház álláspontját, követelte: – mentesítsék a keresztényeket a zsidók ellen életbe léptetett rendszabályok alól; – vegyék ki a megkeresztelkedetteket a Zsidó Tanács hatásköréből; – mentesítsék a megkeresztelkedetteket a Dávid-csillag viselése alól; – a zsidótörvények hatálya alá eső papoknak engedélyezzék nem zsidó cselédek tartását; – a kormány ismerje el, hogy a zsidó tulajdon elkobzása gyakran olyan gyermekeket is érint, akik már nem zsidók.(34) A bíboros szinte kizárólag a megkeresztelkedettek szükségleteivel és érdekeivel foglalkozott még akkor is, amikor 1944. április 30-án a kistarcsai internálótáborból már elindultak az első deportáló vonatok Auschwitzba, és május 3-án megkezdődött az észak-erdélyi zsidók gettókba terelése. Egy héttel később sürgette Sztójayt, hogy a gettókban válasszák külön a megkeresztelkedetteket a zsidóktól, s tegyék lehetővé számukra vallásuk gyakorlását. A bíboros kiváltképpen azért aggódott, hogy sok kereszténynek nehézséget okoz a kényszerátköltöztetés a kijelölt gettóterületekről. Két nappal a május 15-én induló tömeges deportálások kezdete után szorgalmazta a miniszterelnöknél, gondoskodjék róla, hogy a deportáltak ne veszítsék el életüket kellő bírósági eljárás nélkül, majd körlevelet intézett püspökeihez, amelyben összegezte az egyház tevékenységét és elért eredményeit a megkeresztelkedettek érdekében. A kormány által foganatosított rendszabályok elítélésének hiányát azzal indokolta, hogy az ilyen lépés a kormányt engedményeinek hatálytalanítására indította volna, vagy ürügyül szolgálhatott volna további korlátozások elrendelésére katolikusok vagy katolikus intézmények ellen.(35)

Említettük, hogy a protestáns egyházak reagálása a zsidóellenes rendszabályokra alapvetően nem különbözött a katolikus egyházétól.(36) Gyakorlatilag a legtöbb esetben a két protestáns egyházi szövetség – a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje és a Magyarországi Evangélikus Egyház Egyetemes Elnöksége – magatartása és cselekedetei megfeleltek Serédi bíboroséinak.(37) Jóllehet ők is aggódtak a zsidók szorongatott állapota miatt, kiváltképpen azon mód miatt, ahogyan a zsidókérdést “megoldják”, ők is szinte kizárólag a megkeresztelkedettek jólétével törődtek. A katolikus hierarchiához hasonlóan ezt az aggodalmukat rendkívül diszkrét formában nyilvánították ki: egyénileg vagy kollektívan fordultak a kormány helyi vagy országos vezetőihez, igazságtalanságok orvoslását és a zsidóellenes rendelkezések enyhítését, nem pedig megszüntetését kérelmezve. Április 3-án Ravasz László püspök felkereste mind Jaross Andor belügyminisztert, mind Ambrózy Gyulát, Horthy kabinetirodájának főnökét. Tiltakozott a zsidóellenes rendszabályok ellen, és mentesítéseket kért a sárga csillag viselése alól. Kiváltképpen azon volt, hogy mentesítést szerezzen a protestáns egyházak valamennyi tisztségviselője és alkalmazottja számára, beleértve tanítókat, kántorokat, segédlelkészeket és egyházi kurátorokat. Kérte egy külön “Keresztyén Zsidó Tanács” megalakítását is. Hasonló felhívással fordult Sztójayhoz is április 6-án.(38) Április 12-én Ravasz püspök fölkereste Tasnádi Nagy Andrást, a képviselőház elnökét, valamint a kormányzót. Az előbbivel azért létesített kapcsolatot, hogy megismételje a korábban Jarosshoz és Sztójayhoz intézett kérelmeket, és mentesítést kérjen zsidók, kiváltképpen tudósok, művészek és katonák számára. A Horthyval való találkozást arra használta fel, hogy nyomatékosan kérje; a zsidókérdéssel kapcsolatban őrizkedjék minden olyan állásfoglalástól, amely “az elkövetkezendő kegyetlenségek felelősségét az ő tiszta nevére hárítaná”. Ravasz püspök április 28-án ismét fölkereste Horthyt. Előző nap Ravasz fogadta Perényi Zsigmondot, a felsőház elnökét, aki tájékoztatta a kárpátaljai és az északkelet-magyarországi zsidók ellen már meghozott rendszabályokról.(39) Perényi, akit Kahán-Frankl Samu és Reiner Imre, a Zsidó Tanács két vezető tagja tájékoztatott, hangsúlyozta, hogy a zsidók gettóba zárása csupán előjátéka deportálásuknak, és hogy sorsuk azonos lesz a lengyel és a szlovák zsidókéval.(40) E végzetes találkozás során árulta el Horthy Ravasz püspöknek, hogy beleegyezett néhány százezer zsidó munkás Németországba szállításába, hogy “megőrizzen magyar munkásokat”.(41) Május 9-én a püspök felkereste Sztójayt Mester Miklós, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium volt imrédista államtitkára kíséretében, aki 1944 nyarán a németek és a nyilasok ellen fordult. Május 19-én újabb felhívással fordult a miniszterelnökhöz, amelyben tiltakozott a zsidókkal szemben foganatosított rendszabályok ellen. Többek között kijelentette: “jeleket látunk, amelyek arra mutatnak, mintha az elkülönítés mellett az ország határain kívülre való deportálás is előkészületben állna.”(42) Ez négy nappal azután történt, hogy a deportálások már teljes lendülettel folytak.

