(Részletek Jamie Cowen 2002-ben Budapesten, a Messiási Zsidó Bibliaintézetben tartott előadásából)

Korábban a zsidókat behívták a keresztény Európába és eleinte – a muzulmánokhoz hasonlóan -, bizonyos védelmet adtak közösségeiknek, melyet egy karta biztosított. Ez engedélyezte, hogy a keresztény Európában éljenek, de a saját közösségükön belül. Gyakorolhatták saját vallásukat, de nem engedték meg nekik, hogy földet birtokoljanak és különböző iparokat űzzenek.

Azért fogadták be a zsidókat Európában, mert pénzzel és tudással rendelkeztek. Európa akkoriban terjeszkedőben volt, így a földesuraknak szükségük volt a pénzre. A zsidók kölcsönadták a pénzüket, persze kamatokkal, a földesurak pedig adókat vetettek ki a zsidók kamatokból befolyt jövedelmére. A kereszténység értelmezése szerint a Biblia nem engedi meg kamat felszámítását, ezért a keresztények nem adhattak kölcsönt úgy, hogy abból kamatot nyerjenek. Ki akar úgy kölcsönözni másnak, hogy nem vesz kamatot? A zsidók azonban nem problémáztak azon, hogy a pénzt keresztényeknek adják, és tőlük kamatot vegyenek.

A földesurak tehát megadóztatták a kamatokból befolyt jövedelmet, mire a zsidók azzal válaszoltak, hogy megnövelték a kamatlábakat. Így a földesurak a zsidókat használták ki, hogy önmaguk és a földműves jobbágy között ékek legyenek.

Ebben az időszakban az európai antiszemitizmusnak három oka van. Az első az etnikai különbségekből származik. A keresztény Európa meglehetősen homogén lakosságból áll. Az emberek nagyjából ugyanúgy néznek ki, ugyanazt a nyelvet beszélik, hasonló a kultúrájuk; mindenki keresztény.

Egyszerre azután megjelenik egy embercsoport a földjükön, akik teljesen mások, máshogy öltözködnek, más nyelvet beszélnek, az egész kultúrájuk merőben más, nem is beszélve a vallásukról. Ráadásul ez a furcsa vallás elutasítja az ő megváltójukat. Az etnikai különbségek feszültséget okoznak.

A másik tényező egészen konkrétan a vallási különbségekben keresendő. A keresztények nem tudták megérteni, hogy miért nem fogadja el a zsidóság Jézust Megváltóként. Ráadásul az a kor teológiája, hogy ez az embercsoport felelős a Megváltó haláláért.

(Részletek Jamie Cowen 2002-ben Budapesten, a Messiási Zsidó Bibliaintézetben tartott előadásából)
Mi történt az I. században? Hogyan történt a szétválás a korai egyház és a zsidóság között? Milyen volt az I. évszázad elején élő nazarénus közösség? A hagyományos zsidó közösség vezetője a Szanhedrin volt, ennek a vezetője a nászi, az uralkodó volt.
A korai messiási közösség ugyanezek vonalak mentén fejlődött, és a tulajdonképpen azt a jeruzsálemi Tanácsot, amelyről az Apostolok Cselekedetének 15. fejezete számol be, úgy is lehet tekinteni, mint a messiási közösség Szanhedrinjét. Ez a jeruzsálemi Tanács a vénekből és az apostolokból tevődött össze, a vezetője Jakab (Jákov), Jesua testvére volt.

„Némelyek pedig, kik Júdeából jöttek alá, így tanítják vala az atyafiakat: Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem idvezülhettek. Mikor azért Saulnak (Pálnak) és Bár-Nábbának (Barnabásnak) nagy háborúsága és vetekedése lőn azok ellen, azt végezék, hogy Saul és Bár-Nábbá és némely mások ő közülük menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe e kérdés ügyében. ők tehát kikisértetvén a gyülekezettől, általmennek Fönícián és Samarián, elbeszélve a pogányok megtérését; és nagy örömet szerzének az összes atyafiaknak. Mikor pedig megérkezének Jeruzsálembe, a gyülekezet és az apostolok és a vének fogadák őket, és ők elbeszélék, mily nagy dolgokat cselekedék az Isten ő velök. Előállának azonban némely hívők a farizeusok szerzetéből valók közül, mondván, hogy körül kell metélni őket, és megparancsolni, hogy Mózes törvényét megtartsák.” (ApCsel 1-5. vsz)

Azért ült össze ez a tanács Jeruzsálemben, hogy az alapvető kérdést megvitassák, vagyis, hogy a pogányok köréből hitre jutóknak zsidókká kell-e válniuk ahhoz, hogy üdvözülhessenek. „Egybegyűlének azért az apostolok és a vének, hogy e dolog felől végezzenek.” (6. vsz.)

