Bár kissé nevetséges, de gyerekkoromban az egyik legboldogabb esemény az volt, amikor megnáthásodtam. Ilyenkor ugyanis dunyhákkal és takarókkal betakarva „kiizzasztottak”. Ilyenkor volt csak ideje édesapámnak, hogy az ágyam mellé üljön és az izzasztás kínjait enyhítve, akár egy órán át is…

Nézzük, milyen volt a kapcsolatom a szüleimmel? Természetesen nagyon szerettük egymást – mamának azért gyakran eljárt a keze! (Meg sem éreztem, kivéve azt az esetet, amikor a krémessel a kezében elterült az ajtóban.) Egyszer egy cigányasszony jött koldulni. Mondta a mamám: adj neki két fillért (ezért három tojást lehetett venni) – de én szerettem a cigányokat. Azért kivettem a pénztárcából tíz fillért, s odaadtam. Bűnösségem nyilván az arcomra volt írva, mert mamám megkérdezte: „Na mennyit adtál?” „Hát – tizet.” Puff – egy közepes fenékverés.
A pesti kosztosdiák történetemrõl már írtam. Amikor vakációzni hazamentem, persze kényeztettek. Legjobb a kedd volt, mert olyankor a szomszéd faluból a pék átjött, és csodálatos vizes kifliket árult. A papámmal talán még melegebb volt a viszonyom. Emlékszem egyszer (mamám nem volt otthon) apám – noha ez nagy ritkaság volt – a besötétített szobában ledőlt a díványra és mesélt nekem a családjáról (lehettem vagy tíz éves). Ennek a „mese-délutánnak” a hangulatát ma is fel tudom idézni. Volt valami nagyon szeretetteljes és – igen! – megtisztelő számomra. Ha mamám Pestre jött, és mi a papámmal ketten maradtunk (4-5 éves lehettem) a papa csinált vacsorát, amit a meleget árasztó vaskályha mellett – ismét a hangulat a lényeges! – nagy örömmel fogyasztottam, s még ahhoz is volt képem, hogy behízelegjem magam: „Ez a rántotta finomabb, mint, amit anyuka csinál.” Van persze kellemetlen emlékem is. Nálunk szabály volt, hogy mindent meg kellett enni, ami az asztalra kerül. Mamám – megértően – kevesebbet adott abból, amiről tudta, hogy nem szeretem. Egy alkalommal a verandán ebédeltünk. Zöldborsóleves. Utáltam. Még azt a kicsit sem akartam megenni. Papám mérgében fogta a tányéromat a levessel, s nagy ívben kiröpítette a kertbe. Én meg a helyett, hogy örültem volna a megoldásnak – bömböltem.

Egyke gyerek voltam – nemcsak hogy testvérem, de unokatestvérem sem volt. Azaz… apám húgának volt egy fia és egy lánya Pesten, de azokkal nem lehetett találkozni, mert anyám és testvérei lenézték apám rokonságát. Máig nem tudok rájönni, miért? Anyám testvérei tisztviselők voltak, s volt közöttük egy „fekete bárány”, akit a vele együtt lakó húga (boszorkány nénikém) kiüldözött otthonról. Ezt az egész helyzetet persze titkolni akarták előlem („nicht for dem Kind”), de annyit mégis kiderítettem 5-6 éves fejemmel, hogy az elüldözött Ila nénikém – aki gyönyörű volt – télen fát lopott otthonról a szeretőjének. Apámnak két húga volt – az egyik talán polgárit végzett- neki volt két gyereke – anyámék szerint egy hosszú, esküvő nélküli viszonyból. (Később összeházasodtak.)