Az a tény, hogy a keresztény egyházak vezetői elmulasztották a zsidók kifosztása, gettóba zárása és deportálása elleni határozott kiállást és a történtek nyilvános elítélését, kétségtelenül felbátorította Sztójayt és kormányát. Az egyházi vezetők megnyugtatására azonban Sztójay néhány jelentős engedményt tett a megkeresztelkedettek érdekében. A miniszterelnök május 3-án biztosította a hercegprímást, hogy a kormány már mentesítette a zsidó származású papokat, s kijelentette, minden lehetőt megtesz azon keresztények gazdasági érdekeltségeinek biztosítására, akiknek szülei a zsidótörvények hatálya alá esnek. Ami pedig a sárga csillagot illeti, hangsúlyozta, hogy azt nem a zsidó vallás jelképeként értelmezik, hanem “a zsidó fajnak közigazgatási szempontból szükséges megjelölésére szolgáló alkalmas eszköznek” tekintik. Hozzáfűzte, nem fog kifogást emelni az ellen, hogy az áttértek keresztet is viseljenek.(43) Egy magánlevélben (június 19.) Sztójay ismét megkísérelte lefegyverezni a bíborost, tájékoztatva őt, hogy az áprilisi memorandumában kifejtett öt követelést a kormány voltaképpen minden tekintetben elfogadta és teljesítette.(44) Alapvetően hasonló szellemben válaszolt Sztójay Ravasz püspök beadványaira. Egy május 10-i keltezésű levélben a miniszterelnök hangsúlyozta, hogy a zsidókérdést nem vallási, hanem faji alapon oldják meg.(45) Az, hogy az egyházi vezetők nem álltak ki nyilvánosan a zsidók védelmében, negatív hatással volt a legtöbb püspökre és papra. Passzív magatartásuk egyrészt felbátorította a zsidóság ellenségeit, másrészt elcsüggesztette a zsidók potenciális megmentőit. Az a néhány püspök, aki szóba merészelte hozni prédikációiban a zsidóüldözéseket, sajnos nem tudott gátat szabni az árnak, mert üzenetük csupán a korlátozott számú helyi közösséghez jutott el. A papság fiatalabb tagjai, mivel nem kaptak bátorítást a hierarchia felsőbb szintjeiről, általában nem vállaltak aktív részt abban, hogy tiltakozzanak a zsidókkal szemben vidéken foganatosított rendszabályok ellen. Amikor az ország északkeleti részeiről már teljes lendülettel folytak a deportálások (1944 május-június), a hercegprímásra minden oldalról nagy nyomás nehezedett. Néhány püspök és a pápai nuncius sürgette, hogy álljon ki a zsidók mellett is, míg a kormány tagjai azt tanácsolták neki, tartson ki addigi álláspontja mellett. Apor püspök több alkalommal is megkereste a bíborost, s könyörgött neki, bocsásson ki pásztorlevelet, amelyben a nép számára érthető nyelven ismerteti a helyzet vallási és erkölcsi horderejét, vagy biztosítson szabad kezet a püspököknek a hívek tájékoztatására és irányítására.

