Hazaérkezés, „szomszéd-barátság”

[Kép: A zuglói otthon]

Végül hazakerültem egy nagynénémhez, aki bedugott egy nyolcadik gimnáziumi padba.

„Tudod a latin nyelvtant?” – kérdezte egy osztálytársam.
– „Tudom”
– „Akkor ülj mellém!”
És én tanultam szorgalmasan, mintha pár hónapja mi sem történt volna. Az igaz: úgyszólván senki semmit nem kérdezett; mi történt?
Miért nem kérdezték, és miért nem beszéltünk? Akkor az nem is tûnt fel. – Ma azt gondolom, hogy bennünk valami szégyenérzet volt – hogy miért? Csak egy pszichológus tudná megmagyarázni. Az itthon maradottakban pedig olyan bûntudat féle volt, ami elõl jobb a homokba dugni a fejüket. Azért sajnos úgy látom, a helyzet most sem rózsás. Ezt illusztrálja a következő történet. Mikor jelenlegi lakásunkba költöztünk (Zugló, kertváros), férjem kutyasétáltatás közben megismerkedett egy nagyon szimpatikus szomszéd kutyással.

Kövek a síron Jöttek az angolok, végignéztek a táboron és elborzadtak. Én pl. egy halott hurcoló brigád tagja voltam – egész nap hurcoltuk őket – hogy hová? Hát nem tudom. Átadtuk a következő „brigádnak”. Az angolok első dolga az volt, hogy enni adtak (noha addigra már minden élelmiszer raktárt felnyitottunk). Ez úgy történt, hogy minden angol katona nekünk adta a reggelijét. Tessék csak végiggondolni egy angol reggelit!

Bergen-Belsen, Doktor Mengele, a „blockältesték” Két-három hetenként fürdőbe vittek – ez egy hatalmas alkotmány volt, ahol először le kellett teljesen vetkőzni, s libasorban elvonulni a szelektáló Mengele előtt. Nem tudok róla, hogy valaki leírta volna ezt a jelenetet: Mengele, talpig katonai díszben egy emelvényen állva, hátulról és oldalról megvilágítva (mint egy giccses filmben). Előtte mentünk el, s ő kezével intett, ki menjen balra, ki jobbra. Hamar rájöttünk, hogy egyik irány a gázt, másik a tényleges fürdőt jelentette. Azok mentek a gázba, akik rossz fizikai kondícióban voltak. Mengelét gyönyörűnek láttuk! ő volt a halál angyala. Az elrendezés olyan volt, mint egy nagy színház Mengele főszereplésével – ma azt hiszem, hogy Mengele nem volt normális. Az a reflektorfény, s az elvonuló pucérok…

Birkenau, édesanyámról Birkenauról – Auschwitzhoz tartozó, talán külvárosi táborról – mint hihetetlent leírom, hogy odaérkezésünk után már napok múlva összegyűltünk (fiatal lányok) és színházat játszottunk, meg szavaltunk, énekeltünk! (Tehettük, mert semmilyen munkát nem kaptunk – nem is tetováltak. Miért? Nem tudom.) Itt ugyan nincs a legjobb helyen, mégis leírom, milyen volt az édesanyám, s mi lett belőle. A borzalom előtti években roppant csinos, fekete hajú asszony – sokat is adott magára – hogy mikor jutott erre ideje, nem tudom. Mikor hollófekete haját megmosta egy-kettőt nyomkodott rajta, s máris olyan volt, mintha fodrásznál lett volna.

Kórház barakk-sor a Birkenauban Sokat gondolkodtam, vajon nem itt kellene-e abbahagynom ezt a kis írást? Most jönne ugyanis 1944 március 19., a németek bejövetele, aztán Auschwitz, Bergen-Belsen – haza – s ezekről nálam sokkal tehetségesebbek már annyit írtak, hogy én aligha tudnék túltenni rajtuk. Mégis meggondoltam magam: A körülmények az Én körülményeim voltak, de megkísérlem, csak a számomra, csakis a számomra érdekesebbekről szólni néhány szót. Apámat valamikor 44 elején „munkaszolgálatos orvosként” kihelyezték Békés megye Kétegyháza nevű falujába, az ottani orvos helyettesítésére, akit behívtak katonának. Én egyenlőre tovább jártam a hetedik gimnáziumba Szolnokon.

