„Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta”
Lukács 19, 41.

Mindig mélyen megérint, amikor az evangéliumban úgy látom Jézust, mint akinek a szívében fájdalom van az ember elveszettsége miatt. Ezt látjuk, midőn a Megváltó úgy beszél az Őt körülvevő sokaságról, mint pásztor nélküli nyájról. Az egyik legmegrendítőbb, amikor halála előtt nem sokkal, Jeruzsálem határához érve, sír és fájdalom van a szívében a város és saját népe miatt. Pár esztendő múlva Pál apostol ugyanerről a fájdalomról ír a Római levélben, midőn Izraelre nézve kap kijelentést: „nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet.” Róma 9, 2. Aki beáll a zsidóság felé való szolgálatba, az naponként találkozik a mély, benső fájdalommal, de emellett valamiféle dicsőült örömmel is.

Kereszténység, zsidóság – útban a második jeruzsálemi zsinat felé?

Dobner Gyõzõ

Valószínûleg a legtöbbek számára nehezen értelmezhetõ, netán értelmezhetetlen a címként elhangzott mondat, és annak kérdésként feltevése.Úgy vélem emlékeztetnem kell egy korábbi elõadásomra, amelyben igyekeztem körvonalazni Jézus zsidó követõinek közösséggé szervezõdését, a kezdetektõl napjainkig. (Vagy ahogyan önmagukat nevezik: a messiáshívõ zsidóság, még helyesebben a Názáreti Jézust messiásként elfogadó zsidóság).

Az első pünkösd utáni messiás-hívő gyülekezet szinte kizárólag zsidókból állt, azonban a negyedik század közepére ez a zsidó vonulat eltűnt a Jézust követők táborából. Halvány nyomok ugyan kimutathatók, de erőteljesen csak a XIX. sz. utolsó negyedében jelent meg újra. Említenem kell Joseph Rabinowitz rabbit és követőit (kb. 1000 ember), a tápiószelei Lichtenstein Izsák rabbit, a németországi héber-keresztények 1935-ös konferenciáját, ahol 400 személy vett részt, valamint az Észak-Amerikai kontinens ezidőben létrejött közösségeit. (Chicago, 1934, az első héber-keresztény gyülekezet.)

Bevezetõ

Benjamin Berger: A jeruzsálemi Kehilát háMásíách messiási közösség vezetõje, tanító.
A Kehilát háMásíách közösség Jeruzsálem óvárosában, a Jaffa kapu közelében mûködik több évtizede.

Dávid Sátorának helyreállítása

Minden Nemzetek Konferenciája 2004. október

Rendezõ: Tom Hess: Imádság Háza Minden Nemzetért Szolgálat, Jeruzsálem

(A szöveget a konferencián elhangzott elõadásról készült hangfelvétel alapján, az elõadó Benjamin Berger írásbeli engedélye alapján fordítottuk magyar nyelvre.)  Nagy áldás itt lenni közöttetek, és erről a rendkívül fontos témáról beszélni. Van egy vers a Jelenések könyvében, amit mindannyian jól ismerünk. Ez a vers megismétlődik minden üzenet után, amelyet Jesua, Jézus ad át a gyülekezeteknek: a következőképpen olvassuk:

Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek

2. A Szövetség Ládája Jeruzsálembe kerül (B.Berger: Dávid Sátora 2.)

Ám Dávid király számára, miután uralomra jutott, fontos kérdéssé, és szíve kívánságává vált, hogy a Szövetség Ládája visszakerüljön Jeruzsálembe, pontosabban, hogy a Láda Jeruzsálembe kerüljön. Mert tudta, hogy Jeruzsálem a Szövetség Ládájának végsõ nyugalmi helye. Emlékezzünk rá, hogy Dávid király, elõször valami hasonlót tett, mint a filiszteusok. A Ládát egy szekérre helyezte. Isten ezt a filiszteusoknak megengedte, mert õk pogányok voltak, és nem is tudhatták, hogy hogyan kell helyesen eljárni. Izrael fiai azonban tudták, hogy a Szövetség Ládáját úgy kell vinni, hogy a papok a vállukra veszik. Dávid azonban ezt elõször figyelmen kívül hagyta, és amint a Láda megmozdult a számára késült szekéren, egy Uzza nevû férfi kinyújtotta a kezét, hogy megigazítsa, és azon a helyen meghalt. Újra szembetaláljuk magunkat Isten szigorúságával, és látjuk ennek a „bútordarabnak”, ennek a Ládának, amely a Szentek Szentjében nyugodott a Templomban, a szentségét. A népet megint a félelem szállta meg, és a Láda Abinádáb házában maradt. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá válik, hogy Abinádáb házára kiárad Isten áldása a Láda miatt.

