PÉLE-MÉLE (7. rész) -Önéletírás-
Nézzük, milyen volt a kapcsolatom a szüleimmel? Természetesen nagyon szerettük egymást – mamának azért gyakran eljárt a keze! (Meg sem éreztem, kivéve azt az esetet, amikor a krémessel a kezében elterült az ajtóban.) Egyszer egy cigányasszony jött koldulni. Mondta a mamám: adj neki két fillért (ezért három tojást lehetett venni) – de én szerettem a cigányokat. Azért kivettem a pénztárcából tíz fillért, s odaadtam. Bűnösségem nyilván az arcomra volt írva, mert mamám megkérdezte: „Na mennyit adtál?” „Hát – tizet.” Puff – egy közepes fenékverés.
A pesti kosztosdiák történetemrõl már írtam. Amikor vakációzni hazamentem, persze kényeztettek. Legjobb a kedd volt, mert olyankor a szomszéd faluból a pék átjött, és csodálatos vizes kifliket árult. A papámmal talán még melegebb volt a viszonyom. Emlékszem egyszer (mamám nem volt otthon) apám – noha ez nagy ritkaság volt – a besötétített szobában ledőlt a díványra és mesélt nekem a családjáról (lehettem vagy tíz éves). Ennek a „mese-délutánnak” a hangulatát ma is fel tudom idézni. Volt valami nagyon szeretetteljes és – igen! – megtisztelő számomra. Ha mamám Pestre jött, és mi a papámmal ketten maradtunk (4-5 éves lehettem) a papa csinált vacsorát, amit a meleget árasztó vaskályha mellett – ismét a hangulat a lényeges! – nagy örömmel fogyasztottam, s még ahhoz is volt képem, hogy behízelegjem magam: „Ez a rántotta finomabb, mint, amit anyuka csinál.” Van persze kellemetlen emlékem is. Nálunk szabály volt, hogy mindent meg kellett enni, ami az asztalra kerül. Mamám – megértően – kevesebbet adott abból, amiről tudta, hogy nem szeretem. Egy alkalommal a verandán ebédeltünk. Zöldborsóleves. Utáltam. Még azt a kicsit sem akartam megenni. Papám mérgében fogta a tányéromat a levessel, s nagy ívben kiröpítette a kertbe. Én meg a helyett, hogy örültem volna a megoldásnak – bömböltem.
Egyke gyerek voltam – nemcsak hogy testvérem, de unokatestvérem sem volt. Azaz… apám húgának volt egy fia és egy lánya Pesten, de azokkal nem lehetett találkozni, mert anyám és testvérei lenézték apám rokonságát. Máig nem tudok rájönni, miért? Anyám testvérei tisztviselők voltak, s volt közöttük egy „fekete bárány”, akit a vele együtt lakó húga (boszorkány nénikém) kiüldözött otthonról. Ezt az egész helyzetet persze titkolni akarták előlem („nicht for dem Kind”), de annyit mégis kiderítettem 5-6 éves fejemmel, hogy az elüldözött Ila nénikém – aki gyönyörű volt – télen fát lopott otthonról a szeretőjének. Apámnak két húga volt – az egyik talán polgárit végzett- neki volt két gyereke – anyámék szerint egy hosszú, esküvő nélküli viszonyból. (Később összeházasodtak.)
Első „találkozásom” a baptistákkal.
Ki ne maradjon innen első „találkozásom” a baptistákkal. Apámat egy haldokló újszülötthöz hívták. (Ha orvosi vizsgálat nélkül halt volna meg, a szülőket följelentik.) Kérdezték a szülők apámat, hívják-e a papot is. Már nem emlékszem, mit válaszolt rá, de arra igen, hogy mikor egyedül maradtam, megkérdeztem a mamámtól: „Minek a pap?” ő azt felelte: „Tudod, ha pap nélkül hal meg, - így tartják a katolikusok – a kis újszülött a pokolra kerül.” Én csodálkoztam: „Honnan érthetné meg egy ekkora baba a következményt?” Erre a mamám felvilágosított, hogy ez a szabály nem minden keresztyén vallásra vonatkozik, - pl. a baptisták csak késő gyerekkorban vagy felnőtt korban keresztelkednek meg, ill. merítik be őket.
[/lightbox]Nellike férje rákban meghalt. Rövid idő múlva egyetlen szép, okos tanár fia motorbalesetet szenvedett. Megoperálták – talán két hónap múlva újra kórházba került, a koponyája bevérzett és meghalt… Amikor megtudta a tragikus hírt, Nellike felnézett az égre és így szólt:
- Istenem, köszönöm, hogy 25 évig nekem ajándékoztad a fiamat. –
Unokahúga egy könyvet adott neki, Szent Tamás intelmeit – éhesen olvasni kezdte.
Az orvosi rendelőből – ahol dolgozott – lejött a patikába (a fehér köpeny alatt még gyászruhában), és megkérdezte tőlem:- Magdi, te hova jársz imádkozni? -
Soha nem beszéltünk erről, hogy én egyáltalán imádkozom.
