Meg kell értenünk, hogy a támadások sokkal erõsebbek lesznek. Ezért a Hozzá fûzõdõ kapcsolatunknak feltétel nélkülivé kell válnia. Mert Isten más, mint mi vagyunk. Másképp cselekszik, mint ahogy mi gondolkodunk. Biztosan mutat nekünk néhány dolgot az Õ természetérõl, ami fontos számunkra a hitben járásunk során, de nem tudjuk Õt egy skatulyába bezárni. Isten olyan úton visz végbe dolgokat, amiket gyakran nem tudunk megérteni. De pontosan ezekben a helyzetekben kell kitartanunk mellette, és bíznunk Benne. Úgy gondolom, hogy ez egészen mélyen összekapcsolódik Jeruzsálem titkával.

A menyasszonynak is ki kell tükrözni ezt a tökéletességet, mert ha visszamegyünk Ádámhoz, látjuk, hogy mikor Évát teremtette, akkor ’õ csont volt a csontjából, és hús a húsából.’ Egészen hasonlatos volt Ádámhoz, és ilyennek kell lenni a menyasszonynak is. Neki egészen hasonlónak kell lennie a võlegényéhez. A természetében, az egységében, a szeretetében, a szentségében, a feladata hordozásában egészen hasonlónak kell lennie Hozzá.
Késõbb, sokkal késõbb olvassuk az Írásban, hogy amikor Dávid királlyá lett, mélységes vágya volt, hogy a szövetség ládáját felvigye Jeruzsálembe. Miért volt számára ez olyan fontos? Mert a szövetség ládájában elsõ helyen a tíz parancsolat, a két törvénytábla volt. Ez volt a tanúsága annak, hogy Isten szövetséget kötött Izraellel. A szövetség ládája valamiképpen szimbolizálja Isten trónját is a földön. Emlékezzünk arra, hogy késõbb Salamon a templomot felépítette, és a papok a szövetség ládáját hordozták, és bevitték a Szentek Szentjébe. Ez volt a hely, ahol a szövetség ládája megpihent. A megnyugvás e helye egészen lényeges. És miután betették oda a szövetség ládáját, egyszerre megjelent Isten dicsõsége, és betöltötte a templomot. Isten jelenléte olyan erõs volt, hogy a papok nem tudtak megállni benne, ki kellett menniük. (I Kir 8, 11) Mert Isten jelenléte olyan hatalmasan erõs volt.

Nagyon hálás vagyok azért, hogy ma itt tudok lenni. Mert ahogy néhányan tudják, volt októberben egy balesetem. Ha az ember ezt nevezheti így… Azt hiszem, hogy az ellenség meg akart ölni. Nagy károsodás volt az agyamban, bevérzés, de sok-sok hívõ imádkozott értem, és Isten csodát tett, hogy én ma itt állhassak.
Valóban nagyon-nagyon hálás vagyok ezért és tudom, hogy az csak Istennek köszönhetõ, hogy itt lehetek. Emlékszem, hogy mikor még egészen kicsi voltam, talán az ötvenes évek elején, jártam egy Tóra-iskolába New York-ban. Nagyon szegény iskola volt, sok gyerek volt olyan, mint én. Õk is Európából jöttek, és túlélték a Holokauszt rettenetes idõszakát. A tanárok is olyan rabbik voltak, akiknek többsége Lengyelországból jött, és átélték ezt az idõszakot. Összegyûjtöttek minket egy nagyobb terembe. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, hogy egy zsinagóga volt. Két zászló volt ott, egy amerikai és egy izraeli. Amikor az izraeli zászló elõtt álltunk, a 137. zsoltárból kellett verseket elmondtunk.   „Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobbkezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!” (137. zsoltár 5-6)Ezt kellett mindig elmondanunk az izraeli zászló elõtt. Izrael állam akkoriban még egészen fiatal volt.

Azt olvassuk a Józsué könyvében, hogy:
„A nép pedig az elsõ hónak tizedik napján jöve fel a Jordánból, és tábort üte Gilgálban, Jérikhónak keleti határán.” (Józs. 4,19.) Mi történik az elsõ hónap tizedik napján? Ha visszalapozunk Mózes II. könyvének 12. fejezetéhez, azt olvassuk, hogy az izraelitáknak az elsõ hónap tizedik napján egy bárányt kellett venniük, és a tizennegyedik napon keresztül tartani az ünnepet. (II Móz 21, 18.) Tehát, amelyik napon a Jordánon átkeltek, azon a napon vették a bárányt. Egy pesszáhi bárányt. Emlékszünk, hogy az újszövetségben Bemerítõ János azt mondja: „Ime, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bûneit.” (Jn 1, 29.) Jézus bemerítkezésénél! Ez egy hatalmas üzenet, hogy az izraeliták ezen a napon keltek át, a tizedik napon. És eljutottak egy helyre, amit Gilgálnak hívtak. A Gilgál és a Golgota szó ugyanabból a gyökérbõl származnak: ’valami kerek’. Eljutottak Gilgál nevû helyre, és ott a szégyent, Egyiptom gyalázatát Isten eltávoztatta róluk.

Józsué könyvébõl olvasnék fel:
„És lõn Mózesnek, az Úr szolgájának halála után, szóla az Úr Józsuénak, a Nún fiának, Mózes szolgájának, mondván:
Mózes, az én  szolgám meghalt; most azért kelj fel, menj át ezen a Jordánon, te és mind ez a nép arra a földre, a melyet én adok nékik, az Izráel fiainak.
Minden helyet, a melyet talpatok érint, néktek adtam, a miképen szólottam Mózesnek. A pusztától és a Libánontól fogva a nagy folyóvízig, az Eufrates folyóvízig, a Khitteusoknak egész földe és a nagy tengerig napnyugat felé lesz a ti határotok.
Meg nem áll senki elõtted életednek minden idejében; a miképen Mózessel vele voltam, teveled is veled leszek; el nem hagylak téged, sem el nem maradok tõled. Légy bátor és erõs…” (Józs. 1, 1-6a)

Úgy vélem, rádöbbentünk arra, hogy egyrészt egy nagyon komoly témával foglalkozunk, a valósággal, nemcsak egy témával. Másrészt egészen dicsõséges az, amit Isten tervez. Amit Isten be fog fejezni Izrael népével és a népekkel és a szent maradékkal a nemzetekbõl, akik valóban engedelmesen mentek Jézussal az úton. Amint ma reggel hallottuk, ennek nagy ára lesz mindannyiunk számára. És ennek így kell lennie. Nekünk egy szent Istennel van dolgunk. Mindez nem mehet végbe felszínesen, ez egyszerûen nem lehetséges. Õ szent, és megfizette az árat. Mindent odaadott, hogy mi megváltottak lehessünk. Nekünk is mindent oda kell adnunk. Különben nem kapja meg a Neki járó tiszteletet. Ma a pászka ünneprõl, és részben a Józsué könyvérõl szeretnék beszélni, mert ez az ünnep a kezdet Izraelnek, mint szabad nemzetnek. Nagyon-nagyon sokat tanulhatunk, ha olvassuk a Bibliát, mert látjuk, Isten hogyan bánt Izraellel. Az utolsó pászka ünneprõl szeretnék beszélni és arról, hogy mint nép hogyan mentek be a földre, amirõl már ma reggel hallottunk.