Három nap története

  Nem szunnyad, és nem aluszik az Izrael õrizõje…

Az alábbi történetet néhány évvel ezelõtt olvastuk egy megsárgult, géppel írott formában, Józsi bácsi és Julika néni otthonában. A történet fõhõse Józsi bácsi édesapja, néhai Grosz Gusztáv. Józsi bácsi 14 éves korában 3 hónapig a pesti gettó kényszerlakója volt. Édesapja, Grosz Gusztáv, a Soá-ban is az alábbiakban olvasható eseményekhez hasonlóan csodálatos módon menekült meg. Józsi bácsit és feleségét, Julika nénit a békét a Nemzeteknek alapítvány karolta fel 2001-ben, azóta rendszeresen látogatjuk õket.

Három nap története /A levél 1919-ben keletkezett

Hiteles tanukkal alátámasztható szóról szóra igaz esemény a román megszállás alatti időkből

Nyomasztó hangulat uralkodott Budapesten heteken, hónapokon át, amidőn a kommunizmus volt a hatalmon az egész országban. Ha itt-ott két barát, testvér vagy rokon csak véletlenül is találkozott az utcán, őrizkednie kellett, nehogy egy harmadik is hozzá csatlakozzon, mert nyomban ott termett a kérlelhetetlen szigorral rendelkező valamennyiünk által gyűlölt vörös őr, és szétzavarta őket azzal, hogy „tilos” a csoportosulás”! Sőt, emlékszem arra is, hogy a szokásos szombat esti Istentiszteletet (nem is egy esetben) csak félve tudtuk megtartani.

    Nem csoda, ha ilyen körülmények között minden este abban a reményben feküdtünk le, hogy valamelyik reggelre mégis csak fel fog virradni. Így köszöntött ránk 1919 augusztus hava.

Eleinte csak elvétve lehetett hallani, szinte suttogva: Vége! Megszűnt! Majd bátrabban: Vége a kommunizmusnak! Mindannyian fellélegeztünk! Csakhamar azonban arra a szomorú következtetésre jutottunk, hogy csöbörből vödörbe estünk. Reánk törtek a románok! S elkezdődött az én kálváriám.

1919. augusztus 4-én hétfőn este erev tisabeov  napján szokásomhoz híven siettem haza nyugovóra. Még fülembe csengett Jakobovits Adolf, a Rumbach utcai templom  (zsinagóga) előimádkozójának „echo-ja”, amidőn szemeim álomra csukódtak. A románok akkor már itt voltak Budapesten, én – mint megannyi más, – nem tudtam róla. Másnap, kedden reggel,  – tekintettel arra, hogy az én szolgálati időm igen korán reggel kezdődött – már hat órakor elindultam otthonról. Amint az utcára érek, legnagyobb meglepetésemre a villamosok nem járnak, kénytelen voltam a hivatalomba gyalog elindulni. Amint a Podmaniczky utca és a Teréz körút sarkára értünk /t.i. ekkor már többen voltunk, akiknek ez irányba kellett menni/ örömmel szálltunk fel az ott lévő omnibuszra, amely minket az északi teherpályaudvarra szállított. Örömünk azonban nem tartott sokáig, aminek részben az omnibusz kocsisa is, kalauza is oka volt, mivel ők már a második fordulót tették meg, és nem figyelmeztettek bennünket, hogy a végállomáson a románok mindenkit lefognak. Ez történt velünk is! Amint a pályaudvarra lépve kikiszálltunk a kocsiból, az ellenség körülvesz bennünket, s egy pillanat múlva se jobbra se balra nem tudtunk menni. Körül voltunk zárva.

Arról szó sem lehetett, hogy hozzátartozóimat értesítsem, s ehhez járul még a böjt is, tudva azt, hogy este előtt engem sem fognak keresni.

Mennyi ideig voltunk a pályaudvaron, arra már nem emlékszem, de egy bizonyos idő múlva fegyveres katonák kísértek minket az Erzsébet királyné úti omnibusz istállóba. Ott már rengeteg ember volt. Civil, katona vegyesen. Nem sokáig kellett kíváncsiskodnunk, hogy miért hoztak ide, mert egyszerre – mint a vadak – nekünk estek és elkezdtek rabolni. Rólam egy teljesen új pár cipőt húztak le, helyette valami óriási bocskort dobtak oda /szerencsére azonban a talpa jó volt/ s egy vadonatúj nyári felöltőt tulajdonítottak el.

Amint ezzel a művelettel végeztek, kezdték az ingeket lehúzni, valamint a zsebeket kikutatni.

