PÉLE-MÉLE (6.-rész) -Önéletírás-
Egyke gyerek voltam – nemcsak hogy testvérem, de unokatestvérem sem volt. Azaz… apám húgának volt egy fia és egy lánya Pesten, de azokkal nem lehetett találkozni, mert anyám és testvérei lenézték apám rokonságát. Máig nem tudok rájönni, miért? Anyám testvérei tisztviselők voltak, s volt közöttük egy „fekete bárány”, akit a vele együtt lakó húga (boszorkány nénikém) kiüldözött otthonról. Ezt az egész helyzetet persze titkolni akarták előlem („nicht for dem Kind”), de annyit mégis kiderítettem 5-6 éves fejemmel, hogy az elüldözött Ila nénikém – aki gyönyörű volt – télen fát lopott otthonról a szeretőjének. Apámnak két húga volt – az egyik talán polgárit végzett- neki volt két gyereke – anyámék szerint egy hosszú, esküvő nélküli viszonyból. (Később összeházasodtak.)
Első „találkozásom” a baptistákkal.
Ki ne maradjon innen első „találkozásom” a baptistákkal. Apámat egy haldokló újszülötthöz hívták. (Ha orvosi vizsgálat nélkül halt volna meg, a szülőket följelentik.) Kérdezték a szülők apámat, hívják-e a papot is. Már nem emlékszem, mit válaszolt rá, de arra igen, hogy mikor egyedül maradtam, megkérdeztem a mamámtól: „Minek a pap?” ő azt felelte: „Tudod, ha pap nélkül hal meg, - így tartják a katolikusok – a kis újszülött a pokolra kerül.” Én csodálkoztam: „Honnan érthetné meg egy ekkora baba a következményt?” Erre a mamám felvilágosított, hogy ez a szabály nem minden keresztyén vallásra vonatkozik, - pl. a baptisták csak késő gyerekkorban vagy felnőtt korban keresztelkednek meg, ill. merítik be őket.