Egy olyan kérdésben kell dönteniük, aminek semmi köze a jeruzsálemi messiási közösséghez, amely földrajzilag messze esik tőlük. Mivel a megváltás örömhíre eljutott a pogányok közé, felmerül a kérdés, hogy ezeknek a népeknek mit kell tenniük, hogyan kell követniük a Messiást.

Így ez a jeruzsálemi tanács úgy működik, mint a Szanhedrin.

(Részletek Stan Telchin: Betrayed (Elárulva) c. könyvéből)

Péter és Kornéliusz története nagyon nyugtalanított. Felvetett egy kérdést is, amit azonban nem tudtam megválaszolni. Mi történt mindazokkal a hívő zsidókkal, akiket Pál és az apostolok nyertek meg Jézus számára? Elő kellett vennem iskolás éveim néhány történelemkönyvét, hogy erre a kérdésre választ találjak.

Először a Római Birodalommal foglalkoztam, mivel ennek igen nagy befolyása volt a világvallások történetére. Amikor a rómaiak elfoglalták Palesztinát, hamarosan meg kellett állapítaniuk, hogy ez a terület igen nehezen kormányozható. i.sz. 7 és 41 között hét különböző helytartót kellett Rómának Júdeába küldenie. A kormányzásról alkotott elképzelésük abban állt, hogy nem létezhet olyan probléma, amit vérontással meg ne lehetne oldani.Amikor Róma Flaviust küldte ki nyolcadik helytartóként, Judea új uralkodója még könyörtelenebbnek bizonyult, mint elődei. Úgy gondolta, kellemes tréfa lenne Jeruzsálemben a Pészach ünnepén bizonyítania hatalmát és tekintélyét a zsidók előtt. Elkobozta a Főpapok öltözékét, szent hitüket meggyalázta, s azt követelte, hogy a Templom kincstárából 17 tálentom aranyat fizessenek neki a zsidók. (Ennek értéke mai fogalmak szerint meghaladja a 45 millió forintot.) Ez volt az utolsó csepp a pohárba. Kr. u. 66 májusában minden zsidó településen nyílt lázadás tört ki. El lehet képzelni, milyen kétségbeejtő volt a helyzet. Palesztinában fellázad pár ezer zsidó, s ezzel az akkori világ legnagyobb katonai hatalmát hívja ki maga ellen. Miközben a kis Dávid a nagy római Góliát elleni harcra készült, a többi elnyomott nép hitetlenkedve figyelt. Róma vezetői jól tudták, hogy a világ szeme rajtuk van. Tudták, hogy ha most a zsidóknak sikerülne függetlenségüket kivívni, a többi nép is szembeszegülne. Éppen ezért elhatározták, csírájában fojtják el a lázadást. Róma csapatokat küldött, csatákat vívott, de a zsidó harcosok elszántan és kitartóan ellenálltak. Egy évi háborúzás után bízta meg Néró császár legtehetségesebb generálisát, Vespasianust a harc vezetésével, s annyi légiót bocsátott rendelkezésére, amennyinek Vespasiánus szükségét látta. Vespasianus lassan látott munkához, de alaposan. Elmúlt a háború második éve is, megkezdték a harmadikat. I.sz. 68-at írtak. Ekkorra Vespasianus visszafoglalta csaknem egész Júdeát, de Jeruzsálem még nem esett el. Hadtestei újra és újra szakadatlanul ostromolták Jeruzsálemet. Egy évvel később meghalt Néró és a Szenátus a trónt Vespasianusnak adta. ő pedig fiát, Titust bízta meg Jeruzsálem elpusztításával. Titus több, mint 80000 hadtestével vette körül a várost. Katonáival teljes harci öltözetben parádét rendezett Jeruzsálem körül, hogy Róma hatalmát bizonyítsa.