–    No, ennek a fele sem tréfa! Gondoltam magamban. Miután nálam, mint pénztárnok, állandóan sok pénz volt a cégemtől elszámolásra, az eset megtörténtekor is 5.000 korona / akkoriban rengeteg nagy összeg/ volt a tárcámban. Gyorsan határoznom kellett, miként menthetem meg a rám bízott pénzt, a saját tárgyaimat is, addig, amíg a kutatás hozzám ér. Hirtelen hasra vágódtam, s a nálam lévő zsebkéssel a kapott bocskort jól összevagdostam, csak a talpához nem nyúltam, s betettem oda a főnökeim pénzét, a sajátomét, a lakás kulcsot, az irodai kulcsokat, s minden nálam lévő tárgyat, amit hamarjában a bocskorba bele tudtam csúsztatni. Mikor ezzel végeztem, a késemmel összevagdaltam a ruhámat, levetettem magamról a gallért, a nyakkendőt, amelyet a zsebembe csúsztattam, az ingemet pedig betűrtem, mintha már elvették volna tőlem. A ruha összevágására azért volt szükség, mivel akin civil ruha volt, levették, bebujtatták egyenruhába és egész egyszerűen ráfogták: bolseviki!

Az omnibusz istállóban sem voltunk sokáig, onnan Kőbányára vittek minket, ahol egy újabb csoport nekünk esett, és ismét rabolni kezdtek, ott elvették a zsebkésemet, zsebtükröt, gallért, nyakkendőt, szóval mindent, ami a zsebemben volt, csak arra nem gondoltak, hogy a pénz, óra, stb a cipőmben van. Különben is ez az értelmetlen vad nép, ez az oláh csorda, honnan is sejthette volna azt, hogy én minden értéktárgyam az általuk odalökött bocskorban rejtettem el. Ekkor már a délutáni órákban lehettünk. Itt hirtelen a románok lóhátra kaptak kezükben hosszú pikával, minket sorba állítva elkezdtek a szó szoros értelmében kergetni. Meg sem álltunk Maglódig! Körülbelül éjféli fél 12 lehetett, amikor a böjt után egy kis korty vízhez juthattam. Az ottani iskolában helyeztek el minket. Közben rettenetes vihar dühöngött, és ehhez járult még egész éjszaka a gépfegyverek működése. Így köszöntött ránk a szerdai nap reggele.

Szerdán délelőtt az egyik fogolytársam kimászott az ablakon, s a gyümölcsfáról egy darab almát, vagy körtét hozott be, melynek felét nekem adta. Egy maglódi asszony viszont bablevest hozott nekünk, melyből engem is mindenképpen meg akart kínálni, magam részéről azonban, miután ragaszkodom a rituális ételekhez, kénytelen voltam udvarias formában visszautasítani. Szerda este átvezettek bennünket egy urasági óriási nagy istállóba, ahol már szintén igen sokan voltak. Akkor este adtak minden egyes fogolynak egy kis darab kenyeret. A kenyérnek csak felét fogyasztottam el, dacára annak, hogy akkor már 2 nap óta nem ettem – mivel még halvány sejtelmem sem volt róla, hogy miként fog ez a reám nézve szomorú dolog végződni. Azért írom: ’reám nézve’ mert akkor este, az egyik foglyon kiütött a malária, volt futkosás ide-oda, s csak akkor nyúltak hozzá segélyadásképpen, amikor megtudták, hogy nem „zsidó”, mert ha véletlenül zsidó, akkor nem segítettek volna rajta.

Az istállóban szalmán feküdtünk, aludni azonban egyikünk sem tudott. Mellettem egy Révész nevű ifjú szökési tervekkel foglalkozott, én azonban, miután átláttam, ennek lehetetlen voltát, igyekeztem őt lebeszélni, ami sikerült is. Csütörtök reggel az egyik társam konzervvel kínált meg, amit a megmaradt kenyérdarabkával elfogyasztottam, s ismét élelem nélkül maradtam. A csütörtöki nap igen szomorúan kezdődött. Egymás után szedték elő az embereket, s amelyiknek nem tetszett az arcberendezése egész egyszerűen kivégezték. Kihallgatást a románok nem ismertek. Minden pillanatban arra számítottunk, most ránk kerül a sor. Ez tartott délig. Délután kivezényeltek minket a szabadba, enni adni azonban elfelejtettek.

Amikor valamennyien glédában álltunk, bennünket, 50 civilt külön csoportosítottak.  Ekkor előlépett egy szakállas hadnagy, aki külseje után ítélve a nagy szakállával tipikus munkakerülőnek vagy naplopónak inkább beillett volna, mint katonatisztnek, s közvetve ránk kiabált: „Zsidók lépjenek ki!”. A tolmács egy erdélyi székelykölyök szakaszvezető – hazaáruló volt!

