Első iskolaéveim a fegyverneki református elemi iskolában A kisiskolás Györgyi édesapjával és édesanyjával Én az első négy elemi osztályt a fegyverneki református iskolában végeztem. (A reformátusok kicsit kevésbé voltak antiszemiták, mint a katolikusok.) Meg is tanultam a zsoltárokat - épp csak vasárnap nem jártam templomba. Otthon ezzel a dologgal nem igen törődtek. A szüleim a vallást – a nagy ünnepek kivételével – nem tartották fontosnak.Talán 12-13 zsidó család élt Fegyverneken, így előfordult, hogy péntek este a kántor apámért küldött: jöjjön már el tizediknek, különben nem lesz ki a „minja”, s nem lehet istentiszteletet tartani. Papám kisebb morgások közepette, de elment.

A friss diplomás zsidó orvos élményei falun

(A fegyverneki fogorvosi rendelőben Dr. Szilágyi Jolán a szerző édesanyja kezel egy fogászati beteget)

A pesti kosztos néni rágalmazásánál egy kicsit abbahagytam az írást, s most, hogy újra elolvasom, rájövök, hogy ez az „időjáték” legfeljebb bevezetésnek megy el, de másként idétlen. Mi az, kisgyerek–, gyerekkoromban nem történt semmi? Dehogyisnem. A 3-5 éves koromra tényleg nem emlékszem, de annál több – sokszor villanásnyi emlékem támad úgy körülbelül hatéves koromtól. Nos próbáljuk meg!Először a szüleimmel kell egy kicsit kezdenem. Mindketten Pesten végzett orvosok voltak, de kénytelenek voltak falura menni, mert Pesten két frissen diplomázott orvos, akinek nem volt pénze rendelő berendezésére, vagy nem akart kórházi orvos lenni, (ezeknek nem volt szabad házasodni) – vidékre kényszerült. Édesapám (kicsit korábban végzett anyukámnál) előbb Kisújszállásra, majd Fegyvernekre került. Ott már volt egy kinevezett hogyishívják (körzeti?) orvos, – így apám lett a zsidó magánorvos. Ha szabadságra mentek, egymást helyettesítették. Ma már humorosnak tűnik, hogy amikor apám visszajött a szabadságáról, a zsidók istenítették a körzeti orvost, nem titkolva, hogy az mennyivel kedvesebb, mint a papám. Fordított esetben a nem-zsidó betegek dicsőítették apámat. „De sok beteg élete szárad a lelkemen.” – mondogatta később, ugyanis akkoriban a nagyon rövid „szigorló év” után, úgyszólván gyakorlati tudás nélkül kerültek az új doktorok vidékre. De azért azt hiszem, hogy jó orvos volt. Persze az alföldi gyakori „sötétséggel” ő sem mindig bírt. Egyszer egy kisgyermeket vittek hozzá azzal, hogy beteg. Ahogy gyerekeknél szokásos, apám először tetőtől talpig végig vizsgálta s a végére hagyta a száj és toroknézést. Látja ám, hogy a gyerek szája és torka fel van maródva csúnyán. Mondja az anyjának: „Miért nem mondta, hogy (bizonyára) lúgot ivott? (Ez akkoriban gyakori volt. A szappanfőzéshez használt tejfehér lúgba a gyerekeke beleittak.) Mire az anya: „Maga az orvos, arra való, hogy kitalálja!”

A Pesti kosztos néni No, már benne is járok a gimnáziumi években. Az elsőt Pesten jártam a Práter utcában. Egy – még Fegyvernekről (lásd később) ismert családnál laktam – a nagymama volt megbízva felügyeletemmel. A Baross utcában laktunk – közel az iskolához. Mégis az első nap iskolába menet eltévedtem – visszamentem – és felkiabáltam a néninek segítségért. ő úgy lehordott, de úgy – mondván, hogy Pesten nem szokás kiabálni. A nénit különben sem szerettem, nem volt egy barátságos szava sem hozzám, a tízéves kislányhoz, és inga-zenélő óra volt a szobám falán, aminek a zenéjét utáltam.

Bevezetés - „Mi volt ma ebédre?” - „Hm, hát… leves, hús, krumpli” - „Milyen leves?” - „Hát, ami a tegnapiból maradt” - „De milyen? És milyen hús?” - „Tudod, el is felejtettem már.” - „És milyen sütit csinált anyukád a 12. születésnapodra?” - „Ó, hát islert, vaniliás kiflicskéket porcukorral hintve, meg képviselőfánkot valódi finom vanilia krémmel.”