In memoriam Gallai (Haász) Julika 1937-2021

Az alábbi írással emlékezünk meg a mindenki által szeretett Julikáról.

Kertész Lilly: Józsi bácsi és Jeruzsálem

Budapest mellett, Ürömön él a Gallai házaspár. Józsi bácsi 77 éves. Jeruzsálem szeretetét még gyermekkorában nevelte bele mély zsidó érzelmű édesapja. Magas kora ellenére azonban soha nem jutott el a Szentföldre. Most már kilátás sincs rá, mert kilenc és fél éve súlyos beteg. Hetven éves felesége, Júlia ápolja. A házaspár gyermektelen. Néhány jó baráton kívül úgyformán magányosan élnek szerény nyugdíjukból.
A háború ideje alatt Julika hét évesen, gyerekként egyedül harcolt kis életéért a budapesti gettóvilágban. Édesanyját és egyetlen nővérét elhurcolták és megölték. Édesapja munkaszolgálatos volt… valahol.
A háború után apja kétségbeesve kereste kislányát. Egy gyermekmenhelyen talált rá, nullára leromlott, az orvosok szerint menthetetlen állapotban, de az apa nem adta fel. Újra tanította járni, enni, beszélni. A gyermek az elszenvedett lelki és testi trauma után nehezen tért vissza az életbe. Kilenc-tíz évesen tanult olvasni.

2007. október. Barátaik hatnapos izraeli kirándulásra készülnek. Hívják őket is. Nagy a csábítás. Józsi bácsi lelkesen bizonygatja, hogy bírni fogja az utat. Csillogó szemmel ígéri feleségének, hogy vele semmi baj nem lesz. Julika ingadozik. Óriási felelősség szakadt rá. Nagy kockázat egy ilyen beteg emberrel tengeren túli országba utazni. Másrészről van-e joga elrabolni férjétől azt az álmot, amit egy életen át dédelget, és most megvalósíthatná, ha ő, Julika, beleegyezik. Mit tegyen? Végül is igent mond. A tolókocsit mindenesetre magukkal viszik. A repülőutat remekül viseli Józsi bácsi, szinte megfiatalodik.

Tovább olvasom

Karácsonyi csoda Budapest ostroma idején

1944 karácsonya nem a békés családi ünnepről szólt Magyarországon, és főleg nem Budapesten. Az ország hadszíntérré vált, az egymással harcoló totális diktatúrák olyan pusztítást végeztek, amelyhez fogható addig nem volt a magyar történelemben. De még ilyen időkben is történnek karácsonyi csodák, hiszen ekkor van ezekre a legnagyobb szükség. Néhány részletre talán már nem emlékszem pontosan, mert körülbelül hat éve hallottam először a történetet, majd részletesebben utánanéztem, de ez a lényegen nem változtat.

Budapest, 1944 decembere, pár nappal karácsony és az ostrom kezdete előtt. Az evangélikus egyház Sztehlo Gábor vezetése alatt „árvaházakat” hozott létre, amelyekben több ezer zsidó és egyéb üldözött gyermeket bújtattak. Az egyik ilyen árvaház a budai Bogár utcában működött, körülbelül 30–40 gyermeket bújtattak itt egy mindössze 25 éves önkéntes gondozónő, „Éva néni” felügyelete alatt.

Tovább olvasom

A titok

Egy Amerikában élő volt sonderkommandós feslőközéposztály-beli, konszolidált családapaként, kényelmes, úszómedencés otthonban élte az életét. Soha nem fedte fel a múltját, mígnem kilencvenévesen kórházba került, és a halálos ágyán megosztotta a fiaival mindazt, amit évtizedekig magába fojtott. Az első sokk után…

Tovább olvasom

Izraelben magyarul – VII. rész

 

2008. április végén nyílt újra lehetőség Izraelbe utazni. A konkrét ok egy konferencia volt, a Jeruzsálem közelében fekvő Kiryat Yearimban. Első utam azonban ismét Netanya városába vezetett, idős barátainkhoz. Mint a legtöbbször, most is gyorsan jött létre ez az utazás. Sokszor gondolkodtam azon, hogy ez miért van így. Habakukk könyvének verse jut eszembe: „Mert e látomás bizonyos időre szól, a vége felé siet és meg nem csal..”
Vannak dolgok, amire az Úr nem úgy vezet el, hogy hosszas készülődés után nyit ajtót, hanem hirtelen, gyorsasággal. Gyakran tapasztaltuk, hogy így van ez az utakkal is, amiket Isten népe közé, a Szentföldre tehetünk. Egyszer csak megindul, mint a szülés, és már megvan a repülőjegy, egyeztetjük az időpontokat, csomagolunk és megyünk. Ez alkalommal is így volt. A készülődés utolsó napjaiban pedig ráadásul még az is kiderült, hogy május 1-én tartja az Izraelben élő magyar nyelvű közösség a maga megemlékezését a Soáról. Abban a reményünkben, hogy így, együtt találva a Magyarországon szinte elfelejtett „határon túli magyarokat”, eljuthat hozzájuk – legalább valamilyen szintű – megkövetés, bocsánatkérés. Ezért mindent latba vetettünk amit csak lehetett, hogy egy, a jeruzsálemi Jad Vashem emlékmúzeumban felolvasható üzenet megfogalmazódjék az indulás előtt. Az idő rövidsége – és a magyar valóság – nem engedte meg, hogy levelünk egy igazi, egész nemzetet, de legalább az ország hívő kereszténységének teljességének hangját megszólaltató üzenet legyen. Mégis megfogalmazódott a következő levél...   >>

