Izraelben magyarul – VII. rész

2008. április végén nyílt újra lehetőség Izraelbe utazni. A konkrét ok egy konferencia volt, a Jeruzsálem közelében fekvő Kiryat Yearimban. Első utam azonban ismét Netanya városába vezetett, idős barátainkhoz. Mint a legtöbbször, most is gyorsan jött létre ez az utazás. Sokszor gondolkodtam azon, hogy ez miért van így. Habakukk könyvének verse jut eszembe: „Mert e látomás bizonyos időre szól, a vége felé siet és meg nem csal..”
Vannak dolgok, amire az Úr nem úgy vezet el, hogy hosszas készülődés után nyit ajtót, hanem hirtelen, gyorsasággal. Gyakran tapasztaltuk, hogy így van ez az utakkal is, amiket Isten népe közé, a Szentföldre tehetünk. Egyszer csak megindul, mint a szülés, és már megvan a repülőjegy, egyeztetjük az időpontokat, csomagolunk és megyünk. Ez alkalommal is így volt. A készülődés utolsó napjaiban pedig ráadásul még az is kiderült, hogy május 1-én tartja az Izraelben élő magyar nyelvű közösség a maga megemlékezését a Soáról. Abban a reményünkben, hogy így, együtt találva a Magyarországon szinte elfelejtett „határon túli magyarokat”, eljuthat hozzájuk – legalább valamilyen szintű – megkövetés, bocsánatkérés. Ezért mindent latba vetettünk amit csak lehetett, hogy egy, a jeruzsálemi Jad Vashem emlékmúzeumban felolvasható üzenet megfogalmazódjék az indulás előtt. Az idő rövidsége – és a magyar valóság – nem engedte meg, hogy levelünk egy igazi, egész nemzetet, de legalább az ország hívő kereszténységének teljességének hangját megszólaltató üzenet legyen. Mégis megfogalmazódott a következő levél...   >>

E levéllel bõröndömben szálltam fel a Budapest-Tel Aviv repülõjáratra. Netanyán vendéglátóm a már korábban is említett E.Vera asszony volt. Ilyenkor az ember belecsöppen az izraeli mindennapokba a természetes barátságok, rokonság szálai mentén.Mivel ismét a Peszach nagy ünnepe is volt, meghívást kaptam egy „Mimuna” nevû érdekes, a marokkói zsidóság  által õrzött hagyományos, a peszachot záró ünnepi vacsorára, mivel Vera asszony veje, Eli családja Marokkóból tért vissza Izrael földjére. A vacsora érdekessége, hogy általában hajnalig tartó éneklés, nagy családi összejövetel jellemzi, az étrend pedig kizárólag (nagyon) édes étkekbõl áll. Volt ott az asztalon cukrozott datolya, narancs, más szárított és cukrozott gyümölcsök, dzsemek és egy palacsinta szerû, édes krémekkel töltött tészta étel, sok-sok sütemény, édes italok. Kedvencem Vera asszony családjából a 11 éves Gili lett, a marokkói-magyar zsidó kisfiú, aki olyan tiszta, nyitott tekintettel mosolygott a váratlan vendégre is, amilyen nyílt és õszinte mosolyt még nem is láttam gyerek arcán. Bár „kakukktojásnak” érezhettem volna magam egy ilyen egzotikus családi ünnepen, a nyitottság, kedvesség és befogadás teljesen elfeledtette velem az idegenségemet, részese lehetettem mindennek.

Vera asszony segítségével, az utolsó pillanatban sikerült magyarországon megírt levelünket eljutattni Dan Offry szerkesztõ úrhoz, a világsikerû „Izrael hat gyõzelmes napja” címû könyv szerzõjéhez. Dan Offry az izraeli magyarajkú lakosság ismert alakja, publicistája. Amellett, hogy ígéretet tett levelünk megjelentetésére a lapban, igyekezett azt is „elintézni”, hogy lehetõségem legyen a levelet a néhány nappal késõbb tartandó megemlékezésen felolvasni a Jad Vasemben. Érdekes de kicsit szomorkás is volt látni az ütött-kopott szerkesztõséget: a kopott falak, helyiségek mintha azt sugallták volna, hogy a lap és a szerkesztõség látott már jobb napokat is, virágzóbb magyar életet Izraelben. Mára a közösség elöregedett, a gyermekek nemzedéke már nem õrzi annyira a nyelv iránti ragaszkodást, õk már igazi izraeliek.

Többedmagammal indultam el a Jad Vashem múzeumba, hogy találkozzam a magyar közösség tagjaival. Újra és újra meglepett szeretetük és ragaszkodásuk mértéke. Már a megemlékezés kezdete elõtt sms-ek és telefonhívások érkeztek, hogy biztosan megtaláljam õket, hogy ne tévedjek el a Jad Vasem hatalmas épület-együttesei között, hogy biztosan odaérjek idõben! Az emlékhely zsinagógájában került sor a magyarok találkozójára. Mint a helyszínen kiderült, nem volt lehetõségem arra, hogy otthonról hozott levelünket felolvashassam. Talán azután, hogy meghallgattam K. Lilly néni versét, amit õ maga olvasott fel a nagykövet és az izraeli magyarokat összefogó szervezet elnökének beszéde után, világossá vált elõttem, hogy erre hitelesen nem is érett meg az idõ, a helyzet. Lilly néni versében volt egy sor: „… és nem fogadom el a mea culpát…”

Elõkészítés nélkül, csak úgy protokolláris programpontként nem olvashattam fel mégoly õszinte levelünket, ha azt nem elõzi meg a személyes bocsánatkérés, ami mögött egy ország igazi bûnbánata áll. A magyar közösség egyik idõs hölgy-tagja azonban valahogy már olvashatta az addigra már Dan Offry jóvoltából kinyomtatott levelet. Mivel tekintélyes személyiségrõl volt szó, hangot is adott a megemlékezés kellõs közepén -amolyan igazi izraeli módra – hogy szerinte bizony fel kéne azt a levelet olvasni. A kisebb csetepaté pontos menetét nem nagyon értettem, mivel az félig magyarul, félig ivritül zajlott. Mégis izgalmas, örömteli volt látni, hogy mégsem volt hiábavaló a remény, hogy ezeknek a szavaknak el kéne hangzania az emlékhelyen, Jeruzsálem szívében.