Első „találkozásom” a baptistákkal. Ki ne maradjon innen első „találkozásom” a baptistákkal. Apámat egy haldokló újszülötthöz hívták. (Ha orvosi vizsgálat nélkül halt volna meg, a szülőket följelentik.) Kérdezték a szülők apámat, hívják-e a papot is. Már nem emlékszem, mit válaszolt rá, de arra igen, hogy mikor egyedül maradtam, megkérdeztem a mamámtól: „Minek a pap?” ő azt felelte: „Tudod, ha pap nélkül hal meg, - így tartják a katolikusok – a kis újszülött a pokolra kerül.” Én csodálkoztam: „Honnan érthetné meg egy ekkora baba a következményt?” Erre a mamám felvilágosított, hogy ez a szabály nem minden keresztyén vallásra vonatkozik, - pl. a baptisták csak késő gyerekkorban vagy felnőtt korban keresztelkednek meg, ill. merítik be őket.

Első iskolaéveim a fegyverneki református elemi iskolában A kisiskolás Györgyi édesapjával és édesanyjával Én az első négy elemi osztályt a fegyverneki református iskolában végeztem. (A reformátusok kicsit kevésbé voltak antiszemiták, mint a katolikusok.) Meg is tanultam a zsoltárokat - épp csak vasárnap nem jártam templomba. Otthon ezzel a dologgal nem igen törődtek. A szüleim a vallást – a nagy ünnepek kivételével – nem tartották fontosnak.Talán 12-13 zsidó család élt Fegyverneken, így előfordult, hogy péntek este a kántor apámért küldött: jöjjön már el tizediknek, különben nem lesz ki a „minja”, s nem lehet istentiszteletet tartani. Papám kisebb morgások közepette, de elment.

A friss diplomás zsidó orvos élményei falun

(A fegyverneki fogorvosi rendelőben Dr. Szilágyi Jolán a szerző édesanyja kezel egy fogászati beteget)

A pesti kosztos néni rágalmazásánál egy kicsit abbahagytam az írást, s most, hogy újra elolvasom, rájövök, hogy ez az „időjáték” legfeljebb bevezetésnek megy el, de másként idétlen. Mi az, kisgyerek–, gyerekkoromban nem történt semmi? Dehogyisnem. A 3-5 éves koromra tényleg nem emlékszem, de annál több – sokszor villanásnyi emlékem támad úgy körülbelül hatéves koromtól. Nos próbáljuk meg!Először a szüleimmel kell egy kicsit kezdenem. Mindketten Pesten végzett orvosok voltak, de kénytelenek voltak falura menni, mert Pesten két frissen diplomázott orvos, akinek nem volt pénze rendelő berendezésére, vagy nem akart kórházi orvos lenni, (ezeknek nem volt szabad házasodni) – vidékre kényszerült. Édesapám (kicsit korábban végzett anyukámnál) előbb Kisújszállásra, majd Fegyvernekre került. Ott már volt egy kinevezett hogyishívják (körzeti?) orvos, – így apám lett a zsidó magánorvos. Ha szabadságra mentek, egymást helyettesítették. Ma már humorosnak tűnik, hogy amikor apám visszajött a szabadságáról, a zsidók istenítették a körzeti orvost, nem titkolva, hogy az mennyivel kedvesebb, mint a papám. Fordított esetben a nem-zsidó betegek dicsőítették apámat. „De sok beteg élete szárad a lelkemen.” – mondogatta később, ugyanis akkoriban a nagyon rövid „szigorló év” után, úgyszólván gyakorlati tudás nélkül kerültek az új doktorok vidékre. De azért azt hiszem, hogy jó orvos volt. Persze az alföldi gyakori „sötétséggel” ő sem mindig bírt. Egyszer egy kisgyermeket vittek hozzá azzal, hogy beteg. Ahogy gyerekeknél szokásos, apám először tetőtől talpig végig vizsgálta s a végére hagyta a száj és toroknézést. Látja ám, hogy a gyerek szája és torka fel van maródva csúnyán. Mondja az anyjának: „Miért nem mondta, hogy (bizonyára) lúgot ivott? (Ez akkoriban gyakori volt. A szappanfőzéshez használt tejfehér lúgba a gyerekeke beleittak.) Mire az anya: „Maga az orvos, arra való, hogy kitalálja!”