Eliézer ben Gershon, ha Kohén

Kedves Mindenki!

Nehéz kötelességem, hogy ezt a beszámolót is elkészítsem! Általában olyasmiről ír az ember, ami az Úrban való életünk áldásairól szóló bizonyság.

De hogyan számolsz be arról, hogy elindultál egy útra Izraelbe, hogy elkísérd drága idős zsidó barátaidat, akiknek eleven vágya volt látni az ősatyák földjét, és valaki nem jön veled haza, mert lelkét Istennek adta egy izraeli kórház betegágyán.

Józsi bácsi (Eliézer ben Gershon, ha Kohén), az elmúlt 6-7 év során olyan lett, mint az apukám. Mély barátságot kötöttünk, amiről azt szoktuk mondani, fél szavakból is értjük egymást. Felesége, Julika néni az elmúlt évek során megnyitotta szívét a Messiás, Jesua előtt is!

Józsi bácsi 14 évesen élte át a Holokausztot és vesztette el az édesapja által közvetített mély hitét Izrael Istenében. Bár sohasem lett a kommunista párt tagja, a kommunizmus fojtogató évei alatt a hite is bénult maradt. A megbénult hitet fizikai bénulás követte: nyugdíjba vonulása évét követően – utólag talán mondhatjuk – téves diagnózis következtében 9 évet ágyhoz, tolókocsihoz kötve töltött el Józsi bácsi.
Az elmúlt évek Izraelben tett útjairól adott beszámolóink felkeltették bennük a vágyat, hogy ők is megtáthassák a Szent Földet. Ez a vágy szinte megállíthatatlanul vitte őket előre az utazásra készülődés napjaiban, bár az utazás előtti hetekben bennem mély aggodalmak és félelmek törtek elő, ezeknek nem tudva végére járni, elindultunk…
Jeruzsálemben különleges ragyogás vett körül minket. Feltárult előttünk a város, talán úgy, ahogy még én sem láttam soha. Együtt jártuk be utcáit, amikért a Biblia parancs szerint is imádkoznunk kell (és toltuk magunk előtt Eliezert tolókocsijában), imádkoztunk a Siratófalnál, (ahová a biztonsági őr tolta őt be).
Együtt sírtunk velük a Jad va Sem holokauszt múzeumban, ahol Julika néni előtt most tárgyiasult édesanyja és nővére Auschwitzban bekövetkezett halála (eddig csak a fájó emlék élt benne, ahogyan a Józsefvárosi pályaudvaron kitépik a kezét az édesanyjáéból), és mintha most temette volna őket el.
Együtt örültünk velük az évtizedek óta nem látott rokonokkal való találkozásban. Megrendítő szeretetet kaptunk olyan Izraelben élő német keresztényektől, akik megértették az Úrtól, hogy mit jelent: Izrael Isten szeme fénye. Megáldott bennünket azoknak a katolikus szerzeteseknek az alázatos szeretete, akik jeruzsálemi szállásunkat adták.
A ragyogó kegyelmet Jeruzsálemre kaptuk. Ide szólt ennek az útnak a célja. És Eliézer-Józsi bácsi és Julika voltak azok, akik e ragyogást elsősorban befogadták, és számunkra is felerősítették.
Ahogy elhagytuk Jeruzsálemet, kihúnyt a fény… Elizer mindenáron zsinagógába szeretett volna menni a sabat napján. Isten gondoskodott: netanya-i szállásunkkal szemben volt egy ortodox zsinagóga: a jeruzsálemi ragyogás itt is ott volt még, talán a dicsfény utolsó földi foszlányaként, és a mennyei dicsőség előképeként Józsi bácsi számára.
Egy szomorúra fordult kirándulási kísérlet során lett rosszul. Csak délutánra derült ki, hogy gyakran előforduló hányingereinél sokkal komolyabb a helyzet. Estére kijött egy helyi orvos. Igazi orvos, igazi szívvel. Kihívatta a mentőket. A netanyai Laniado kórház ügyeletesei bámulatos gyors és gondos munkával vették gondjaikba. Hét nap küzdelem, lebegés élet és halál között. Isten titka marad, míg az Úr elé nem kerülünk, mi zajlott le kettőjük között ebben a lebegésben. Isten Szelleme két mondatot vésett a szívembe ezen élet-halál harc során: Én vagyok az Úr, és ő (Eliezer) az én fiam!. Úgy legyen!
A csendességben, most, a budapesti temetés után, talán több a kérdés, mint a válasz, mégis, ott van egy mély belső bizonyosság valami rendeltetésszerű, emberi, zsidó méltóságot, az ősi hitet, hazát, sorsot, megbecsülést és szeretetet helyreállító isteni jelenlétről.

Hálásan köszönöm, hogy vagytok, hogy a barátság bensőségességében helye van az őszinte szónak, a kitárt szívnek.
Az Úr áldjon és adjon békességet:
Békesség legyen Izraelen.
Andi