Teljesen egyedül léptem ki a sorból. A hadnagy 4-5-szöri felszólítására egy miskolci körülbelül 45-50 éves pincér vánszorgott elő. A hadnagyot úgy látszik bosszantotta, hogy én az első szóra bátran emel fővel elé álltam, s nem viselkedtem oly félénken, mint miskolci hitsorsosom. A pincért visszaengedte a sorba, engem pedig ettől kezdve külön kezeltek. Mindenáron rám akarták fogni, hogy bolseviki vagyok, mikor nagy nehezen megértettem velük, hogy sohasem voltam katona, akkor azt akarták rám fogni, hogy civilben vagyok bolseviki vagy agitátor. /Zárójelben jegyzem meg, hogy soha politikával nem foglalkoztam, s most sem foglalkozom. / Mikor ezzel sem értek célt, akkor kikiáltották, hogy ki ismer engem mint kommunistát, miután ilyen egy sem akadt, csak egy mentő tanú, akit természetesen rögtön visszatuszkoltak a sorba.

Ekkor bennünket /50 civilt/ elvezettek a községházára, ahol bezárták s két fegyveres őrt állítottak az ajtó elé. Nem sokáig kellett várni, hogy mi fog történni. Mert rövid idő múlva nyílt az ajtó, belépett a fent említett hadnagy, a hazaáruló szakaszvezetővel, utánuk pedig három hóhér legény derékszíjjal a kezükben, s a két fegyveres őr. Most belülről álltak posztot. Nekünk kiadták a parancsot: levetkőzve hasra feküdni! – Egy kicsit meghökkentem, mert ha levetem a cipőmet is, akkor pénz, óra, stb. minden kigurul, s elveszik tőlem. Szerencse – a szerencsétlenségben azonban a cipőt nem kellett lehúzni. Az egyik hóhérlegény engem kiválasztott, hogy a „zsidót” majd ő fogja ütni. S nekem esett a derékszíjon lévő csattal úgy ütött, ahogy bírt, egy hangos szót senkinek nem volt szabad szólnia. Mindenki köteles volt a fájdalmat magába fojtani. Ütés közben / több volt mint 25, ezt onnan tudom, mert a hadnagy így számolt, szinte taktusban: Bé-la Kun, Sza-mu-elly, mintegy jelezni akarta ezáltal, hogy értük kapjuk a verést/ egész halkan elmondtam a S’má Jiszroel-t ”, azt hittem utoljára. Minden oldalról véreztem. Mikor ennek a barbarizmusnak vége volt, ismét glédába állítottak bennünket, a községháza előtt. A hadnagy kiállított egy írást, hogy az 50 fogoly valamennyi szabad, de egyidejűleg oda rendelt egy csapat fegyveres őrt. Egy perc múlva megtudtam miért.

Ekkor a hadnagy azt az óhaját fejezte ki velem szemben, hogy most – táncoljak. Bennem már a dac és keserűség a végsőkig forrt / s miután táncolni tényleg nem tudok/ fogaim vicsorítva dühösen vágtam vissza: – Nem tudok táncolni!

Ekkor a hadnagy rám ordított, hogy zsidót nem engedhet szabadon, ott nem hagyhat, tehát legokosabb, ha főbe lövet.

A kerítéshez állítottak, a csapat nekem szegezte a fegyverét, s csak a tüzelj vezényszóra várt.

Ekkor leheletszerűen, egész halkan, hogy magam is alig hallottam saját szavamat, csak ennyit suttogtam:

„Hiné lau jonum, völau jisom, sauméer Jiszroel”. /A gyengébbek kedvéért lefordítom magyarra: „Íme nem szunnyadozik, s nem alszik el Izrael őrizője!”

S bármennyire is fognak csodálkozni kedves olvasóim: a csoda megtörtént. A hadnagy abban a pillanatban lefújta az ítéletet. Az erdélyi hazaáruló szakaszvezető sehogy sem volt ezzel megbékülve, s mindenáron reá akarta venni parancsnokát, hogy legalább süttesse el a fegyvereket a levegőbe, ijesztésképpen. A hadnagy azonban nem engedte. S ekkor búcsúzásképpen – miután beszélni nem tudtunk egymással – a legbarátságosabban kezet szorított velem.  Délután 5 óra volt akkor. A szakaszvezető utánunk kiáltott: „Fiúk, ezzel a zsidóval jól babráljatok ki az úton, s a verést, amit kaptatok, adjátok vissza – a zsidónak!”

Az én 49 szenvedő társamban azonban több humanizmus volt, mint az egész oláh hadseregben együttvéve, s így miután kissé távolabb estünk ettől a szomorú helytől, ketten felkaptak, s vittek. Rettenetesen vérzett a lábam, ahol már három nap óta különféle dolgok / a legfontosabb a főnökeim pénze/ voltak a cipőmben elrejtve. Megkértem a társaimat, hogy várjanak, amíg előveszem, s elrejtem a kalapomban. Változatosság kedvéért, most már óra, pénz, irodakulcs, lakáskulcs, zsebnaptár, stb a fejemen volt. Nem sokáig, mert velünk szembe jött egy csapat részeg járőr, és attól tartottam, hogy ezek újra fosztogatni kezdenek. A járőrcsapat azonban annyira be volt rúgva, hogy illuminált állapotban nem bántottak bennünket. Nekünk együtt kellett maradni, mivel csak egy írásunk volt, hogy 50-en szabadok vagyunk, s a kedvemért a többiek is lassan mentek: engem felváltva, mindig más és más kettő vitt, mivel jobban voltam összeverve, mint a többi.

