Budapest, 2008. március 13. csütörtök 17.00 h. Bárka Baptista Gyülekezet – Budapest, XV. Adria u. 24. (a 73-as, vagy a 173-as busszal a Bosnyák tér után a Molnár Viktor utcai megállóig) Megnyitó: DOBNER GYőZő - baptista lelkész, a KZST elnökségi…
Izrael 2005.09.30-10.09.
Mich Moret (Netanya környéke)
Már otthonról megbeszéltünk egy találkozót az idõs házaspárral, akikkel Budapesten találkoztunk 2004-ben. Akkoriban a Menóra közösség tartott egy szabadtéri Szukkot alkalmat a Szent István parkban, és az arra járók között szólítottuk meg szűkös héber ismereteink segítségével az arra sétáló idős embereket, akik köszöntésünkre magyarul feleltek. Már akkor is megindultan hallgatták a szabad téren szóló zsidó dallamokat, majd beszélgetésünket követően még inkább elfogódtak azt hallván, hogy munkánkat, erőnket a zsidóság ellen elkövetett bűnökért való bocsánatkérés dolgában vetjük latba. Az ő emlékeik alapján szinte hihetetlennek tűnt, hogy most Budapest egy közparkjában zsidó zene szólhat. Az is kiderült, hogy Netanyan élõ barátainkhoz tervezett látogatásunk során őket is meglátogathatjuk, hiszen a közelben élnek.
A TRAFÓ AJÁNLATÁBÓL!
A program a LOW holland-flamand Kultfeszt keretében valósul meg.
Néhány négyzetméter, többezernyi kézzel faragott apró báb: gyilkosok és áldozatok. A színpadon Auschwitz. Színpadon? Auschwitz?
A magát színházi kollektívaként meghatározó holland Hotel Modern nem ismeretlen Magyarországon, elsõ világháborús elõadásuk (The Great War) néhány éve szerepelt már a Trafó mûsorán. A dokumentumot és a fikciót, a tragikus realitást és az illúziók világát mesterien elegyítõ társulat formanyelve a film és a képzõmûvészet határvidékeit érinti, legújabb elõadásuk pedig egyenesen a lehetetlent kísérli meg: a történelem egyik legnagyobb tömeg-gyilkosságát mutatják be.
Élethûen felépített barakkokkal, apró fabábok ezreinek segítségével ábrázolja a társulat az auschwitzi koncentrációs tábor, a halálgyár mindennapi mûködését. Egy szó sem hangzik el, az alkotók – mint óriás haditudósítók – minikamerákkal mozognak a díszletben, filmezik a történéseket, a közönség pedig a kivetített képeket látva válik néma szemtanúvá.
„Fiók-Gyerek”
Férjembõl gyermekorvos lett. „Gyerekszaga” volt, annyira szerette õket és a gyerekek is õt. Egy vizit a többi orvos és nõvér számára szörnyû lehetett, annyit állt egy beteg ágya mellett. A hosszas álldogálásnak volt egy objektív oka. Alapelve ugyanis az volt, hogy „síró gyermeket, légyen az akár csecsemõ, nem vizsgálok!” És addig játszott, dörmögött, simogatta, hintáztatta a gyereket, míg az abba nem hagyta az üvöltést. Kerülhetett az akár fél órába is. El lehetett képzelni a fõorvosi sleppet alkotó orvosokat, ápolónõket; milyen boldogok voltak az álldogálással.
Egy nap felmentem Gáborhoz a főorvosi szobájába. Ült az íróasztalánál és írt. Az íróasztal egyik fiókja ki volt húzva, s benne egy 7-8 hónapos forma csecsemő játszott boldogan Gábor fonendoszkópjával.
– „Hát ez a gyerek, hogy kerül ide?”
– „Egész délelőtt úgy üvöltött az ágyában, hogy a nővérek majd megőrültek tőle. S nézd: milyen csöndben van! Látod, milyen könnyű egy akkora gyereket megnyugtatni?”
Az alábbiakban olvasható levél 1931-ben íródott, gyönyörűen kiírt, míves betűkkel, Józsi bácsi édesapja tollából. Szavainak fényében talán még mélyebb értelmet nyer fiának utolsó jeruzsálemi útja.
Budapest, 1931 szeptember 23.
Drága kicsi gyerekem!
Midőn e szavakat írtam hozzád még csak 12 hónapos csecsemő vagy s ebben a pillanatban nem is értheted, hogy tulajdonképpen mit is kívánok tőled, de ha Isten segítségével felcseperedel, minden meg fogsz érteni, amikor hangomat meghallod.
Amikor a csipkebokorban Mózes – a mi legnagyobb tanítómesterünket – a jó Isten hívta, az Ő mindenható tudásánál fogva tudta azt, ha csendesen szól hozzá, reá sem hederít, ha pedig mennydörgés szerűen kiabál, akkor úgy elszalad, hogy lába sem éri a földet, éppen ezért a jó Isten felvette Ámrámnak – Mózes atyjának – a hangját, s ezen a hangon szólította meg. Ezt a hangot ismerte, ezt a hangot szerette Mózes, s figyelte az Örökkévaló szavait. Én is az atyai hangon szólok hozzád, édes fiam, mert te már most ismered ezt a hangot, te már most szereted ezt a hangot, hisz valahányszor – napi robot után – akár délben, akár este – haza jövök, a te drága mosolyod és kis kacsóid intése felém, kifejezik azt az igazi, szívből jövő örömet, hogy engem meglátsz, s ez az ártatlan öröm kitörése ad nekem erőt a másnapi munkámhoz. Mikor meglátom rajtad ezt az örömet a hazajöttemkor, mintha csak értenéd, ez ad nekem reményt a jövődet illetőleg.