Tovább olvasom

Izraelben – magyarul VI. rész

Következő utunkra 2007 októberében került sor.
Szívet melengető volt az utcába fordulni, ahol a kis magyar klub működik, még inkább, hogy régi barátunk, Jehuda bácsi már a kapunál strázsált, nehogy elmulassza érkezésünket.  Azonban a Netanya-i magyar klubban a találkozón való részvételünket meghatározta a tudat: amíg mi együtt vagyunk a meghitt légkörben, Józsi bácsi válságos állapotban a közelünkben található Laniado kórházban fekszik. – Utunk váratlan és megrázó fordulatáról, Gallai Józsi bácsi különös, sorsszerű búcsújáról földi életétől a Szent Városból nemcsak mi magunk írtunk és emlékeztünk. Cikk jelent meg róla az Új Kelet című izraeli magyar lapban. Írtak róla a budapesti zsidó újságban, az Új Életben is. –
A találkozónak rajtunk kívül másik vendége is volt Magyarországról, Asbóth József, a Duna Televízió munkatársa. A Duna Televízió adása Izraelben jól fogható, az Asbóth József által vezetett „Kívánságkosár” pedig az izraeli magyar idősek egyik kedvenc programja. A neves magyar vendég meghatottan mesélte el, hogy keresztényként hogyan lett a Duna Televízió  zsidó vallási műsorának vezetője, és hogy mostani, életének első izraeli útja régi, régi vágyát és álmát teljesíti be.

Tovább olvasom

PÊLE-MÊLE (24.rész) -Önéletírás-

„Fiók-Gyerek”

[A gyermekgyógyász professzor férj az orvosi szobájában]

Férjembõl gyermekorvos lett. „Gyerekszaga” volt, annyira szerette õket és a gyerekek is õt. Egy vizit a többi orvos és nõvér számára szörnyû lehetett, annyit állt egy beteg ágya mellett. A hosszas álldogálásnak volt egy objektív oka. Alapelve ugyanis az volt, hogy „síró gyermeket, légyen az akár csecsemõ, nem vizsgálok!” És addig játszott, dörmögött, simogatta, hintáztatta a gyereket, míg az abba nem hagyta az üvöltést. Kerülhetett az akár fél órába is. El lehetett képzelni a fõorvosi sleppet alkotó orvosokat, ápolónõket; milyen boldogok voltak az álldogálással.

Egy nap felmentem Gáborhoz a főorvosi szobájába. Ült az íróasztalánál és írt. Az íróasztal egyik fiókja ki volt húzva, s benne egy 7-8 hónapos forma csecsemő játszott boldogan Gábor fonendoszkópjával.

–    „Hát ez a gyerek, hogy kerül ide?”

–    „Egész délelőtt úgy üvöltött az ágyában, hogy a nővérek majd megőrültek tőle. S nézd: milyen csöndben van! Látod, milyen könnyű egy akkora gyereket megnyugtatni?”

Tovább olvasom

PÊLE-MÊLE (19. rész) -Önéletírás-

Meghívás Lyonba Este a lyoni pályaudvarról a minket váró francia kolléga kísért el a gyönyörű szállodába. Ott széttárta a karját mondván, hogy itt mindent fogyaszthatunk a Bio-Mìrieux számlájára. (Azt tudta, hogy a „keletiek” nem kapnak sok nyugati pénzt, de azt nyilván el se tudta képzelni, hogy minket a minisztérium fejenként 7$-ral a zsebünkben küldött el, amit a frankfurti átszállásnál mindjárt el is költöttünk WC-re.) A francia kolléga megígérte, hogy másnap délelőtt értünk jön, és mielőtt Monsieur Mìrieux-ékhez ebédelni megyünk, megmutatja nekünk Lyont.

Tovább olvasom
Back To Top