Nagy sokára Rákoskeresztúron voltunk, s amint az utolsó házhoz értünk, friss tejet és friss kenyeret hoztak nekem. Ez úgy történt, hogy az első sorban lévő fiúk, már elmondták, mi volt velem, s az ott lakó leányok, asszonyok láttak el tejjel, kenyérrel.

Körülbelül este 10 óra lehetett, mikor beértünk Kőbányára, itt ismét egy asszony tejjel kínált meg.

Tíz óra lévén, miután tovább nem jöhettünk, az éjszakát a kőbányai rendőrségen töltöttük. 48 társam felment a padlásra aludni, engem beemeltek egy az udvaron üresen álló fiákerbe, mellém az a társam ült, akinél az írás volt, hogy szabadok vagyunk. Rettenetesen rosszul voltam, és dacára augusztus havának, fáztam! Sohasem fogom elfelejteni, hogy egy ott lakó rendőr felesége, még akkor este, mikor megtudta mi történt velem, forró feketekávét főzött részemre, s odahozta a kocsiba.

A csütörtökről péntekre virradó éjszakát tehát Kőbányán töltöttük el. Péntek reggel minden egyes társam bement a fogalmazóhoz, ahol névre kiállított igazolványt kaptak. Az enyémet behozták a kocsiba, mert én nem tudtam bemenni. A társaim lassanként elpárologtak. Teljesen egyedül maradtam. Körülbelül délelőtt 11 óra lehetett, amikor odajött hozzám a rendőrőrmester, s azt mondta: szedjem össze minden erőmet és menjek el, mert megint jönnek a románok, s ha újra itt találnak, újra elvernek, de hát miért is nem tagadtam le, hogy zsidó vagyok? Mire én azt válaszoltam, hogy aljas gazembernek tartom azt az egyént, aki vallását bármilyen körülmények között letagadja. Az őrmester oly előzékeny volt, hogy kiemelt a kocsiból, s egy mellék kapun kivezetett, nehogy ismét az oláhok kezébe kerüljek.

Nagy nehezen elvánszorogtam a villamos megállóhoz, ahol megtudtam, hogy József főherceg van az uralmon. Fellélegzettem. Na, ez már jó jel! Délután 2 óra volt, mire hazaértem. Odahaza sem nővéremet, sem sógoromat nem találtam. Szerencsére lakáskulcs volt nálam, s így be tudtam menni. Mint később megtudtam, a nővérem akkor délelőtt József főhercegnél járt s már ott keresett engem. Meg kell említenem még azt, hogy örök hálával tartozom Winter Imre úrnak, a Winter Hermann R.T. cég legifjabb beltagjának – mint főnökömnek – aki nem sajnálta a fáradságot éjjelt nappallá téve karöltve a sógorommal, Roland Róberttel egyik parancsnokságról a  másikra szaladgálni, s a legerélyesebben reklamálni engem. Persze, mindenütt azt az ostoba választ kapták, mondják meg melyik csapat, illetőleg milyen számú ezred csinálta ezt, akkor segítenek rajtam.

Két hétig nyomtam az ágyat, a házban lakó Dr Maros orvos kijelentette, még így összeverve nem látott embert. /Dr.Maros nem gondolt akkor még arra, hogy nemsokára az erzsébetvárosi bombamerénylet fél lábát el fogja vinni./

Két hét után felkeltem, s néhány napi pihenés után ismét dolgoztam, de a legnagyobb örömömre mégiscsak az szolgált, hogy főnökeim pénzét meg tudtam menteni.

Zsidó testvéreim! Gőgösek vagytok? Miért? Gazdagok vagytok? Még tönkre mehettek! Szegények vagytok? Még segíthet benneteket az Úr! Járjatok az igazság útjain, ne lopjatok, ne hazudjatok, ne csaljatok, e lap hasábjaiból kiáltom a szózatot hozzátok, s akkor minden egyes olvasóm kezdheti a napi munkáját: Ádonáj li, völau iró /az Örökkévaló velem és akkor nem félek!/. S ti, akik még nem álltatok ki halálfélelmet, és ha meg is van mindenetek, ne felejtsétek: „Hine lau jonum, vö-lau jison, saumér Jiszróel!”

Grosz Gusztáv

VII. Király utca 31.I.11.

[A levél 1919-ben keletkezett]