Kedves Mindenki!

Nehéz kötelességem, hogy ezt a beszámolót is elkészítsem! Általában olyasmiről ír az ember, ami az Úrban való életünk áldásairól szóló bizonyság.

De hogyan számolsz be arról, hogy elindultál egy útra Izraelbe, hogy elkísérd drága idős zsidó barátaidat, akiknek eleven vágya volt látni az ősatyák földjét, és valaki nem jön veled haza, mert lelkét Istennek adta egy izraeli kórház betegágyán.

Józsi bácsi (Eliézer ben Gershon, ha Kohén), az elmúlt 6-7 év során olyan lett, mint az apukám. Mély barátságot kötöttünk, amiről azt szoktuk mondani, fél szavakból is értjük egymást. Felesége, Julika néni az elmúlt évek során megnyitotta szívét a Messiás, Jesua előtt is!

Józsi bácsi 14 évesen élte át a Holokausztot és vesztette el az édesapja által közvetített mély hitét Izrael Istenében. Bár sohasem lett a kommunista párt tagja, a kommunizmus fojtogató évei alatt a hite is bénult maradt. A megbénult hitet fizikai bénulás követte: nyugdíjba vonulása évét követően – utólag talán mondhatjuk – téves diagnózis következtében 9 évet ágyhoz, tolókocsihoz kötve töltött el Józsi bácsi.
Az elmúlt évek Izraelben tett útjairól adott beszámolóink felkeltették bennük a vágyat, hogy ők is megtáthassák a Szent Földet. Ez a vágy szinte megállíthatatlanul vitte őket előre az utazásra készülődés napjaiban, bár az utazás előtti hetekben bennem mély aggodalmak és félelmek törtek elő, ezeknek nem tudva végére járni, elindultunk…
Jeruzsálemben különleges ragyogás vett körül minket. Feltárult előttünk a város, talán úgy, ahogy még én sem láttam soha. Együtt jártuk be utcáit, amikért a Biblia parancs szerint is imádkoznunk kell (és toltuk magunk előtt Eliezert tolókocsijában), imádkoztunk a Siratófalnál, (ahová a biztonsági őr tolta őt be).