Az önkéntes kísérleti alany, a kötelező katonai szolgálat. Ki ne felejtsem részvételemet egy kísérletben, amikor még a Mikrobiológiai Intézetben dolgoztam. Felügyelő tanáromnak az volt az elmélete, hogy a szúnyog nyálmirigye allergizál, ezért fejlődik egyeseken a csípés helyén nagy bőrreakció. Ki is preparálta néhány szúnyog nyálmirigyét – s az így nyert anyagot önként jelentkezőknek akarta beadni. Én voltam az egyetlen jelentkező. Összesen kétszer oltottak be vele, s az eredmény: Nagy láz, fejfájás, elesettség s egy nagy pukli a szúrás helyén.

Egyetemi évek, a magyar mikrobiológia történetének nagy tragédiája

Egyetemi éveim kellemesen teltek – jó vizsgázó is voltam. Csak egy szégyenfoltra emlékszem; a kórtani szigorlatra. A tételt persze húzni kellett – s én egy EKG képet kaptam. Alaposan megnéztem – aztán mondtam egy szamárságot.
– „No de kisasszony, hiszen fordítva tartja a papírt, nem látja?” Akkor már láttam: az EKG görbe alatt gépelve ez állt: „Milyen EKG ez?” – s a szöveg fejjel lefelé állt! Csak meg kellett volna a lapot fordítani! Ide illik leendő férjem bakija is: A törvényszéki orvostani szigorlaton az ő kérdése a „házasság definíciója” volt. Jogi nyelven: A házasság egy férfi és nő közötti olyan szerződés mely a szerződő feleket arra kötelezi…. Az én drága vőlegényem: „… mely a szerződő feleket arra kényszeríti…” – óriási tapsorkán a hallgatóság részéről.

Harmadéves koromban leendő férjemmel együtt bekerültünk dolgozni az Egyetemi Mikrobiológiai Intézetbe. Az, hogy oda mehettünk, nagy megtiszteltetés volt, s persze az ottani munka mellett az egyetemi tanulmányokat is folytattuk. Az intézet fő témája a tetanusz elleni aktív oltóanyag kidolgozása volt. Ezen kívül számos más mikrobiológiai témánk is volt – és egy kis kereseti forrásunk: pertussis (szamárköhögés) gyógyítására javasolt emberi szérum eladása a rendelő orvosoknak.

Szegénységem, és „meggazdagodásom” története

Az egyetemista Györgyi

Mindig abba akarom hagyni az írást, de még sok minden eszembe jut. Mivel ezek a mondanivalók tényleg nem függenek össze, hát pontokba szedem.

1. Felvételiztem a nyolcadik gimnáziumba. Nagynéném elhurcolt a közeli középiskolába az igazgatóhoz. Elmondta neki röviden, miért kerülnék a nyolcadikba, s közben azt is, nincsen tandíjra pénzem. (Akkor még volt tandíj.) mire az igazgató végignézett rajtam: „látom” – mondta: Tényleg lerítt rólam a nyomorúság.

2.    Hogyan gazdagodtam meg?
Elsõéves medika voltam, amikor egyik nagynéném meghalt. (Férje már korábban elment – munkaszolgálatos korában.) Õ meg írt egy végrendeletet, amiben mindent rám hagyott (gyereke nem volt). Abban külön le is írta, hogy neki – illetve a férjének – „csendes társként” a háború elõtt volt egy textilkereskedése egy X úrral, s a megmaradt rövidárú rám száll. (A maiak már nem tudják, mi volt a „csendestárs”. A zsidótörvények szerint zsidónak nem lehetett üzlete, s ezért, akinek pénze volt, szerzett magának egy keresztény társat /az ilyet „strohmannak” hívták/, akinek a neve szerepelt tulajdonosként, s ennek fejében az árú és a jövedelem fele az övé volt.) Szóval X úr volt nagybátyám strohmanja. Egy idõ múlva telefonáltam X úrnak, jelezve, hogy kérem a részemet, azaz az örökségem. Készségesnek mutatkozott, s megállapodtunk, egy vasárnapban, amikor én elmegyek hozzá, s õ átadja az árút. Így lett. Mire odamentem, már össze volt állítva az „örökség”, s az asztalon a lista: 250 pár fekete ill. barna- cipõfûzõ, 50 zsebkendõ, 10 törlõruha, s talán még valami. Kérte, írjam alá, hogy átvettem. Aláírtam – csengettek, – s megjelent három férfi a gazdasági rendõrségtõl. Ehhez tudni kell, hogy X úrnak – mint sokan másnak – még nem volt nyílt üzlete, az árút nyilván titkos utakon adta el, s ezt az egész machinációt a gazdasági rendõrségnek kellett felderítenie, aztán jött a büntetés. Szóval a fõnökük elmondta, hogy feljelentés érkezett, hogy X úr titkos (fekete) úton keresztül értékesít.