Dávid király megérti, hogy a levitáknak kell azt Jeruzsálembe vinniük, akik ezt meg is teszik. És azt olvassuk, hogy óriási az öröm Jeruzsálemben, mert hosszú vándorút után a pusztaságban, és Izraelben, a Szövetség Ládája végre Jeruzsálembe kerül, végső helyére.

3. Izrael Földje és a nemzetek (B.Berger: Dávid Sátora 3.)

Ámósz könyvében a szukká szót használja a héber szöveg, amelyet sátornak, de lombkunyhónak is nevezhetünk. Ezt a sátorok ünnepébõl (Szukkot) is tudhatjuk, amelyet ilyen ideiglenes lombkunyhók, lombsátrak jellemeznek. Tehát ezt a sátrat szukkának nevezi a héber szöveg, és hiszem, hogy Dávid Sátora igazi megvalósulásának idejére ezzel a szóhasználattal is utal a Szent Szellem.
Amikor pedig az Apostolok Cselekedetében olvasható részre gondolunk, azt kell megértenünk, hogy az apostolok hogyan gondolkodtak Dávid Sátoráról. Péter akkor kelt fel és kezdte hirdetni Isten szavát a népnek, amikor elérkezett Sávuot (a Pünkösd napja), és õ is Dávidra összpontosított. Ennek az volt az oka, hogy a zsidóság értelmezésében a Messiás Dávid fia. Látjuk ezt magának Jesuának az életében is. Látjuk ezt akkor is, amikor Jézus királyként jött be Jeruzsálembe. Az emberek ezt kiáltották: „Hozsánna Dávid Fiának!” Jézust máskor is így szólítják meg: Dávid Fia! Emlékszünk arra is, hogy az angyal, amikor megszólítja Máriát, Mirjámot, az Úr édesanyját, a próféciának az is része, hogy atyjának, Dávidnak trónját fogja örökölni a gyermek. Azt érinti Péter üzenete.

Két fontos pont van ebben az üzenetben. Az egyik, hogy a zsoltáros nem magáról Dávid királyról beszél, mivel „Dávid sírja a mai napig köztünk van”, és amikor ezt mondta Péter, rá is tudott mutatni arra, amit Dávid király síremlékének tartottak. „Látjátok, itt van a mai napig a sírja közöttünk, de akiről a zsoltáros beszél, soha nem lát romlást, és ez a Messiás, aki feltámadt a halálból. De kitér arra is, hogy a Messiás atyjának, Dávidnak trónját örökölte. Tehát a korai gyülekezet értelmezésében, az első apostolok gondolkodásában, amikor a jeruzsálemi messiási közösség létrejött ezt jelentette Dávid Sátorának feltámadása: most, Jézus feltámadásával Dávid trónja elfoglalta méltó helyét és most már a Messiás a király Jeruzsálemben zsidóknak egy olyan csoportja felett, akik Jesua első követői lettek.

Különösen napjainkban újra megfogalmazódik az egység keresésének útja. De akárhogy próbálkozunk, nem találtuk meg az igazi egység kulcsát, annak az egységnek a kulcsát, amirõl a Biblia beszél. Lehet, hogy felszínes egység-élményeink itt vagy ott vannak, sõt helyenként ez még mélyebb is lehet. De mi az egység, amiért Jézus imádkozott: „hogy egyek legyenek, ahogyan mi egyek vagyunk” vagyis amilyen egységben Jézus van az Atyával? Arról az egységrõl van szó, ami magában Isten Személyében létezik. Ebbe a saját, a Szentháromság teljességében létezõ egységbe hív meg minket Isten, és az egységnek ugyanerre a dimenziójára akar elvezetni minket. Az ilyen egységet még nem tapasztaltuk meg! Ha az Írásokba tekintünk, megtaláljuk a kulcsát annak, hogy miért nem találtuk meg ezt az egységet.

Bizonyára ennek sok oka van. De olyan okokat szeretnénk találni, amelyek kulcsokat adnak a számunkra. Olyan időket élünk, amikor szükségünk van kulcsokra. Olyan világban élünk, amely egyre sötétebbé és sötétebbé válik. Látjuk, hogy a nem Krisztusban lévő nemzetek is keresik az egységet. De olyan egységet, amelyet mi a babiloni egységnek nevezünk. Ha az Európai Unióra tekintünk, önmagát az EU is egyféle babiloni egységnek tekinti. Az emberiség tudja, hogy az egységben erő van. Mégis, Jézus gyülekezete még nem találta meg a valóságos egység kulcsát.

Fontos megértenünk, hogy az Ószövetség idején Izrael fiai hogyan gondolkodtak az egységről, és hogyan értették azt az újszövetségi első apostolok.