Bergen-Belsen, Doktor Mengele, a „blockältesték”
(A kép: Csillék emberi hamvak szállítására Birkenauban 2003)
Két-három hetenként fürdõbe vittek – ez egy hatalmas alkotmány volt, ahol elõször le kellett teljesen vetkõzni, s libasorban elvonulni a szelektáló Mengele elõtt. Nem tudok róla, hogy valaki leírta volna ezt a jelenetet: Mengele, talpig katonai díszben egy emelvényen állva, hátulról és oldalról megvilágítva (mint egy giccses filmben). Elõtte mentünk el, s õ kezével intett, ki menjen balra, ki jobbra. Hamar rájöttünk, hogy egyik irány a gázt, másik a tényleges fürdõt jelentette. Azok mentek a gázba, akik rossz fizikai kondícióban voltak. Mengelét gyönyörûnek láttuk! Õ volt a halál angyala. Az elrendezés olyan volt, mint egy nagy színház Mengele fõszereplésével – ma azt hiszem, hogy Mengele nem volt normális. Az a reflektorfény, s az elvonuló pucérok Közvetlen feletteseink szlovák-, cseh-, orosz- zsidó rabnők voltak, akik már két-három éve éltek a „németek markában”. Tulajdonképpen rettenetesen utáltak minket, magyarokat, „akik gondtalanul éltek”, amíg ők szörnyű kényszermunkával építették a pusztaságba a tábort. Utálatukat nem titkolták, ahol lehetett, ott toltak ki velünk. Sokan közülük szépen öltözködve, a német SS nőkkel barátságban jártak-keltek. (Úgy tűnt, hogy az SS-ek már respektálják is őket a túlélésért.) Megjegyzem, sok olyan volt, aki felszabadulásunk után az SS-sekkel lógott meg – ők tudják, miért? Én azt hiszem, hogy mi már egy rossz arányban szelektálódott cseh, szlovák, orosz társasággal kerültünk szembe; annyira kegyetlen körülmények között éltek pár évig, hogy csak az maradhatott életben, aki pl. kilopta a szomszédja feje alól a kenyeret. Egyszóval nem mondhatom, hogy „lám ilyenek a cseh, szlovák, orosz zsidók”, csak azt, ezek ilyenek voltak. Kezdtünk hozzászokni Auschwitzhoz: hajnalban zehlappel, katonakávé, egy darab kenyér; mosdás valami szörnyű piszkos vályúban, egyszerre tíz – tizenöten, aztán ebédig semmi, ill. színjátszás; ebéd (gazból, csalánból főzték a cigányok); délután lötyögés; este vacsora (kvargli), aztán lefekvés a padlóra. Közben a „blockältesték” (cseh, szlovák, orosz felügyelők) rendszeresen szórakoztattak: „Most innen – most onnan vitték a betegeket, gyerekeket, öregeket a kéménybe.” Egyszer azzal a hírrel jöttek, hogy az orosz hadsereg túl közel jutott Auschwitzhoz, s hogy ezért minket elszállítanak Németországba, egy „Bergen-Belsen” nevű táborba. Figyeljetek! Megijedtünk! Auschwitzot már megszoktuk! Mi lesz ott??! Mi volt ott? Egy biztos = gáz nem volt. De decemberben, egy erdő kellős közepén, jéghideg barakkok, pici pokrócok – s ugyanaz a személyzet. Ja! És fele annyi ennivaló, mint Auschwitzban. Dolgozni itt sem kellett, de színházat sem játszottunk. Egyszerűen fáztunk és éheztünk. A rabok sorra éhen-haltak, megfagytak. Bergen-Belsenbe decemberben kerültünk – aztán úgy március elején a németek elmenekültek, mert közeledtek az angolok. (Velük menekült sok blockälteste is! A tábor őrzését magyar katonákra bízták, akik fegyelmezetten és „lelkiismeretesen” őriztek minket, mintha semmi sem változott volna!)
(Folytatás következik)
[/lightbox]"Fiók-Gyerek"
[A gyermekgyógyász professzor férj az orvosi szobájában]
Férjemből gyermekorvos lett. „Gyerekszaga” volt, annyira szerette őket és a gyerekek is őt. Egy vizit a többi orvos és nővér számára szörnyű lehetett, annyit állt egy beteg ágya mellett. A hosszas álldogálásnak volt egy objektív oka. Alapelve ugyanis az volt, hogy „síró gyermeket, légyen az akár csecsemő, nem vizsgálok!” És addig játszott, dörmögött, simogatta, hintáztatta a gyereket, míg az abba nem hagyta az üvöltést. Kerülhetett az akár fél órába is. El lehetett képzelni a főorvosi sleppet alkotó orvosokat, ápolónőket; milyen boldogok voltak az álldogálással.