Utcaseprő sem lehetett zsidó

Január 27-ét, az auschwitzi haláltábor felszabadításának évfordulóját az ENSZ a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította.

Mai eszünkkel képtelenek vagyunk felfogni, hogyan következhetett be a precíz és összehangolt tervek alapján, ipari módszerekkel megvalósított tömeges népirtás a XX. századi Európában. Annyi biztos, hogy az esetenként vonakodó, de mégiscsak együttműködő szövetséges államok nélkül a náci Németország nem tudott volna ilyen hatalmas pusztítást véghezvinni. Maradva a saját házunk táján: a hitleri Németország, bár zsidó-politikájával utat mutatott a magyar antiszemitáknak, 1940 nyara-ősze előtt közvetlenül semmiféle nyomást nem gyakorolt hazánkra. Ehhez képest Magyarországon addigra már sorozatban születtek törvények és rendeletek a zsidók ellen – Karsai László történész sok százra teszi az antiszemita törvények és rendeletek számát

A köztudatban úgy él, hogy három zsidóellenes törvényt hoztak a Horthy-korszakban. Ha ideszámítjuk – márpedig ide kell – a numerus clausust, amely 1920-tól a zsidó diákok továbbtanulási lehetőségeit korlátozta, akkor négyet. Ismereteink azonban erősen hiányosak. A történész kutatásai szerint valójában huszonkét törvény, ezeken kívül sok száz rendelet szolgálta a magyar zsidók szisztematikus jogfosztását és kirablását. A legjobb esetben is közömbös közegben amúgy sem volt sok lehetőségük az ellenállásra. A huszonkét törvény mellett 1938-tól kezdve csaknem hatszáz – az eddigi adatok szerint egész pontosan 561 – zsidó tárgyú miniszteri és kormányrendelet született: több mint kétharmaduk 1944. március 19., a német megszállás előtt.

Orvosok, ügyvédek, mérnökök, újságírók, színészek és felsorolhatatlanul sok szakma képviselői veszítették el állásukat. A zsidótörvények következtében megüresedett értelmiségi munkahelyekből a háború idején már túlkínálat mutatkozott. A zsidóktól elvett cégek után az állam – néhány kivételtől eltekintve – mélyen a piaci ár alatt fizetett kártalanítást. Zsidók nem árusíthattak bort, égetett szeszes italt vagy például cementet. Megvonták tőlük a moziengedélyeket, nem lehettek állandó bírósági szakértők, cukorkereskedők, magándetektívek, még prostituáltak sem. Földjeik elvételéről három törvény és tizenhét rendelet intézkedett.

Gyömrőn pl.: Endre László Pest vármegyei alispán – a német megszállás után belügyi államtitkár – Dobossy Sándor gyömrői lakos és 233 társa kérelme alapján alkotta meg 1941-ben azt a rendeletet, amely zsidók részére megtiltotta a gyógyfürdők és üdülőtelepek használatát. Sokfelé az országban – gyakran túlteljesítve a törvényi elvárásokat – teljes mértékig „zsidómentesítették” az önkormányzati testületeket. És hol vagyunk még a kötelező sárga csillagtól, a gettótól, a bevagonírozástól…

Az akkori viszonyok érzékeltetésére Karsai László egy naplórészletet idéz 1940 októberéből. A Nagykanizsán textilboltot vezető Hoffmann János elkeseredetten írta: „1938 óta Magyarországon utcaseprő sem lehet zsidó (…), sivár a jelenünk és kilátástalan a jövőnk.” A becslések eltérők: legkevesebb kétszázezren, de a legújabb kutatások szerint akár négyszázezren is lehettek, akiket megfosztottak megélhetésüktől. A haszonélvezők döntően a keresztény középosztály tagjai közül kerültek ki. Mindazok, akik megszerezték a zsidóktól elvont iparengedélyeket, anyagi értelemben jól jártak az „árjásítással”. Az új tulajdonosok azonban nem mindenkit alkalmaztak a régi dolgozók közül.

Egyetértőleg idézi Bibó Istvánt, aki szerint a magyar középosztály gerince akkoriban roppant meg. Sokan 1938-tól hozzászoktak ahhoz, hogy vagyonhoz, álláshoz, pozícióhoz nemcsak munkával, tudással és szakértelemmel juthatnak, hanem úgy is, ha állami segítséggel elveszik mások javait. A német megszállás után számukra már ugyanilyen logikusnak és elfogadhatónak tűnt, hogy a zsidókat el lehet távolítani az országból – és az életből is.

Forrás: szerkesztett részletek Czene Gábor cikkéből / nol.hu teljes cikk