[lightbox=http://www.danielcsoport.hu/images/newspost_images/pm24.jpg|pm24.jpg][/lightbox]"Fiók-Gyerek"
[A gyermekgyógyász professzor férj az orvosi szobájában]
Férjemből gyermekorvos lett. „Gyerekszaga” volt, annyira szerette őket és a gyerekek is őt. Egy vizit a többi orvos és nővér számára szörnyű lehetett, annyit állt egy beteg ágya mellett. A hosszas álldogálásnak volt egy objektív oka. Alapelve ugyanis az volt, hogy „síró gyermeket, légyen az akár csecsemő, nem vizsgálok!” És addig játszott, dörmögött, simogatta, hintáztatta a gyereket, míg az abba nem hagyta az üvöltést. Kerülhetett az akár fél órába is. El lehetett képzelni a főorvosi sleppet alkotó orvosokat, ápolónőket; milyen boldogok voltak az álldogálással.
PÉLE-MÉLE (13. rész) -Önéletírás-
Hazaérkezés, „szomszéd-barátság”
Végül hazakerültem egy nagynénémhez, aki bedugott egy nyolcadik gimnáziumi padba.
„Tudod a latin nyelvtant?” – kérdezte egy osztálytársam.
– „Tudom”
– „Akkor ülj mellém!”
És én tanultam szorgalmasan, mintha pár hónapja mi sem történt volna. Az igaz: úgyszólván senki semmit nem kérdezett; mi történt?
Miért nem kérdezték, és miért nem beszéltünk? Akkor az nem is tûnt fel. – Ma azt gondolom, hogy bennünk valami szégyenérzet volt – hogy miért? Csak egy pszichológus tudná megmagyarázni. Az itthon maradottakban pedig olyan bûntudat féle volt, ami elõl jobb a homokba dugni a fejüket. Azért sajnos úgy látom, a helyzet most sem rózsás. Ezt illusztrálja a következő történet. Mikor jelenlegi lakásunkba költöztünk (Zugló, kertváros), férjem kutyasétáltatás közben megismerkedett egy nagyon szimpatikus szomszéd kutyással.
Meg is hívtuk a feleségével együtt, aztán ők minket. Nekem már az előszoba sem tetszett. A falak teleaggatva puskákkal, pisztolyokkal. Jött a vacsora, s utána a „szalonban” a beszélgetés. Szomszédunk meg akart ismertetni előkelő családjával, s többek között elővett egy hatalmas könyvet: „Ezt a nagybátyám (demográfus) írta. S mennyi bölcsesség van benne! Ha szegény megérte volna jóslását: 2000-re Magyarországon nem lesz más csak zsidó meg cigány!” A karácsonyi bejglit a számból nem tudtam lenyelni! A fejére kellett volna borítanom az asztalt, ehelyett felálltam. „Késő van.” – elmentünk, s ezzel vége lett a szomszédolásnak. Férjem nem értette, mert kettőnk beszélgetése alatt ő az asszonnyal csevegett.
Csak még annyit. Ez az egész deportálás valamit széttört bennem. Mint láthattátok, csak rövid jelenetekre emlékszem. Hatvankét éve történt, s én alig emlékszem másra, minthogy anyukám még korábban vaníliás kiflit sütött a születésnapomra és, hogy apám kedvéért – kb. ugyanakkor – elolvastam a Buddenbrook házat – és nagyon untam.
(Folytatása következik)