Angelo Rotta nuncius számos alkalommal fordult Serédi bíboroshoz, azt tudakolva, hogy a hercegprímás és a katolikus egyház püspökei miért nem foglalnak határozottabban állást a kormánnyal szemben. A nuncius közbenjárását nyilván bosszantónak találó bíboros úgy érezte, meg kell védenie álláspontját, ezért az akkor érvényben levő cenzúrára hivatkozva azt állította, hogy a nyilvános leleplezés várhatóan éppen ellenkező hatást érne el. Felhasználta ezt az alkalmat, hogy kioktassa a nunciust a saját mulasztásairól, megkérdőjelezve a budapesti apostoli nunciatúra hasznosságát, amely “semmit sem tesz, vagy senki sem tudja, tett-e valamit, s hogy megtévesztő, ha az apostoli Szentszék fenntartja a diplomáciai viszonyt azzal a német kormánnyal, amely az atrocitásokat végrehajtja”(46) A bíborosnak a nuncius elleni haragja egyértelműen tükrözte csalódottságát, amiért XII. Pius pápa hallgatásba burkolózott a “végső megoldást” illetően. Egy tanácskozáson, amelyen a keresztény egyházak esetleges közös akciójának szükségességét vitatták meg, Serédi többször is dühösen földhöz vágta bíborosi kalapját és így kiáltott fel: “Ha a pápa őszentsége nem tesz semmit Hitler ellen, mit tehetek én a magam szűkebb hatáskörében? Az ördögbe is!”(47) Úgy tűnik, a bíboros teljes joggal csüggedt el a pápa magatartása miatt.(48) Tudomást szerezve a bíboros kínos helyzetéről, a miniszterelnök megbízta több miniszterét, nyújtsanak további “felvilágosításokat” a hercegprímásnak a kormány zsidóellenes politikájáról.(49) A kormány küldötteivel folytatott vitái során a bíboros helytelenítette a zsidók ellen már életbe léptetett kíméletlen rendszabályokat, s azt fejtegette, hogy a zsidókat “mozgósítani” kellett volna és az ország területén felhasználni, vagy talán semleges országokba kellett volna küldeni ahelyett, hogy deportálták őket.

