[lightbox=http://www.danielcsoport.hu/images/newspost_images/pm24.jpg|pm24.jpg][/lightbox]"Fiók-Gyerek"
[A gyermekgyógyász professzor férj az orvosi szobájában]
Férjemből gyermekorvos lett. „Gyerekszaga” volt, annyira szerette őket és a gyerekek is őt. Egy vizit a többi orvos és nővér számára szörnyű lehetett, annyit állt egy beteg ágya mellett. A hosszas álldogálásnak volt egy objektív oka. Alapelve ugyanis az volt, hogy „síró gyermeket, légyen az akár csecsemő, nem vizsgálok!” És addig játszott, dörmögött, simogatta, hintáztatta a gyereket, míg az abba nem hagyta az üvöltést. Kerülhetett az akár fél órába is. El lehetett képzelni a főorvosi sleppet alkotó orvosokat, ápolónőket; milyen boldogok voltak az álldogálással.
PÉLE-MÉLE (2.-rész) -Önéletírás-
A Pesti kosztos néni
No, már benne is járok a gimnáziumi években. Az elsőt Pesten jártam a Práter utcában. Egy – még Fegyvernekről (lásd később) ismert családnál laktam – a nagymama volt megbízva felügyeletemmel. A Baross utcában laktunk – közel az iskolához. Mégis az első nap iskolába menet eltévedtem – visszamentem – és felkiabáltam a néninek segítségért. ő úgy lehordott, de úgy – mondván, hogy Pesten nem szokás kiabálni. A nénit különben sem szerettem, nem volt egy barátságos szava sem hozzám, a tízéves kislányhoz, és inga-zenélő óra volt a szobám falán, aminek a zenéjét utáltam.Máig sem tudom, miért mondtam édesanyámnak, hogy szeretek ott lenni. Talán azt gondoltam, hogy a felnőttek a hátam mögött összetartanak. De hát ez a dolog sem ment a végtelenségig, s amikor anyukám egyszer feljött Pestre, én elbőgtem magam, hogy vigyen el onnan, abból az undokságból. Anyám nagyon gyorsan átlátta a helyzetet az én elmondásom után, és bejelentette a néninek, hogy új helyre visz. A néni láthatóan megrendült – mondta nekem a mamám, majd a fejéhez kapott: (No persze, hiszen pénzt jelentettem neki.) „Hát a hurka! Mostanában sűrűn kaptunk disznótorost, gyakori a hurkás étel, s Györgyin látszik, hogy nem szereti.” Anyám kérdezte tőlem: „Ezért akarsz most hirtelen elmenni?” Ráztam a fejem: „Nem, már elmondtam az okokat.” Anyám megismételte a néninek; nem maradok tovább. Erre a néni nagy titokban elmondta neki, hogy egyszer füzetre kértem pénzt és ő látta az ablakon át, hogy csokoládét vettem rajta. Hát ez övön aluli ütés – színtiszta hazugság volt! S látszik is belőle, milyen barátságtalan volt a viszony kettőnk között. Anyukám elmondta nekem a néni vádját – én meg persze bömböltem, hogy nem igaz. ő simogatta a fejem, és azt mondta: „Nem baj kislányom, ezek után még gyorsabban keresünk neked egy új helyet.” Így is lett. (Az olvasó információjára: Nekem, mint sok zsidó lánynak, akit a pénz megbecsülésére akartak szoktatni – nem volt zsebpénzem. Ha valamit venni kellett magamnak, a nénitől kértem pénzt, amit aztán a szüleim visszafizettek neki.) A mai napig előttem van a jelenet, ahogy anyukám mondta: „Nem baj kislányom” – s ma is elővesz a szívszorító érzés: Talán bizony mégis elhiszi a néni rágalmazását, csak éppen nem tartja akkora bűnnek a cukorkavásárt – szóval egyre jobban zokogtam.
Folytatjuk…