Meghívás Lyonba
Este a lyoni pályaudvarról a minket váró francia kolléga kísért el a gyönyörű szállodába. Ott széttárta a karját mondván, hogy itt mindent fogyaszthatunk a Bio-Mìrieux számlájára. (Azt tudta, hogy a „keletiek” nem kapnak sok nyugati pénzt, de azt nyilván el se tudta képzelni, hogy minket a minisztérium fejenként 7$-ral a zsebünkben küldött el, amit a frankfurti átszállásnál mindjárt el is költöttünk WC-re.) A francia kolléga megígérte, hogy másnap délelőtt értünk jön, és mielőtt Monsieur Mìrieux-ékhez ebédelni megyünk, megmutatja nekünk Lyont.
PÊLE-MÊLE (24.rész) -Önéletírás-
“Fiók-Gyerek”
[A gyermekgyógyász professzor férj az orvosi szobájában]
Férjembõl gyermekorvos lett. „Gyerekszaga” volt, annyira szerette õket és a gyerekek is õt. Egy vizit a többi orvos és nõvér számára szörnyû lehetett, annyit állt egy beteg ágya mellett. A hosszas álldogálásnak volt egy objektív oka. Alapelve ugyanis az volt, hogy „síró gyermeket, légyen az akár csecsemõ, nem vizsgálok!” És addig játszott, dörmögött, simogatta, hintáztatta a gyereket, míg az abba nem hagyta az üvöltést. Kerülhetett az akár fél órába is. El lehetett képzelni a fõorvosi sleppet alkotó orvosokat, ápolónõket; milyen boldogok voltak az álldogálással.
Egy nap felmentem Gáborhoz a főorvosi szobájába. Ült az íróasztalánál és írt. Az íróasztal egyik fiókja ki volt húzva, s benne egy 7-8 hónapos forma csecsemő játszott boldogan Gábor fonendoszkópjával.
– „Hát ez a gyerek, hogy kerül ide?”
– „Egész délelőtt úgy üvöltött az ágyában, hogy a nővérek majd megőrültek tőle. S nézd: milyen csöndben van! Látod, milyen könnyű egy akkora gyereket megnyugtatni?”
Attól az időtől kezdve, hogy főorvos lett, soha egyetlen gyereket meg nem szúrt. A gerinccsapolást is beleértve, ezeket a kellemetlen feladatokat hagyta a beosztott orvosokra. Ugyan az a főnővér tanította meg őket is a fájdalmas beavatkozásokra, aki annak idején, mint fiatal orvost – Gábort is betanította. Így lett aztán a főorvos úrból jó doktor bácsi!
Máig nem felejtettem el két halottját, akik miatt szinte búskomor lett: valamilyen Imike agyhártyagyulladással, – és Fucskó Rebeka szepszissel (vérmérgezés). (Jellemző, hogy kimondhatatlanul rossz névmemóriám ellenére rájuk név szerint emlékszem!
Leírok egy ritka fantasztikus történetet: Férjem együttműködést írt alá a termelővel (talán Glaxo) egy új, bárányhimlő elleni gyógyszer kipróbálásáról leukémiás gyerekeken. Tudvalevő, hogy ez az ártalmatlan gyermekbetegség a leukémiások között súlyos lefolyású, nem egyszer halálos végű betegség volt. Persze a kipróbálás az ilyen esetekben szokásos szigorú objektivitás törvényei szerint kellett, hogy lefolyjon.(Placebo stb.) Az első kezelendő beteg egy ottani kórházi ápolónő gyermeke volt – a mama egész nap és éjjel mellette ült. A szabály szerint nyolcóránként kellett egy-egy adagot beadni. Amikor a teendőket férjem az ügyeletessel megbeszélte, hét óra körül lehetett. Mondta az ügyeletes: nem lehetne az első adagot tíz órakor beadni? Akkor ti. a következő adag nem éjszakára esne, és ezért nem kellene felkelteni a kicsit. Férjem – gyerekről volt szó! – beleegyezett. A kisgyermek egy órával a megállapodás után meghalt agyvérzésben! Mindenki, az ott ülő mama is tudta, hogy a gyermek még nem kapott gyógyszerből. De férjem azt mondta nekem: „Ha ez nem így történik, soha többé gyógyszer kipróbálásban nem vesz részt. Azt már csak a dolog érdekessége miatt jegyzem meg, hogy utólag felbontották a kódot: a gyermek placebót (hatóanyag nélküli gyógyszert) kapott volna!
Ezt a gyermekorvost, akinek a neve (túlzás nélkül állíthatom) fogalommá vált, Mikola István, a kórház igazgatója, (ma FIDESZ miniszterelnök helyettes jelölt!) pont hatvanéves korában nyugdíjba küldte – s ezzel tönkretette. Hiába volt minden ötletem: már csak a kutyájával játszott, „akit” gyermekként nevelt, így aztán a kutyus neveletlen társ lett. Minden szabad volt neki. Férjem lelkileg teljesen összetörve halt meg.
A házasságunk, ha lehet mondanom – tökéletes volt. Mindössze egymás előadás vagy dolgozat tervezetein vesztünk össze, de akkor nagyon. A magyarázat: annyit mindig megértettünk a másik szakterületéből, hogy megtaláljuk a „gyenge pontokat”. Ez a szerzőt mérhetetlenül feldühítette. (Mi?! Még csak nem is ez a szakmája! Hogy jön hozzá? Stb.) Mondanom sem kell, hogy a kritika általában jogos volt – s a szerző 24 óra múlva megtörten kijavította a hibát. Azt persze nem állítom, hogy sohasem lett volna okom rá, hogy másról is vitatkozzam, vagy akár veszekedjem vele. De – lassú, megfontolt gondolkodó vagyok – úgy éreztem: az ilyen veszekedéseknek nincs komoly alapja, (pl. hogy miért dobálja szét a zoknikat) – de minden szó sértő, s én nem tudok felejteni. Megbocsátani, igen, de feledni nem. Így aztán összeszedtem a zoknikat és kész.
(Folytatása következik)