Hazaérkezés, „szomszéd-barátság”

[Kép: A zuglói otthon]

Végül hazakerültem egy nagynénémhez, aki bedugott egy nyolcadik gimnáziumi padba.

„Tudod a latin nyelvtant?” – kérdezte egy osztálytársam.
– „Tudom”
– „Akkor ülj mellém!”
És én tanultam szorgalmasan, mintha pár hónapja mi sem történt volna. Az igaz: úgyszólván senki semmit nem kérdezett; mi történt?
Miért nem kérdezték, és miért nem beszéltünk? Akkor az nem is tûnt fel. – Ma azt gondolom, hogy bennünk valami szégyenérzet volt – hogy miért? Csak egy pszichológus tudná megmagyarázni. Az itthon maradottakban pedig olyan bûntudat féle volt, ami elõl jobb a homokba dugni a fejüket. Azért sajnos úgy látom, a helyzet most sem rózsás. Ezt illusztrálja a következő történet. Mikor jelenlegi lakásunkba költöztünk (Zugló, kertváros), férjem kutyasétáltatás közben megismerkedett egy nagyon szimpatikus szomszéd kutyással.

Kövek a síron Jöttek az angolok, végignéztek a táboron és elborzadtak. Én pl. egy halott hurcoló brigád tagja voltam – egész nap hurcoltuk őket – hogy hová? Hát nem tudom. Átadtuk a következő „brigádnak”. Az angolok első dolga az volt, hogy enni adtak (noha addigra már minden élelmiszer raktárt felnyitottunk). Ez úgy történt, hogy minden angol katona nekünk adta a reggelijét. Tessék csak végiggondolni egy angol reggelit!

Bergen-Belsen, Doktor Mengele, a „blockältesték” Két-három hetenként fürdőbe vittek – ez egy hatalmas alkotmány volt, ahol először le kellett teljesen vetkőzni, s libasorban elvonulni a szelektáló Mengele előtt. Nem tudok róla, hogy valaki leírta volna ezt a jelenetet: Mengele, talpig katonai díszben egy emelvényen állva, hátulról és oldalról megvilágítva (mint egy giccses filmben). Előtte mentünk el, s ő kezével intett, ki menjen balra, ki jobbra. Hamar rájöttünk, hogy egyik irány a gázt, másik a tényleges fürdőt jelentette. Azok mentek a gázba, akik rossz fizikai kondícióban voltak. Mengelét gyönyörűnek láttuk! ő volt a halál angyala. Az elrendezés olyan volt, mint egy nagy színház Mengele főszereplésével – ma azt hiszem, hogy Mengele nem volt normális. Az a reflektorfény, s az elvonuló pucérok…

Birkenau, édesanyámról Birkenauról – Auschwitzhoz tartozó, talán külvárosi táborról – mint hihetetlent leírom, hogy odaérkezésünk után már napok múlva összegyűltünk (fiatal lányok) és színházat játszottunk, meg szavaltunk, énekeltünk! (Tehettük, mert semmilyen munkát nem kaptunk – nem is tetováltak. Miért? Nem tudom.) Itt ugyan nincs a legjobb helyen, mégis leírom, milyen volt az édesanyám, s mi lett belőle. A borzalom előtti években roppant csinos, fekete hajú asszony – sokat is adott magára – hogy mikor jutott erre ideje, nem tudom. Mikor hollófekete haját megmosta egy-kettőt nyomkodott rajta, s máris olyan volt, mintha fodrásznál lett volna.

Kórház barakk-sor a Birkenauban Sokat gondolkodtam, vajon nem itt kellene-e abbahagynom ezt a kis írást? Most jönne ugyanis 1944 március 19., a németek bejövetele, aztán Auschwitz, Bergen-Belsen – haza – s ezekről nálam sokkal tehetségesebbek már annyit írtak, hogy én aligha tudnék túltenni rajtuk. Mégis meggondoltam magam: A körülmények az Én körülményeim voltak, de megkísérlem, csak a számomra, csakis a számomra érdekesebbekről szólni néhány szót. Apámat valamikor 44 elején „munkaszolgálatos orvosként” kihelyezték Békés megye Kétegyháza nevű falujába, az ottani orvos helyettesítésére, akit behívtak katonának. Én egyenlőre tovább jártam a hetedik gimnáziumba Szolnokon.

Bár kissé nevetséges, de gyerekkoromban az egyik legboldogabb esemény az volt, amikor megnáthásodtam. Ilyenkor ugyanis dunyhákkal és takarókkal betakarva „kiizzasztottak”. Ilyenkor volt csak ideje édesapámnak, hogy az ágyam mellé üljön és az izzasztás kínjait enyhítve, akár egy órán át is…