Kórház barakk-sor a Birkenauban Sokat gondolkodtam, vajon nem itt kellene-e abbahagynom ezt a kis írást? Most jönne ugyanis 1944 március 19., a németek bejövetele, aztán Auschwitz, Bergen-Belsen – haza – s ezekről nálam sokkal tehetségesebbek már annyit írtak, hogy én aligha tudnék túltenni rajtuk. Mégis meggondoltam magam: A körülmények az Én körülményeim voltak, de megkísérlem, csak a számomra, csakis a számomra érdekesebbekről szólni néhány szót. Apámat valamikor 44 elején „munkaszolgálatos orvosként” kihelyezték Békés megye Kétegyháza nevű falujába, az ottani orvos helyettesítésére, akit behívtak katonának. Én egyenlőre tovább jártam a hetedik gimnáziumba Szolnokon.

Bár kissé nevetséges, de gyerekkoromban az egyik legboldogabb esemény az volt, amikor megnáthásodtam. Ilyenkor ugyanis dunyhákkal és takarókkal betakarva „kiizzasztottak”. Ilyenkor volt csak ideje édesapámnak, hogy az ágyam mellé üljön és az izzasztás kínjait enyhítve, akár egy órán át is…

Nézzük, milyen volt a kapcsolatom a szüleimmel? Természetesen nagyon szerettük egymást – mamának azért gyakran eljárt a keze! (Meg sem éreztem, kivéve azt az esetet, amikor a krémessel a kezében elterült az ajtóban.) Egyszer egy cigányasszony jött koldulni. Mondta a mamám: adj neki két fillért (ezért három tojást lehetett venni) – de én szerettem a cigányokat. Azért kivettem a pénztárcából tíz fillért, s odaadtam. Bűnösségem nyilván az arcomra volt írva, mert mamám megkérdezte: „Na mennyit adtál?” „Hát – tizet.” Puff – egy közepes fenékverés.
A pesti kosztosdiák történetemrõl már írtam. Amikor vakációzni hazamentem, persze kényeztettek. Legjobb a kedd volt, mert olyankor a szomszéd faluból a pék átjött, és csodálatos vizes kifliket árult. A papámmal talán még melegebb volt a viszonyom. Emlékszem egyszer (mamám nem volt otthon) apám – noha ez nagy ritkaság volt – a besötétített szobában ledőlt a díványra és mesélt nekem a családjáról (lehettem vagy tíz éves). Ennek a „mese-délutánnak” a hangulatát ma is fel tudom idézni. Volt valami nagyon szeretetteljes és – igen! – megtisztelő számomra. Ha mamám Pestre jött, és mi a papámmal ketten maradtunk (4-5 éves lehettem) a papa csinált vacsorát, amit a meleget árasztó vaskályha mellett – ismét a hangulat a lényeges! – nagy örömmel fogyasztottam, s még ahhoz is volt képem, hogy behízelegjem magam: „Ez a rántotta finomabb, mint, amit anyuka csinál.” Van persze kellemetlen emlékem is. Nálunk szabály volt, hogy mindent meg kellett enni, ami az asztalra kerül. Mamám – megértően – kevesebbet adott abból, amiről tudta, hogy nem szeretem. Egy alkalommal a verandán ebédeltünk. Zöldborsóleves. Utáltam. Még azt a kicsit sem akartam megenni. Papám mérgében fogta a tányéromat a levessel, s nagy ívben kiröpítette a kertbe. Én meg a helyett, hogy örültem volna a megoldásnak – bömböltem.

Egyke gyerek voltam – nemcsak hogy testvérem, de unokatestvérem sem volt. Azaz… apám húgának volt egy fia és egy lánya Pesten, de azokkal nem lehetett találkozni, mert anyám és testvérei lenézték apám rokonságát. Máig nem tudok rájönni, miért? Anyám testvérei tisztviselők voltak, s volt közöttük egy „fekete bárány”, akit a vele együtt lakó húga (boszorkány nénikém) kiüldözött otthonról. Ezt az egész helyzetet persze titkolni akarták előlem („nicht for dem Kind”), de annyit mégis kiderítettem 5-6 éves fejemmel, hogy az elüldözött Ila nénikém – aki gyönyörű volt – télen fát lopott otthonról a szeretőjének. Apámnak két húga volt – az egyik talán polgárit végzett- neki volt két gyereke – anyámék szerint egy hosszú, esküvő nélküli viszonyból. (Később összeházasodtak.)