Nézzük, milyen volt a kapcsolatom a szüleimmel? Természetesen nagyon szerettük egymást – mamának azért gyakran eljárt a keze! (Meg sem éreztem, kivéve azt az esetet, amikor a krémessel a kezében elterült az ajtóban.) Egyszer egy cigányasszony jött koldulni. Mondta a mamám: adj neki két fillért (ezért három tojást lehetett venni) – de én szerettem a cigányokat. Azért kivettem a pénztárcából tíz fillért, s odaadtam. Bűnösségem nyilván az arcomra volt írva, mert mamám megkérdezte: „Na mennyit adtál?” „Hát – tizet.” Puff – egy közepes fenékverés.
A pesti kosztosdiák történetemrõl már írtam. Amikor vakációzni hazamentem, persze kényeztettek. Legjobb a kedd volt, mert olyankor a szomszéd faluból a pék átjött, és csodálatos vizes kifliket árult. A papámmal talán még melegebb volt a viszonyom. Emlékszem egyszer (mamám nem volt otthon) apám – noha ez nagy ritkaság volt – a besötétített szobában ledőlt a díványra és mesélt nekem a családjáról (lehettem vagy tíz éves). Ennek a „mese-délutánnak” a hangulatát ma is fel tudom idézni. Volt valami nagyon szeretetteljes és – igen! – megtisztelő számomra. Ha mamám Pestre jött, és mi a papámmal ketten maradtunk (4-5 éves lehettem) a papa csinált vacsorát, amit a meleget árasztó vaskályha mellett – ismét a hangulat a lényeges! – nagy örömmel fogyasztottam, s még ahhoz is volt képem, hogy behízelegjem magam: „Ez a rántotta finomabb, mint, amit anyuka csinál.” Van persze kellemetlen emlékem is. Nálunk szabály volt, hogy mindent meg kellett enni, ami az asztalra kerül. Mamám – megértően – kevesebbet adott abból, amiről tudta, hogy nem szeretem. Egy alkalommal a verandán ebédeltünk. Zöldborsóleves. Utáltam. Még azt a kicsit sem akartam megenni. Papám mérgében fogta a tányéromat a levessel, s nagy ívben kiröpítette a kertbe. Én meg a helyett, hogy örültem volna a megoldásnak – bömböltem.
Néhány kisebb dologból arra következtetek, hogy a papám féltékeny volt rám. Úgy tizenöt éves lehettem, amikor egy fiú – akivel Pesten ismerkedtem meg – levelet írt nekem: „Szépek az őszi fák, – moziban voltam stb”. S lássatok csodát: papám megtiltotta, hogy válaszoljak! Általában nagyon gavallér volt velem (mamám jobban megnézte a pénzt) de nem volt mindegy, mit szeretnék venni. Mehettem cukrászdába, és pukkadásig ehettem magam -, vehettem jó könyveket (nem számított, mibe kerül, csak nívós legyen), de ruhára nem tudtam tőle kihúzni egy fillért sem: „Minek az a nagy flanc?”
Még valamit apámról. A második gimnáziumot (ma hatodik általános) magántanulóként végeztem, mert súlyos pajzsmirigy túltengésem volt. Ez idő alatt kiolvastam az összes Jókait, na meg Thomas Manntól a „Buddenbrook házat”. Hát a Mann könyvet inkább végigszenvedtem, de mivel apám legkedvesebb könyve volt, elolvastam. (Most öreg fejjel ismét elővettem: Papámnak igaza volt!)
Szüleim az otthoni tanulásommal nem törődtek – „majd csak átcsúszik a vizsgán”. De azért vizsga előtt egy hónappal apám mégis rászánta magát: „Hát nézzük, mit tudsz számtanból?” (Jó orra volt, hogy pont ezt kiszúrta.) Minek húzzam a történetet? Nem tudtam semmit. Papám szelíden mondta: na majd esténként tanulunk – különben biztos megbuksz. Álmomban se jöjjenek vissza azok az esték! A dolog mindig nagy türelemmel kezdődött – s egyformán fejeződött is be: papám dühösen lecsapta a füzetemet: „Mars aludni!” Nyilván nem volt képes elviselni, hogy az ő lánya ilyen idióta. Én – bőgve – el. Végül is kitűnőre vizsgáztam – ez volt az egyetlen év, amikor értettem a matekot.
Ugye még nem írtam arról, hogy volt otthon egy külön szobám. A bútorokat egy fegyverneki asztalos csinálta: tipikus fehér lányszoba – a bútorokon diszkrét rózsaszín rátétekkel? Volt egy nagy fali tükröm is, aminek a felső részébe egy nagy pillangó (mű) volt tűzve – papám nyerte a bécsi práterben egy céllövészeten. Papám különben erősen nagyot hallott (osteosclerosis) – azaz a kis hallócsontjai nem mozogtak eléggé –ezért volt, hogy rázós paraszt szekereken mindent jobban megértett, mint egy csöndes szobában. A nagyot-hallók általában türelmetlen, ideges emberek – ő is az volt.
(Folytatása következik)
[/lightbox]"Fiók-Gyerek"
[A gyermekgyógyász professzor férj az orvosi szobájában]
Férjemből gyermekorvos lett. „Gyerekszaga” volt, annyira szerette őket és a gyerekek is őt. Egy vizit a többi orvos és nővér számára szörnyű lehetett, annyit állt egy beteg ágya mellett. A hosszas álldogálásnak volt egy objektív oka. Alapelve ugyanis az volt, hogy „síró gyermeket, légyen az akár csecsemő, nem vizsgálok!” És addig játszott, dörmögött, simogatta, hintáztatta a gyereket, míg az abba nem hagyta az üvöltést. Kerülhetett az akár fél órába is. El lehetett képzelni a főorvosi sleppet alkotó orvosokat, ápolónőket; milyen boldogok voltak az álldogálással.