Június végén, amikor Svájcban és Svédországban nyilvánosságra hozták az igazságot Auschwitzról, és a világ néhány vezetője, köztük Roosevelt elnök, a svéd király és XII. Pius pápa sürgette Horthyt, vessen véget a deportálásoknak, a hercegprímást és az egész katolikus hierarchiát kérelmekkel árasztották el, hogy rázzák fel a közvéleményt közös, nyilvános nyilatkozat kibocsátásával. Június 27-én a nuncius tolmácsolta a pápa óhaját, miszerint “a magyar püspöki kar nyilvánosan szálljon síkra a keresztény elvek, valamint a faji rendeletekkel sújtott honfitársaik, különösen a keresztények védelmében”. Ebben az időben a bíboros valójában már dolgozott egy pásztorlevélen, amelyet a vasárnapi istentiszteletek során valamennyi templomban fel kellett volna olvasni.(50) Nagyjából ezzel egyidejűleg Ravasz püspök is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a református egyház nevében pásztorlevelet bocsát ki. A püspök döntését feltehetően az motiválta, hogy “egyéni” közbenjárásai a Sztójay-kormánynál nem jártak eredménnyel. Néhány püspöktársával egyetemben még májusban Serédi bíboroshoz fordult, s azt javasolta, hogy a holland és a dán keresztény egyházak példáját követve indítsanak közös kampányt a kormány zsidóellenes rendszabályainak meghiúsítására.(51) Ravasz püspök először június 15-én fordult Serédi bíboroshoz; levelét Cavallier János tisztelendő vitte Esztergomba, a hercegprímás székhelyére. Ravasz püspök helyesen vetette fel a kérdést, de ugyanakkor sajnálatos módon kibúvót kínált időnyerésre egy olyan helyzetben, amikor naponta négy, egyenként10-12 000 zsidót szállító szerelvényt indítottak Auschwitzba. Ezt kérdezte: “…mikor látják a keresztény egyházak elérkezettnek az időt arra, hogy ünnepélyes deklarációval ország és világ előtt tiltakozzanak a zsidókérdés megoldásának jelenleg gyakorolt embertelen módja ellen? Jóllehet a tömeges deportálások gőzerővel folytak, Ravasz püspök azt javasolta, hogy mielőtt nyilvánosan állást foglalnának a fenti értelemben, az egyházak képviselőiből álló küldöttség adjon át a kormány vezetőinek “egy utolsó komoly figyelmeztetést”.(52) A püspököt láthatóan még mindig aggasztotta az állam és az egyház kapcsolatának esetleges megromlása. Cavallier elvitte a Ravasz püspök által javasolt tiltakozó memorandum egy példányát Serédinek, de a bíboros nem találta lehetségesnek az együttműködést.(53)

Így azután a protestáns egyházi vezetők úgy határoztak, hogy a memorandumot nélküle adják át. A szöveget csupán június 20-án véglegesítették, mert előbb mind a kilenc püspöknek jóvá kellett hagynia és alá kellett írnia. A Sztójaynak címzett memorandum az egyházi vezetők megdöbbenését tolmácsolta azon mód felett, ahogyan a zsidókérdést megoldják. Azt kérték a miniszterelnöktől, vessen véget a kegyetlenkedéseknek, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy, legalábbis egyelőre, a kérdést nem tárják a nyilvánosság elé, nehogy súlyosbítsák a miniszterelnök politikai nehézségeit. A memorandumot június 23-án nyújtotta át Sztójaynak egy Ravasz és Kapi püspökökből álló küldöttség, amelyet elkísért Balogh Jenő és báró Radvánszky Albert, továbbá a református és az evangélikus egyházak világi vezetői.(54) Sztójay közölte az egyházi képviselőkkel, hogy a zsidók kínzásáról szóló beszámolók túloznak. Hivatkozott az Endre László, a “végső megoldás” fő irányítója által június 16-án, a minisztertanácsnak adott biztosítékokra, miszerint a megkeresztelkedetteket különválasztották a zsidóktól, megfelelő képviseletet nyertek a Zsidó Tanácsban Török Sándor, a neves író révén, továbbá hogy az állam közigazgatási és közbiztonsági szerveit utasították, bánjanak emberségesen a zsidókkal. Sztójay megismételte a szokványos hazugságot, hogy a zsidókat csupán munkára viszik Németországba, családjukat pedig azért küldik velük, nehogy fölöslegesen aggódjanak szeretteik miatt. Nem világos, vajon Ravasz püspököt meggyőzték-e ezek az érvek, annyi azonban kétségtelen, hogy nem kívánta meghallgatni Éliás József tiszteletesnek, a Jó Pásztor Bizottság vezetőjének kéréseit és javaslatait. Ez a bizottság volt a református egyház áttértekért felelős intézménye. A protestáns egyházak valamennyi püspökének címzett 1944. júniusi levelében Éliás tiszteletes azt javasolta, a keresztény egyházak vezetői, vagy képviselőikből összeállított küldöttség keresse fel Sztójayt, s jelentse be neki: amennyiben a kormány nem állítja le a deportálásokat, a zsidóellenes rendszabályokat nyilvánosan bélyegzik meg pásztorlevélben, amelyet valamennyi templomban felolvasnak. Ha a kormány figyelmen kívül hagyná ezt a követelést, Éliás azt javasolta, a keresztény egyházak vezetői zárják be valamennyi templomot és tagadják meg az úrvacsorát, a szentségek kiszolgáltatását mindazoktól, akiknek részük volt a deportálásokban, valamint családjaiktól is, és amíg tartanak a deportálások, ne szólaljanak meg a templomok harangjai.(55)