Bár kissé nevetséges, de gyerekkoromban az egyik legboldogabb esemény az volt, amikor megnáthásodtam. Ilyenkor ugyanis dunyhákkal és takarókkal betakarva „kiizzasztottak”. Ilyenkor volt csak ideje édesapámnak, hogy az ágyam mellé üljön és az izzasztás kínjait enyhítve, akár egy órán át is…

Nézzük, milyen volt a kapcsolatom a szüleimmel? Természetesen nagyon szerettük egymást – mamának azért gyakran eljárt a keze! (Meg sem éreztem, kivéve azt az esetet, amikor a krémessel a kezében elterült az ajtóban.) Egyszer egy cigányasszony jött koldulni. Mondta a mamám: adj neki két fillért (ezért három tojást lehetett venni) – de én szerettem a cigányokat. Azért kivettem a pénztárcából tíz fillért, s odaadtam. Bűnösségem nyilván az arcomra volt írva, mert mamám megkérdezte: „Na mennyit adtál?” „Hát – tizet.” Puff – egy közepes fenékverés.
A pesti kosztosdiák történetemrõl már írtam. Amikor vakációzni hazamentem, persze kényeztettek. Legjobb a kedd volt, mert olyankor a szomszéd faluból a pék átjött, és csodálatos vizes kifliket árult. A papámmal talán még melegebb volt a viszonyom. Emlékszem egyszer (mamám nem volt otthon) apám – noha ez nagy ritkaság volt – a besötétített szobában ledőlt a díványra és mesélt nekem a családjáról (lehettem vagy tíz éves). Ennek a „mese-délutánnak” a hangulatát ma is fel tudom idézni. Volt valami nagyon szeretetteljes és – igen! – megtisztelő számomra. Ha mamám Pestre jött, és mi a papámmal ketten maradtunk (4-5 éves lehettem) a papa csinált vacsorát, amit a meleget árasztó vaskályha mellett – ismét a hangulat a lényeges! – nagy örömmel fogyasztottam, s még ahhoz is volt képem, hogy behízelegjem magam: „Ez a rántotta finomabb, mint, amit anyuka csinál.” Van persze kellemetlen emlékem is. Nálunk szabály volt, hogy mindent meg kellett enni, ami az asztalra kerül. Mamám – megértően – kevesebbet adott abból, amiről tudta, hogy nem szeretem. Egy alkalommal a verandán ebédeltünk. Zöldborsóleves. Utáltam. Még azt a kicsit sem akartam megenni. Papám mérgében fogta a tányéromat a levessel, s nagy ívben kiröpítette a kertbe. Én meg a helyett, hogy örültem volna a megoldásnak – bömböltem.

Egyke gyerek voltam – nemcsak hogy testvérem, de unokatestvérem sem volt. Azaz… apám húgának volt egy fia és egy lánya Pesten, de azokkal nem lehetett találkozni, mert anyám és testvérei lenézték apám rokonságát. Máig nem tudok rájönni, miért? Anyám testvérei tisztviselők voltak, s volt közöttük egy „fekete bárány”, akit a vele együtt lakó húga (boszorkány nénikém) kiüldözött otthonról. Ezt az egész helyzetet persze titkolni akarták előlem („nicht for dem Kind”), de annyit mégis kiderítettem 5-6 éves fejemmel, hogy az elüldözött Ila nénikém – aki gyönyörű volt – télen fát lopott otthonról a szeretőjének. Apámnak két húga volt – az egyik talán polgárit végzett- neki volt két gyereke – anyámék szerint egy hosszú, esküvő nélküli viszonyból. (Később összeházasodtak.)