A friss diplomás zsidó orvos élményei falun
(A fegyverneki fogorvosi rendelőben Dr. Szilágyi Jolán a szerző édesanyja kezel egy fogászati beteget)
A pesti kosztos néni rágalmazásánál egy kicsit abbahagytam az írást, s most, hogy újra elolvasom, rájövök, hogy ez az „időjáték” legfeljebb bevezetésnek megy el, de másként idétlen. Mi az, kisgyerek–, gyerekkoromban nem történt semmi? Dehogyisnem. A 3-5 éves koromra tényleg nem emlékszem, de annál több – sokszor villanásnyi emlékem támad úgy körülbelül hatéves koromtól. Nos próbáljuk meg!Először a szüleimmel kell egy kicsit kezdenem. Mindketten Pesten végzett orvosok voltak, de kénytelenek voltak falura menni, mert Pesten két frissen diplomázott orvos, akinek nem volt pénze rendelő berendezésére, vagy nem akart kórházi orvos lenni, (ezeknek nem volt szabad házasodni) – vidékre kényszerült. Édesapám (kicsit korábban végzett anyukámnál) előbb Kisújszállásra, majd Fegyvernekre került. Ott már volt egy kinevezett hogyishívják (körzeti?) orvos, – így apám lett a zsidó magánorvos. Ha szabadságra mentek, egymást helyettesítették. Ma már humorosnak tűnik, hogy amikor apám visszajött a szabadságáról, a zsidók istenítették a körzeti orvost, nem titkolva, hogy az mennyivel kedvesebb, mint a papám. Fordított esetben a nem-zsidó betegek dicsőítették apámat. „De sok beteg élete szárad a lelkemen.” – mondogatta később, ugyanis akkoriban a nagyon rövid „szigorló év” után, úgyszólván gyakorlati tudás nélkül kerültek az új doktorok vidékre. De azért azt hiszem, hogy jó orvos volt. Persze az alföldi gyakori „sötétséggel” ő sem mindig bírt. Egyszer egy kisgyermeket vittek hozzá azzal, hogy beteg. Ahogy gyerekeknél szokásos, apám először tetőtől talpig végig vizsgálta s a végére hagyta a száj és toroknézést. Látja ám, hogy a gyerek szája és torka fel van maródva csúnyán. Mondja az anyjának: „Miért nem mondta, hogy (bizonyára) lúgot ivott? (Ez akkoriban gyakori volt. A szappanfőzéshez használt tejfehér lúgba a gyerekeke beleittak.) Mire az anya: „Maga az orvos, arra való, hogy kitalálja!”
Az is eszembe jut, hogy egyszer a másik orvos sógornője öngyilkos lett, a kolléga a papámat hívta. Apám be akart először rohanni a rendelőjébe, de nem találta a kulcsát. Gondolkodás nélkül, kézzel benyomta a rendelő ajtó üvegablakát, és belülről kinyitotta. Vérző kézzel rohant át segíteni, de attól kezdve a jobb kisujja megbénult.
Falun nem volt rendelési idő. Gyakran zörögtek éjjel, vagy hajnalban, amikor a parasztok munkába mentek, bekopogtak: „Doktor úr! Ne felejtsen elmenni a feleségemhez!”
Apám többször elvitt magával, ha beteghez ment a „Schwartz” gazdaságba. Ott láttam, milyen szörnyű körülmények között élnek a cselédek. Volt, hogy négy gyerek közül télen csak egy járt iskolába, mert nem volt több cipő! Nekem aztán később mondhatták: „Azok a szép békeévek!”
Két év múlva körorvos édesapám mellé édesanyám is leköltözött Fegyvernekre, és ő is általános praxist csinált. De mivel ennek sok értelme nem volt, (ha éjjel hívták, apám elkísérte), elkezdte a fogászkodást. Akkor még fogszakorvos nem létezett, ő egy pesti kolléganőjénél tanulta a szakmát. Nagyon ügyes keze volt – erre az emberek hamar rájöttek. Apám pedig irigyelte a népszerűségét. Emlékszem egyszer egy parasztember ebédidőben jött fogat húzatni. Mivel fogat húzni apám is tudott, mondta neki: „Csak üljön le, majd megyek.” Az ember egyik lábáról a másikra állva, zavartan mondta: „Nem lehetne, hogy a tekintetes asszony inkább?” „No csak menjen – mondta apám durcásan – én nem leszek jó?” Anyám közben rászoktatta a népet, hogy érzéstelenítéssel húzassa a fogát, meg hogy nem is kell mindjárt húzatni, van tömés is. Aztán meg a fogpótlás jött divatba. Szóval, mamám nagyon jól keresett, papám meg mondogatta: „Én meg fele pénzért szekereken rázatom magam.” A dolog annyira ment, hogy a végén a mamám nem merte megmondani a keresetét a papámnak. Papám csomagolta a mintákat, amit Szolnokra küldtek a technikushoz, s közben azt morogta: „Ha vége lesz ennek a Fegyverneknek, elmegyek egy pesti gyárba csomagolónak!” Eközben mamám főzött – övé volt a háztartás is egy kis cseléd segítségével, s ha apámnak segítség kellett, megmosta a lisztes kezét, és ment a rendelőbe.
Nem volt könnyű életük – nem volt társaságuk – a falusi „hot volé„ (a falu rangosai) zavarban volt: „Mit csináljanak egy zsidó orvos-házaspárral?”Folytatása következik…
[/lightbox]"Fiók-Gyerek"
[A gyermekgyógyász professzor férj az orvosi szobájában]
Férjemből gyermekorvos lett. „Gyerekszaga” volt, annyira szerette őket és a gyerekek is őt. Egy vizit a többi orvos és nővér számára szörnyű lehetett, annyit állt egy beteg ágya mellett. A hosszas álldogálásnak volt egy objektív oka. Alapelve ugyanis az volt, hogy „síró gyermeket, légyen az akár csecsemő, nem vizsgálok!” És addig játszott, dörmögött, simogatta, hintáztatta a gyereket, míg az abba nem hagyta az üvöltést. Kerülhetett az akár fél órába is. El lehetett képzelni a főorvosi sleppet alkotó orvosokat, ápolónőket; milyen boldogok voltak az álldogálással.