Az evangélikus egyház híveinek megnyugtatására Endre feljegyzésének egy példányát július 4-én megküldték Raffay püspöknek is.(56) Raffay, feltehetően elkeseredve, amiért a küldöttség nem kapott jelentős engedményeket Sztójaytól, junius 27-én a maga részéről Serédi bíboroshoz fordult azzal a javaslattal, hogy Magyarország három történelmi egyháza közös tiltakozást terjesszen be Horthynak vagy Sztójaynak. A tiltakozás tárgya ismét az volt, hogy “az egyházak szégyenteljesen kudarcot vallanak híveik megvédelmezésében”, továbbá hogy az áttérteket a zsidókkal együtt táborokba és gettókba gyűjtik, amelyek a Zsidó Tanácsok illetékessége alapján működnek(57) A bíboros ismét elutasította a felhívást, azzal érvelve, hogy ő céljait efféle eljárások nélkül éri el, továbbá hogy az egyházak nem tehetik ki magukat a kudarc lehetőségének.(58) Időközben a hercegprímás pásztorleveléről, amelyet postán megküldtek valamennyi plébániának, Antal István vallás- és közoktatásügyi miniszternek is tudomást szerzett. Nyomban leállíttatta a pásztorlevél kézbesítését, de néhány érsekség, így az egri és a kalocsai még a miniszter rendelkezése előtt megkapta, és a jelentések szerint fel is olvasták ezen érsekségek templomaiban. A minisztertanács határozatát követően Antal július 6-án fölkereste Serédit Gerecsén, a bíboros nyári rezidenciáján. A bíboros – jóllehet ismét elítélte a kormány eljárását – kifejezte hajlandóságát a pásztorlevél visszavonására, kiváltképpen miután figyelmeztették egy esetleges nyilas hatalomátvétel következményeire.

A következő feltételeket szabta: ha a miniszterelnök hivatalosan értesíti, hogy elfogadta a korábbi memorandumában körvonalazott követeléseket – nevezetesen, hogy a keresztények mentesülnek a zsidóellenes rendszabályok alól, és a kormány minden hatalmában állót megtesz a keresztény deportáltak visszahozására -, akkor az egyházi hatóságok a maguk részéről értesíthetik a híveket, hogy tárgyalásokat folytatnak a kormánnyal a zsidókérdésről, s máris kaptak bizonyos engedményeket. Mivel Antal nyomban elfogadta ezeket a feltételeket, Serédi bíboros július7-én táviratilag értesítette valamennyi plébánia vezetőjét, hogy álljanak el a pásztorlevél felolvasásától. Másnap, egy nappal azután, hogy Horthy leállította a deportálásokat, a kormány néhány vezető tagja – többek között Sztójay, Antal, Imrédy és Kunder – megjelent Gerecsén, hogy megkísérelje megoldani az egyház és a kormány kapcsolatát továbbra is megterhelő problémákat. Sztójay magával hozott egy általa előző nap írott levelet, amelyben – válaszul az egyház követeléseire – összefoglalta a kormány álláspontját és lépéseit.(59)

A tanulmány lábjegyzete

folytatás….